rss      tw      fb
Keres

És ha a száz leggazdagabb is támogatná a Galamust?



Mi, a Galamus készítői is a napokban tudtuk meg, hogy a magyar kormány azt szeretné, ha „minél több nagytőkés, sikeres középosztálybeli, és minél kevesebb szegény ember lenne Magyarországon, ehhez pedig sikeres vállalkozásokra van szükség”.

Mi is ugyanezt szeretnénk. Nagytőkések ugyan már nem leszünk (bizonyára mindig rosszkor voltunk rossz helyen), de vágyunk rá, hogy sikeres középosztálybeliekké váljunk, és ne a szegény emberek nagy tömegét gyarapítsuk. Ezért (is!) fogtunk bele 2009 telén a Galamusba, amelyet érzésünk szerint – az olvasók körében legalábbis – sikeres vállalkozásként működtetünk. Nem úgy piaci értelemben. A vállalkozásunk ugyanis annyiban speciális, hogy pénzt nem hoz, csak visz. De hát talán a bulvársajtó kivételével ezen a terepen senki sincs, aki a piaci működés alapszabálya szerint tartaná el magát: ő megtermeli az árut, a fogyasztók meg megveszik. Különösen nincs ez így az interneten, ahol a hagyományok szerint nem is kérhető pénz azért a speciális áruért, amelyet az internetes szerkesztőségek nap mint nap előállítanak. Mások reklámokkal, szponzorokkal segítenek ezen a problémán. És az ehhez szükséges tömeges olvasottságért megfizetik az árat, bulvárral, szexfotókkal, pletykákkal, mások agyrombolással, megint mások súlyos politikai szolgálatokkal.

Nálunk egyik sincs. Így tömeglap sem vagyunk, így reklámunk sincs (ha egyáltalán kaphatna reklámokat egy független, szabad szellemű, az értelmes beszéd pártján álló lap – amelynek szerzői a saját meggyőződéseikhez és elveikhez hűek – az ismert politikai viszonyok közepette).

Az olvasók persze többször és önként besegítettek a Galamus fenntartásába. De úgy látszik, nem elég sikeres még az a magyar középosztály, amelynek szükséglete egy ilyen újság létezése. Szükséglete van, pénze meg annyi, amennyi az ismert és folyamatos ár- és adóemelések, illetve a szűkülő piaci és munkalehetőségek közepette megmarad neki.

Úgyhogy kedves nagyon gazdagok! Önök jól végezték a munkájukat (nyilván a törvényeket is betartották); sok milliárddal rendelkeznek; megakadályozzák, hogy mindent „a külföldiek vigyenek el”; nem oligarchák  – újkori értelmezésben nem törekszenek rá, „hogy egy adott parlamenti többség támogatásával egy kézbe kerüljön a milliárd és a politikai hatalom” –, nincs tehát olyan érdekeltségük sem, amely a kétharmados többség akaratához és ítéletéhez láncolná Önöket; bizonyára fontosnak tartják, hogy a sokszínű középosztály ne szorítkozzon azokra a csoportokra, amelyek nevében a miniszterelnök meg a pártja gyakorolja a hatalmat; talán vannak Önök közt olyanok is, akik nem osztják azt a sajátos meggyőződést, hogy „az autoriter országok voltak azok, akik sikerrel vették a gazdasági válság kihívásait”, sőt, sokan Önök közül bizonyára nem „a jog- és szabadsághiányos társadalmat, a politikai-gazdasági hatalomnak kiszolgáltatott egyének halmazát szeretik”; mindemellett még támogatni is szokták azokat, akik a modern, nem keleti, hanem nyugati mintákat követő polgári társadalomban szükséges, ám nem rentábilis tevékenységeket folytatnak.

Hát mi is ilyenek volnánk.

Szimpatikus nekünk az a 108 milliárd, amellyel az elmúlt egy évben Önök százan gyarapodtak. Félreértés ne essék, nem vágyunk ám az egészre, már csak azért sem, mert még leírva is csak akkor látunk ekkora számot – 108 000 000 000 –, amikor hírt adunk róla, úgyhogy kezdeni se tudnánk vele sokat, legfeljebb szétosztogatnánk, s gondolom, ettől a lehetőségtől az Önök hátán nyomban feláll a szőr. De isten őrizz, hogy osztogatással herdáljuk el az Önök szorgalmas munkával megkeresett többletpénzét, elég nekünk annyi, amennyi ahhoz kell, hogy záros határidőn belül ne szűnjünk meg.

Mit szólnak hozzá?

Megbeszéltük?

(Mihancsik Zsófia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!