rss      tw      fb
Keres

Egy gyalázatos terv körvonalai

Gyanúkeltések tömegét hallottuk, feljelentések tucatjai, inkább százai születtek az elmúlt hónapokban. Nemcsak az új kétharmados üzembe helyezése óta, hanem már a választást megelőző hónapokban is. Higgye az ember akár, hogy a szocialista kormányzás-önkormányzás maga volt a fertő, a gyanúsítások-feljelentések rég nemcsak ennek a feltételezett fertőnek a megtisztítási szándékára utalnak: végiggondolt, szervezett gyanúkeltés-üldözés tervének körvonalai sejlenek fel az ember szeme előtt.

Olvasom Bolgár György két interjúját, Oszkó Péterrel és Gyekiczky Andrással. Mindkettő a módszeres gyanúkeltés technikáját írja le. Az egyiknek az a kulcsmozzanata, hogyan lehet a közvélemény előítéleteit és információhiányát felhasználni egy cég, egy (sőt két) személy lejáratására, a másiknak az, hogyan lehet az egyik legfontosabb független intézmény, az Állami Számvevőszék hitelét ki tudja, milyen rövid távú személyi bosszúk és hosszabb távú dugitervek előkészítése érdekében aláásni.

Mi, külső szemlélők, akik egyben a gyanúkeltés célcsoportját alkotjuk, nemcsak a hatalmi játszmák bugyraiba nem látunk bele, de nem tudunk megítélni olyan szerződéseket sem, amelyek nem részei a mindennapjainknak, és olyan óriásprojekteket sem, amelyek dokumentációja az évtizedek alatt tonnányira szaporodott. Mi jelekből próbálunk olvasni. Mármint ha egyáltalán ambíciónk az is, hogy ne csapjanak hozzá bennünket az orránál fogva vezethető és leszámolási játszmákban eszközként felhasználható tudatlan tömeghez. De azt biztosan tudhatjuk, hogy ha egy újsütetű hatalom célja valóban nem több, mint tiszta lappal kezdeni, akkor betartja a tisztességes eljárás szabályait: vizsgálódik, tájékozódik, kérdez, mérlegeli a válaszokat, összefüggéseiben tárja fel a tényeket, majd ha kell, eljárásokat kezdeményez. És főként: kizárólag olyan vizsgálati eredményekről, feljelentéskezdeményekről tájékoztat bennünket, a közvéleményt, amelyeknél ő maga igazolhatóan betartotta az eljárási szabályokat és amelyek igazságtartalmára, megalapozottságára nem vetődnek helyből óriási gyanúárnyékok. Mert ha az eljárás tisztessége iránti kétség legalább olyan erős, mint maga a gyanúsítás, okkal fogjuk azt gondolni, hogy rejtett szándékok, tervek mozgatták a vizsgálódókat. És ha jószerével csak ilyen esetekről kapunk hírt nap mint nap, előbb-utóbb azt fogjuk gondolni, hogy az új hatalmat nem a tiszta lap, hanem a rövid távú kíméletlen bosszú és az ellenfeleket személyükben hosszú távra ellehetetlenítő leszámolás vágya hajtja.

Az én egyéni értékrendemben a bosszú a legnemtelenebb emberi hajtóerők egyike. Más vélekedhet erről másként, én undorom a bosszúálló embertől. Jellemtelen, kisstílű, aljas embernek tartom azt, aki hosszan képes azon fondorkodni, hogyan vegyen önhatalmúlag elégtételt az őt ért sérelemért. Hogyan csalja csapdába, hogyan alázza meg, hogyan tegye védekezésképtelenné a másikat, hogyan tegyen minél nagyobb kárt benne. Úgy gondolom, egy civilizált társadalom civilizált emberi viszonyai között minden igazságtalanságnak, sérelemnek megvan a maga méltó, intézményes és tisztességes orvoslása.

Így aztán felfoghatatlan számomra, hogyan képesek polgártársaim tömegei nem undorodni egy olyan hatalomtól, amelyet sok más, ugyancsak kétes célja és eszköze mellett a bosszú éltet. Nem értem, miért nem értik, hogy a bosszúálló ember nem egyszeri helyzetek szüleménye, aki csak adott helyzetben és adott személlyel szemben függesztette fel az erkölcsi normákat és vette semmibe a másik ember jogát a tisztességes eljáráshoz. Nem értem, miért nem értik, hogy az az ember, aki rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy saját bosszújának a módszertanát és koreográfiáját kidolgozza, aki évek munkáját fektette abba, hogy megtalálja hozzá a megfelelő, szolgalelkű végrehajtókat, aki gyalázatos tervének végrehajtása érdekében olyan alapnormákat és -intézményeket vesz semmibe, amelyek valamennyiünk biztonságos, kiszolgáltatottságoktól mentes életét hivatottak garantálni, ez az ember már nem képes, sohasem lesz képes másként működni. Ettől az embertől, hatalomtól soha, senki nem lesz biztonságban, a legegyszerűbb alattvalója sem. Nem azért, mert személyében szúrja majd a hatalom szemét, hanem mert nem tudhatja, mikor és mitől kerül bele olyan emberek csoportjába, amelyet a hatalom ellenségnek nyilvánít, és bosszút áll rajta.

Ezért aztán nagy hiba és főként megbocsáthatatlan önbecsapás azt hinni, hogy hadd marják egymást, nincs közünk hozzá, hiszen csak egykori és mai potentátok harcáról szól ez a mostani bosszú-saga. Tévedés. Már ma is mindannyiunkról szól.

(Mihancsik Zsófia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!