Orbán álma – a totális állam


Lassan kész a „nagy mű”, már nemcsak felrajzolták, de ki is ásták az orbánista totális nemzeti állam barakkjainak alapjait. Még hiányzik ez-az, de hamarosan egy halomban lesz valamennyi, a totális államhoz szükséges tényező. Külföldi támogatásra is szükség van persze, mert a pénz, az kevés, ezért szaladgál a kormány a világ gazdag diktatúráihoz és despotáihoz. Vajon mit kaphatunk a pénzen kívül Kínától és Szaúd-Arábiától? A kínai termékek eddig is elárasztották a magyar piacokat, amelyek fölött politikailag és nemzetileg tiszta magánbiztonsági cégek uralkodnak már régóta, a szaúdi olaj pedig kevéssé segíti ki az orbánistákat bajaikból. A magyar kormány azonban speciális áruk után kutat, olyasmit keres, ami nélkül – úgy hiszi – nem lehetnének gazdagok és sikeresek a keleti államok: politikai árut akar importálni, pénzt ugyanis ezek az államok is csak tetemes haszon reményében adnak. Nem ismeretlen az ilyesfajta keleti, politikai import a magyar történelemben. Nem is olyan régen még Oroszországból importáltunk egy komplett politikai rendszert, párttal, ÁVO-val, besúgókkal és provokátorokkal együtt, előtte meg a Harmadik Birodalomból hoztunk be mindenféle vackot. Ezt a nemzeti hagyományt szeretné ápolni a Fidesz. Mégis hiánycikk valami, ami elengedhetetlen a totális államhoz, Szaúd-Arábiában viszont bőven van belőle és használják is.* A korbácsra gondolok. A szaúdi despotikus kormányzat bizonyára szívesen befektetne egy magyarországi korbácsgyárba, de addig is, amíg a termelés beindul, képesek kielégíteni az egyre növekvő hazai korbácsigényt.

A korbács szükséges, de persze nem elég egy „jól” működő totális államhoz. Mivel már majdnem megvalósult a Fidesz-vezérek álma, ideje áttekintenünk, megvan-e végre minden fontos dolog, ami a totális államhoz kell. Nem azért, hogy elborzadjunk tőle, hanem azért, mert a totális gondolkodás csakis úgy győzhető le, a totális állam pedig csak akkor tüntethető el, akkor nem születik ismét újjá, ha felszámoljuk azt, ami táplálja. A totális államhoz pedig feltétlenül szükség van szolgalelkűségre, megfélemlítésre, a források monopolizálására és koncentrálására, valamint a kultúra egy-ügyűvé tételére.


Szolgalelkűség

Nincs totális állam szolgalelkűség nélkül, éppen ezért akik ilyen államot akarnak létrehozni, mindent megtesznek, hogy a lelkekben és a rendszerekben egyaránt kialakítsák ezt. Három forrásból táplálkozhat a szolgalelkűség: a tekintély és a hierarchia feltétlen tiszteletéből, az erőszaktól való félelemből, illetve érdekekből.

A tekintély és a hierarchia feltétlen tiszteletének érdekessége, hogy a tekintélyek kiválasztásának folyamatát kívül helyezi az emberi mérlegelésen és döntésen. A tekintély ennek következtében látszólag valamiféle transzcendens hatalom jóváhagyását bírja, és ezért megkérdőjelezhetetlen. Másként fogalmazva, a tekintély csak megjeleníti azt a hatalmat, amelytől a hierarchiában elfoglalt pozícióját kapta. A feltétlen tekintély ennek következtében a hierarchia örökkévalóságának bizonyítéka és támasza. Mindazok tehát, akik önként alávetik magukat a megkérdőjelezhetetlen tekintélyeknek, nemcsak elfogadják a hierarchiát, de igénylik is mint saját létezésük biztonságos ketrecét. Az önkéntes és feltétlen alárendelődés ad számukra biztonságot, ők azok, akik megijednek, ha véletlenül eszükbe jut valami, amit nem másoktól hallottak, és gyanakodva néznek mindenre, amit más még nem írt le vagy nem mondott el. (Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is jelölik a gondolataik forrását, szeretik úgy feltüntetni, mintha az övék lenne az a bizonyos gondolat vagy ötlet. Ez ugyanis a tekintéllyel való azonosulás érzetét kelti bennük.) Számukra nem elvtelenség megtenni bármit, amit a felettük állók követelnek tőlük, mert egyetlen elvet ismernek: az engedelmességet.

Magyarországon mindig is jelen volt ez a fajta szolgalelkűség mind a lelkekben, mind pedig a rendszerekben. Nem mindegy azonban, hogy látensen vagy nyíltan, vagyis hogy szándékosan úgy formálták-e meg a rendszereket, hogy értelmetlen hierarchiájuk elfogadtassa az emberekkel a szolgalelkűség hatékonyságát. Ezt úgy értem, hogy az engedelmes ember megőrizhette az állását, s talán még előre is jutott valamelyest, vagyis a behódolás hatékony volt. A rendszerekben mindez látensen ott volt a III. köztársaság idején és nyíltan a 20. század egész előző időszakában. A Fidesz törekvése az, hogy újból nyílttá tegye. Mióta ismét kormányt alakítottak, minden egyes intézkedésük arra irányul, hogy a nagy rendszereket olyan kétségbevonhatatlan hierarchiákból építsék fel, amelyeknek semmi köze a rendszerek feladataihoz, sőt még akadályozzák is a teljesítésüket. Az önmagáért való hierarchia a hatalom mindenhatóságát hivatott hirdetni. Ezért töltötték be a legtöbb esetben hozzá nem értő csinovnyikokkal a vezetői pozíciókat. A maguk elé tűzött cél szempontjából ez racionális döntés volt, mert a hierarchia hatalmát semmi sem bizonyíthatja hatékonyabban, mint a tudatlanok és dilettánsok uralma, hisz ők csakis a „felsőbbség” akaratából lehetnek és maradhatnak vezetők. Racionális volt azért is, mert az ő hűségük sokkalta szilárdabb, hiszen a karrierjüket egy cseppet sem köszönhetik önmaguknak, mindenüket a vezértől kapták, ezért érdekükben áll fenntartani a rendszer egészét, még akkor is, ha időnként megalázza őket. Érdemes megfigyelni, hogy az Orbán-kormány megalakulása óta egyetlen államtitkár vagy miniszter sem mondott még le, bármit tett is vele a kormányfő. Tipikus magatartás ez: a totális állam totális (ön)alávetést igényel és hoz létre, egyikük sem ura már a saját sorsának, magatehetetlenül várják, mire szánja őket az uruk.

Van azonban az önalávetésnek egy másik formája is. Minél inkább megerősödnek a dilettánsok uralta hierarchiák, és minél inkább elhiszik az emberek, hogy lehetetlen őket felszámolni, annál nagyobb számban kerülnek elő azok, akik nem hisznek benne, de hasznot akarnak húzni belőle. Ahogyan az előző csoportnak, nekik sincsenek elveik, bárkit kiszolgálnak, bármit megtesznek a saját karrierjük és anyagi gyarapodásuk érdekében. A totális államban, ha nem is feltétlenül válik totálissá a politikai és egyéb korrupció, tendenciáját tekintve a totálissá válás felé tart. A szakirodalomban olvasható típusok alapján ezt „mindent átható korrupciónak” nevezhetjük. Politikai korrupción általában azt értik, hogy a felelős beosztású kormányzati személyek a törvényhozó hatalmat privát haszonszerzésre használják fel. Ide kell azonban sorolnunk azokat az akciókat is, amelyek politikai haszonszerzés céljából, egyes politikusok, hivatalnokok vagy vállalkozók közreműködésével, a törvények és az erkölcsök kijátszásával történnek. A közreműködők, mint a korrupciónál szokásos, természetesen különféle előjogokhoz juthatnak. Ma már tele vannak a közhatalmi szervezetek ilyen emberekkel.

Fontos szerepe van a szolgalelkűség intézményesítésében az oktatásnak. Mindaz, amit a kormányzat tesz és tenni tervez a köz- és felsőoktatásban, mindenekelőtt ezt a célt szolgálja. Mint egy hentes, vagy inkább, mint egy darabolós gyilkos bárddal szabdalja fel az oktatást és a társadalmat egyaránt. Hatalmas lendülettel metszi ki a fiatalok tömegeit a középfokú oktatásból, hogy a legnehezebb sorssal, a munkanélküliséggel, a fekete és alkalmi munkák kiszolgáltatottságával verje meg őket. Úgy tűnik, hogy a fiatalok egykori pártja mára mérhetetlenül meggyűlölte a fiatalokat, ezt mutatja, hogy elveszi tőlük a jövőjüket (a tanulás és a munka, a munkahelyválasztás szabadságát), megfosztja őket a maguk választotta társas élet tereitől és lehetőségétől. Nyilván azt képzeli, hogy így inkább irányíthatja őket, vagy a templomokba, az egyházakhoz terelheti őket, pedig már hosszú évtizedek óta fordított irányba vezetnek az utak: az egyházaknak kell a hívekhez menniük. De mindez nem elég, mert úgy alakítja át a kormány az iskolák belső világát, hogy ott ne maradjon tere az önálló gondolkodásnak, a kérdezni és ellentmondani képes, merész lázadásnak. Pedig a tanulás maga a lázadás, mert a könyvekbe zárt tudás csak akkor lesz értelmessé, ha darabokra lehet szedni, majd közösen újra, ámde másként összerakni. Az információk csak akkor válnak értelmessé, ha kapcsolatba hozhatjuk őket az életünkkel. No, pont ez az, amit lehetetlenné tesz a közoktatás átalakítása. Ugyanilyen ostoba és rosszindulatú mindaz, amit a felsőoktatással terveznek tenni.


(flickr/i'm not there)

Fenyegetés és megfélemlítés

A totális politikusok kedvenc fegyvere a megfélemlítés. A maguk erejét mindig mások félelmén mérik le. Ezért is annyira fontos számukra, hogy folyton bizonygassák, ők bezzeg nem félnek senkitől és semmitől. Azt hiszik ugyanis, hogy az az igazán erős, aki semmitől sem fél, pedig lehet, hogy csak ostoba. Azt hiszik, ha félnek tőlük, akkor a hatalmuk megrendíthetetlen lesz, és azt hiszik, hogy az embereket a félelem igazgatja, vagyis a segítségével irányíthatják őket. Nem tudják, hogy a félelem kétélű fegyver, és talán arra nézve a legveszélyesebb, aki forgatja. A megfélemlítés politikájának hátterében a társadalmi magatartások igen primitív elképzelése áll, és az emberek mélységes megvetése és lenézése érződik ki belőle. A megfélemlítés ugyanis az engedelmességgel egyidejűleg számos más következményt is életre kelt. Kell azonban annyi megszorítást tenni, hogy mindez csak a szabad egyénekre vonatkozik, azokra nem, akik már szolgává váltak. A szabad egyénekben gyűlölet és megvetés keletkezhet azokkal szemben, akik a félelemkeltés segítségével akarják őket irányítani, ez pedig semmivé teheti a megfélemlítés célját: azt, hogy a fenyegetés hatására „önként” engedelmeskedjenek. Az engedelmesség kényszer marad, vagyis nem jön létre a Fidesz által olyannyira óhajtott alattvalói viszony. A másik következmény akkor alakul ki, ha a megfélemlítés rendszerré lesz és tartósan fennmarad: ekkor kialakulnak a „félelmetes” hatalmat kijátszó, megkerülő és felhasználó mindennapi technológiák. Ilyen például azoknak az informális csatornáknak a szövedéke, amelyek segítségével ki lehet játszani és meg lehet kerülni a formális hatalmat, ilyen a korrupció is, amely akár meg is fordíthatja a hatalmi viszonyokat az egyes ügyek esetében. Ezek eredményeként a rendszerek úgy működnek, mintha csak alattvalók lennének bennük, és mintha senki sem lázadna már a hatalom ellen, ugyanakkor egyre kevésbé irányíthatóvá is válnak. A hosszabb ideig fennmaradó totális rendszerek belülről rohadnak szét. Ekkor két lehetőség áll előttük: vagy összeomlanak és felváltja őket valami más, vagy éppen azokra az informális hálózatokra helyeződik át a súlypontjuk, amelyek felbomlasztották őket. Ilyesmi történhetett például Oroszországban.

Az orbánizmus hitvilágában az erő–félelem–engedelmesség (hamis) oksági sorozata megkérdőjelezhetetlen dogma. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek a vesztüket okozzák majd. Pedig a lehető leggyorsabban ragadták meg az erőszak gyakorlására alkalmasnak látszó szervezeteket, a rendőrséget, az ügyészséget és hamarosan a bíróságokat is bekényszerítik a sorba. Gyorsan, de nagyon ügyetlenül, nem kézen, hanem torkon ragadták ezeket a szervezeteket, nem kezet nyújtottak nekik, hanem kezet emeltek rájuk. A megfélemlítés taktikáját alkalmazzák velük szemben is, és azt hiszik, hogy elértek valamit.

Törvényeket hoztak és hoznak, amelyekkel félelmet akarnak kelteni a nyomorban élőkben, a munkanélküliekben, a munkavállalókban és a vállalkozókban, tulajdonképpen mindenkiben, aki él és mozog. De ezeknek a törvényeknek alig van valami közük a joghoz. A totális állam kiépítése Magyarországot ismét abba az állapotba juttatta, amelyben a jognak nincsenek törvényei és a törvények jogtalanok. Egy paragrafusokba szedett, az országgyűlés többsége által megszavazott szöveg lehet ugyan törvény, de csak akkor nem jogtalan, ha célja és eredménye egyaránt a demokrácia alapértékeinek érvényesítése. Az Orbán-kormány törvényei a totális állam létrehozását szolgálják, ezért éppúgy jogtalanok, mint az egykori NDK törvényei voltak.


Az egy-ügyűség kultúrája

A szabad, kétkedő, kérdéseket felvető gondolkodás a totális állam legfőbb ellensége. Senkiből sem lesz alattvaló, senki sem válik szolgalelkűvé, aki képes kételkedni és kérdéseket megfogalmazni. Ahogy én látom, az ember nembeli sajátossága a kételkedés. Ahhoz azonban, hogy napi rutinná legyen, intézményesíteni kell. Nem véletlen, hogy a Fidesz az elsők között a sajtószabadság ellen intézett támadást. Az ellenzéki sajtó nem semmisült ugyan meg, de szűk területre szorult, és a lehetőségei is csökkentek. A sajtó egy-ügyűvé tétele még nem fejeződött be, célja az, hogy a lehető legkevesebb emberhez juthassanak el az ellenvetések és egyszer majd, ha már léteznek, az alternatívák. Ebből a szempontból mindegy, hogy valóban a kormánypárti propagandát vagy inkább politikailag semleges műsorokat hallgatnak/néznek-e az emberek, a fontos az, hogy ne jussanak el hozzájuk a kérdések, vagyis hogy ne kételkedhessenek. A cél egy kérdés- és vitamentes médiavilág kialakítása. A jobboldal vezérei éppúgy hisznek a manipulációban, mint az erőszakban – a gondolkodást ugyanolyan primitíven képzelik el, mint a cselekvéseket. Eddigi sikereik megerősítették bennük a hitet, hogy az embereknek nincsenek saját gondolataik, és csak azt képesek elgondolni, amit beléjük táplálnak. Érdemes felismerni az oktatási, a manipulációs és a kényszerítés-koncepciójuk közötti átfedést, hisz a manipuláció sem más, mint gondolatra kényszerítés, az oktatás pedig, az ő számukra, erőszak és manipuláció. Hogy az utóbbi nem egészen így működik, hogy nem lehetséges vele teljesen uralni a gondolkodást, azt eléggé jól mutatja, hogy a Fidesz képtelen volt a befolyása alatt tartani az extrém jobboldali, neonáci csoportokat, és még jobban mutatja, hogy a választópolgárok tömegesen fordulnak el a manipulátoroktól.

Önmagában teljesen értelmetlennek tűnt a filozófusok elleni támadás, de ha beillesztjük az egy-ügyűség kultúráját létrehozni igyekvő projektbe, akkor máris értelmet kap. Nem tűrhető meg ugyanis olyan filozófia, amelyik következtetéseként arra juthat, hogy a totális állam ellentétben áll a humanitással. Nem tűrhető meg olyan tudomány sem, amelyik nem használható fel a totális állam igazolására. Széchenyi annak idején a tudomány haladása érdekében alapította az Akadémiát, amelyet aztán Rákosi uralma idején átalakított az engedelmes tudomány intézményévé. Van tehát hagyomány, amelyhez most visszanyúlhatnak. Ami a művészetben a giccs, az a tudományban a sematikusság. A magyar tudománytörténetben pedig csak néhányan voltak és vannak, akik az uralkodó sémák kényelmes ketrecéből képesek voltak kitörni. A többségük el is hagyta az országot, mert képtelen lett volna ebben a szellemi sivárságban alkotni. Mindössze néhány rövid pillanata volt a magyar társadalomtudomány történetének, amikor nyilvánvalóvá vált a hivatalos tudomány üressége, és lehetőség nyílt a szabad alkotásra. A tudomány mindig deviáns, sohasem együgyű. A deviáns, új utakat kereső, kétkedő és kérdező tudomány azonban veszélyes a totális állam számára. Nemcsak azért, mert ők maguk sohasem voltak képesek megérteni, mire való a kétség és a kérdés, de azért is, mert a hatalmukat kétségtelennek akarják tudni.

Veszélyes a művészet is, mert ugyanazt teszi, mint a tudomány, csak másként. A Dörner-féle egy-ügyűek hülyét csinálnának a közönségből, holott a művészet attól az, ami, hogy felkavarva, nevettetve, elgondolkodtatva, elérzékenyülve vagy akár felháborítva minket magunkat mutat meg, figuráz ki és tagad. A művészet azt kérdezi: biztos vagy benne, hogy így akarod élni az életed? A társadalomtudomány és a filozófia ugyanezt kérdezi. Ezek a kérdések fenyegetik a totális államot és urait. Nekik giccs kell a művészetben és a tudományban egyaránt, azaz az ostobák kérdés- és vitamentes világára van szükségük, ők sok-sok együgyű „tudósra”, „művészre” és nézőre, olvasóra vágynak.


A források monopolizálása

A totális államnak minden forrásra szüksége van. Ezért fosztották meg félretett pénzüktől a magánnyugdíjpénztárak tagjait, ezért veszik el felháborító módon a korkedvezményes nyugdíjakat. És mindenekelőtt ezért törekszenek az államosításra. A magyar társadalom pénzforrásai nagyon szűkösek. Ha a meglévő és egyre csökkenő keveset az állam és az a néhány, az állammal szimbiózisban lévő „tőkés” megszerzi magának, akkor alig marad valami a polgároknak és a totális állam ellenfeleinek. A források koncentrálása elképesztő ütemben halad. Pillanatnyilag igen keveset lehet ez ellen tenni, viszont világosan kell látni, hogy a tudomány, a művészet, a civil szféra és mindenekelőtt a gazdaság államtól való függetlensége nélkülözhetetlen a demokráciához. A forráskoncentráció megszüntetése nélkül lehetetlen lesz felszámolni a most összetákolt totális államot. Az sem engedhető meg, hogy a paternalista kapitalizmus néhány, az orbánista állammal szimbiózisban működő „tőkése” megőrizze a pozícióit és a vagyonát. A források monopolizálása csakis akkor lesz megszüntethető, vagyis a demokrácia számára szükséges gazdasági szerkezet csak akkor hozható létre, ha a (szélső)jobboldal jórészt a fekete- és a szürkegazdaságba átnyúló gazdasági hátterét felszámoljuk.




Krémer Ferenc

____________

* Tíz korbácsütésre ítéltek egy szaúdi nőt autóvezetés miatt
Megkorbácsoltak egy 75 éves nőt Szaúd-Arábiában



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!