rss      tw      fb
Keres

Megjegyzés egy riporteri magatartáshoz




Azt hiszem, Eörsi Mátyás részben téved. Az általa védelmezett interjúnak ugyanis két része volt. Az első részben az történt, amit ő is helyesel: az interjúkészítő kifaggatta, sőt kifacsarta az interjúalanyát, mert az alany szájából ismét egy pökhendi, cinikus és demagóg vélemény hangzott el. Lesajnálta a szobortalapzat-bontókat, ő, aki politikai színrelépése óta azt hiszi, hogy a politika szimbolikus gesztusokból – performanszokból, molinókból – áll, összemért összemérhetetlen dolgokat, a munkahelyteremtést és az utcai tiltakozást, és családi alapon kisajátította magának a tiltakozás jogát egy olyan ügyben, amely éppen a magyarok – valamennyi magyar – felelősségéről (is) szól. Mindezzel ugyan nem szembesítette a riportere, de a saját értetlenségével, sőt meghökkenésével igen. Ami rendben is van. Nem vagyok híve annak a közkeletű tévedésnek, hogy az interjúkészítőnek ne legyen véleménye, sőt ne legyenek érzelmei. Az a hírszerkesztő dolga, nem azé, aki beszélget.


Az interjú második része azonban már arról a bulldog-magatartásról szólt, amely miatt a névadó jószág is inkább nevetséges, mint tiszteletreméltó. A csontot el kell tudni ereszteni, ha már semmi rágnivaló nincs rajta. Különösen ha volna egyéb megbeszélnivaló is. Hát még amikor az interjú első öt percében kiderül, hogy tévedés történt, nincs probléma, nincs felelősségre vonandó bűnös, nincs mit megbeszélni. Ékes példája ennek az itt látható interjú, amely kizárólag az interjúalany szívatása (és a riporter feltehetőleg hamis ön- és szakmaképe) miatt tartott húsz percig öt helyett. Nem egyedi kisiklást védelmez tehát írásában Eörsi Mátyás.


Különösen érthetetlen számomra, miért keveri össze a nyugati televíziók méltán híres műsorai és riporterei kérlelhetetlen kérdezési módszerét – elnézést kérek a szóhasználatért, de bulldog-magatartás és szívatás már volt, jöjjön akkor a pontos minősítés – a basztatással. A nyugatiak ugyanis – szemben a Magyarországon elég régóta közkeletű, az objektivitás meg a pártatlanság szép elvei mögé bújó riporteri gyávasággal és meghunyászkodással – azért kérdeznek keményen és ha kell, kíméletlenül, mert nem hajlandók eltűrni, hogy az alanyuk kibújjon a válasz alól. Azért fizetik és hallgatják-nézik őket ugyanis, hogy ne engedjék a mellébeszélést, a hazugságot, az olcsó manipulációt, amivel a politikusok ott is rendre megkísérlik elütni a kínos kérdéseket (bocsánat, az „is”-t kihúzom: a magyar közmédiában már kínos kérdések sincsenek, úgyhogy nincs mit elütniük a politikusoknak). A hallgató-néző tájékoztatásának alapfeltétele a riporter felkészültsége és szívóssága. Az Eörsi Mátyás által védelmezett interjúban azonban az interjúalany nem kerülte meg a választ. Nyilvánvaló volt, hogy nem szégyelli egyetlen elemét sem annak, amit mond, tehát egy idő után nincs mit kiszedni belőle. És mivel már a riporter is többszörösen túl volt azon, hogy a saját értetlenségének-rosszallásának hangot adjon, nyugodtan át lehetett, sőt át kellett volna térnie arra, ami miatt egyáltalán behívták az illetőt. Mivel ez nem történt meg, az interjú a néző kínos feszengésébe, felháborodásába vagy éppen elvakult drukkermagatartásába fulladt, és a nyilvános beszéd sem az interjúalany álláspontjáról folyik ezek után, hanem a riporter magatartásáról. Úgyhogy ebből a szempontból valóban ez volt a „hét interjúja”: csak reménykedhetünk, hogy mindenki tanul belőle.