„Ballib” II.: Az arcok
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. október 25. hétfő, 04:17
Sok elemző véli úgy, és talán csakugyan így is van, hogy az önkormányzati választásoknak a nagy és abszolút győztes, ti. a klerikálnacionalista-populista pártszövetség mellett van egy kisebb és relatív győztese is, ti. a szocialista párt. Amennyiben ugyanis a pártnak sikerült megállítania a további hanyatlást, sőt némileg még javítania is eredményén az országgyűlési választásokhoz képest. Ezzel kapcsolatban természetesen két kérdés vetődik föl: (1) minek köszönhető ez az eredmény? (2) mennyire lehet tartós ez a tendencia?
Az (1) kérdésre alighanem az lehet – vagy leginkább az lehet – a válasz, hogy elsősorban erre a pártra volt érdemes protesztszavazatot leadni a fölfuvalkodott kormánypárttal szemben. A szélsőjobbra szavazzon az, akinek nincs jobb dolga, az alternatív párt viszont részint gyönge, részint – ami nagyobb baj – következetlen az ellenzékiségben. A (2) kérdésre már nehezebb felelni. Az biztos, hogy pusztán protesztszavazatokból nem lehet megélni, s egyébként is a választók nagyobb része egyelőre mindenáron hinni akar a kormány csodatevő képességében: ezt mutatja, hogy többségük nem az abszurd kormányzati nyilatkozatokat, hanem úgy általában a nemzetközi helyzetet okolja a forint tartós gyöngesége miatt, s hogy minden reális perspektíva nélkül is növekszik köztük a derűlátók aránya. Tehát egyrészt valamiféle pozitív program, másrészt valami pozitív kommunikációs technika kidolgozására a szocialista pártnak mindenképpen szüksége van.
Buda collection at Hasse Kannon – flickr/tochis
Mindkét szempontból figyelemreméltó az az interjú, mely nem sokkal a múltkor idézett cikk után szintén a Népszabadságban jelent meg, s a párt egyik legsikeresebb politikusával, az újraválasztott szegedi polgármesterrel készült. Az (1) kérdésünkkel kapcsolatban, bár nagyon óvatosan, ő is – ez az alaphang a pártban – a baloldali jelleg erőteljesebb hangsúlyozása mellett nyilatkozik. Ebben inkább az az érdekes, hogy azt is hozzáteszi: nemcsak egy irányzatra van szükség (ezért, mondja, a centralizációt felejtsük el), s nagyjából le is szögez néhány kívánatos irányt. Az egyik, hogy a, mondjuk így, „létező kapitalizmussal” szemben rendszerkritikára és rendszerkorrekcióra van szükség, s itt általánosságban a fönntartható fejlődés és környezetvédelem ügyére utal, másrészt arra, hogy a tőke elsősorban az alacsony bérek miatt jön Magyarországra, kellenek tehát erős szakszervezetek. Vagyis ez egy nyitás lenne a zöldmozgalmak és a szakszervezeti mozgalom felé, s ha ezt sikerülne jól megcsinálni, bizony nagy nyereség volna. A másik szempont azonban az – és az előző szempontot ezzel összeegyeztetni nyilván az igazi föladat –, hogy a karakteres baloldali politika mellett a pártnak úgymond a modernizációt is képviselnie kell, de ehhez nem lehet folyton áldozatot kérni, hanem csak akkor, ha az emberek látják, hogy az áldozatnak konkrét értelme is van. Ez pedig az előző szociálliberális kormányok fő célkitűzésének folytatását jelentené, csak a hozzá kapcsolódó és bukáshoz vezető hibák elhagyásával.
Amennyire általános tetszésre számíthatnak valószínűleg a föntebbi tézisek, föltehetőleg épp annyira számíthat kritikára a nyilatkozónak a (2) kérdéssel kapcsolatos fölvetése. Eszerint ugyanis azok, akik az elmúlt években, évtizedekben vezetőként képviselték a nyilvánosság előtt a szocialista pártot, vissza kell lépjenek az első vonalból, mert arra van szükség, hogy újra hiteles arcok legyenek az élvonalban. Ez nem jelenti azt – teszi hozzá –, hogy bárki bukott ember lenne közülük, s mint mondja, a tudásukra és tapasztalatukra a pártnak óriási szüksége van – csakhogy e vonatkozásban nem ez a fő szempont, hanem az, hogy a választók hitelesnek fogadják el a pártot, a párt arcait. Magam is utaltam rá korábban, hogy a szocialista párt „arcai” közül nemcsak a – hál’ istennek végül is nem oly vészesen nagyszámú – korrupt alakoknak kell eltűnniük, hanem az orcátlan és felelőtlen demagógoknak, sőt még az akár becsületes, de agresszívnak mutatkozó debattereknek is. Ez bizonyára fájdalmas, de szükséges lépés.
Hogy azonban ez mennyire komplikált, mutatja néhány konkrétan említett személy példája. A nyilatkozó megemlíti, hogy mondjuk a volt földművelésügyi miniszter igen jó teljesítményt nyújtott, mégis elfordult tőle a falu. Csakhogy lehet, hogy itt valójában nem a személlyel volt baj, hanem csak az általános népszerűtlenség vetült végül rá – a magam részéről például hajlamos lennék őt hiteles arcnak elfogadni. Azután pedig a nyilatkozó egyaránt és egyformán „a múlt emberei” jelzővel illeti a pártból most kilépett volt országgyűlési elnököt és a pártban most épp új platformot alapító volt miniszterelnököt is. Ami az előbbi személyt illeti, ő már hosszabb idő óta a legtágabban vett szocialista–szociáldemokrata eszmevilágtól is eltérő nézeteket képviselt, s most kétségtelenül politikai pályafutása legpozitívabb lépését tette meg a kilépésével, egyben a legnagyobb szolgálatot a szocialista pártnak. Ami az utóbbi személyt illeti, rá a platformokkal kapcsolatban legközelebb még visszatérünk.
Első rész: „Ballib” I.: A hibák