Hétvégi bosszankodások
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. január 31. vasárnap, 05:29
Ma valahogyan minden összejött, ami felmérgesített, pedig ez nagyon ritkán fordul velem elő, és ha elő is fordul, néhány percen belül elfelejtem. De ma minden hír, amivel szembetaláltam magam, ingerelt. Hallom, hogy a békéscsabai kisfiúhoz, aki összeesett a tornaórán, négy háziorvost is hívtak, de egyik sem volt hajlandó kimenni. Végre az ötödik igent mondott. Na jó, mondhatná az ember, abban az általános iskolában a tornatanár vagy az igazgató, vagy ki tudja, kicsoda, is lehetett volna okosabb annál, hogy háziorvosok után kutat, hanem azonnal hívja a mentőket, de azért az mégis csak felháborító, hogy a háziorvosok még arra sem voltak kíváncsiak, milyen állapotban van az a szegény gyerek, és nem azt tanácsolják, amit valószínűleg kellett volna, hogy hívják azonnal a mentőket.
Aztán ott van egy másik hír. A Bölcsek Tanácsa két év után előjött egy nagy semmivel a korrupcióról és a felsőoktatásról. A könyv címe magyarul: Szárny és teher. Egy kis fejtörés és szóbeli magyarázat után rájöttem, miről is van szó. Magyarország szárnyalhatna is, de vannak terhek, amelyek visszahúzzák. Vagy valami ilyesmi. Ilyen bölcsektől ilyesmit vár az ember. Hogy mindenki értse, mi is a probléma az országban. Ebből még pártszlogen is lehet némi erőfeszítéssel: a Fidesz szárnyal, a baloldal meg teher! Hát nem jó?
De ami ennél sokkal jobb, az angol fordítás címe. Ugyanis bölcseink vagy valószínűleg könyvük fordítója ezzel a címmel állt elő: Wings and Weights. Alliterációnak alliteráció, amire a fordító büszke is lehetne, ha a címnek lenne egy csepp értelme, de nincs. Ez történik ugyanis, amikor valaki nem ismeri jól az angol nyelvet, és a rég elhalálozott Országh László nem túl jó szótáraira kell támaszkodnia. Ugyanis Országh még nagyszótárában sem szólt egy szót sem arról, hogy a „weight” - ami mellesleg inkább „súlyt” jelent, mint terhet – többes száma nem „terheket” jelent, hanem a patikusok milligrammos súlyait. Azokból az időkből, amikor a patikusok még patikamérlegen adagolták az orvosságok összetevőit. A végeredmény: egy teljesen érthetetlen mondat. Amikor megkérdeztem egy amerikait, hogy mégis mit gondol, mit jelent az, hogy „wings and weights” azt felelte, fogalma sincs! Tehát a bölcsek egy olyan könyvvel lepték meg a világot, amelynek már a címe is érthetetlen. Félek rágondolni, miket olvashat az ember magában a könyvben!
Ebben sem változott sokat a helyzet Magyarországon. Még a kilencvenes évek elején kaptam egy nagyon drága kiadványt az akkori privatizációs hivataltól, amelyben óriási adósságokkal terhelt, lerobbant gyárakat, üzemeket akartak eladni a külföldieknek. Angol nyelven. Csak egy baj volt vele, hogy a szöveg felét egyszerűen nem lehetett megérteni. Az embernek fogalma sem volt róla, miről beszélnek. Kíváncsi lennék, hány külföldi tőkést sikerült rávenniük arra, hogy egy ilyen silány kiadvány alapján vegyenek üzemet vagy gyárat Magyarországon.
De ez még nem volt elég. Kezembe került egy írás Bonifert Máriától, a 168 Órában A ballib értelmiség ballépései címmel. Na, ez aztán igazán felhúzott, mert amiről szó van benne, az sokkal nagyobb probléma, mint a „wings and weights.” Bonifert Mária, akinek írásait mindig nagy érdeklődéssel olvasom és majdnem mindig egyet is értek velük, egyebek között ez írja: „Mert mit lehet kezdeni Hankiss Elemér azon kérdés-kijelentésével: 'Vajon tovább folyik-e leszakadásunk Európáról és a fejlett világról, vagy – ha lassan és észrevétlenül is, de – újra elindul felzárkózásunk?'” Bonifert, helyesen, felteszi a kérdést: honnan vette Hankiss Elemér, hogy Magyarország leszakadóban van? Nem nézte meg a mutatókat? Nem tudja, hogy az egy főre eső GDP az utóbbi tíz évben, az utolsó két év kivételével, folyamatosan nőtt?
A helyzet az, hogy nem tudja, és nem is vette a fáradságot, hogy utánanézzen. Sajnos, nem ő az egyetlen, aki hasra ütve mond dolgokat. A baj csak az, hogy ő az, aki többek között ki akarja találni Magyarországot. Félek rágondolni is, micsoda Magyarország lesz az, amit ő talál ki. Sajnos, nem ez az első eset, hogy Hankiss, aki angol irodalommal foglalkozott karrierje első felében, pontatlanul idéz. Évekkel ezelőtt volt egy kis vitánk a New York Timesban megjelent két Magyarország-cikkről. Hankiss összekeverte a két cikket, és messzemenő következtetéseket vont le belőlük, amelyeket ő dehonesztálónak tartott. Bántották nemzeti büszkeségét. Mindezt tudatlanságból. A baj csak az, hogy ezek az emberek véleményformálók Magyarországon. Az olvasók nem tudják, nem is gondolják, hogy helytelen is lehet, amit mondanak. Ezért beszélünk az írástudók felelősségéről. Mennyire veszik komolyan ezt a felelősséget? Nem túlságosan.
Intellectual freedom – russ and lori/flickr.com
Bonifert folytatja Kéri Lászlóval. Ezt írja: „Nem egészen értem Kéri László kérdését sem. 'S a vesztesek? Ők mit tesznek majd? Az attól függ, hogy a vereség mekkora lesz. Ha azon az úton haladnak, amelyen az elmúlt hónapokban, akkor nemcsak bűnbakok nem maradnak, hanem azok sem lesznek elegen, akik számon kérhetnék a kudarcokat.” Ha Kéri nem szúrta volna be azt a három szót, hogy „az elmúlt hónapokban”, akkor talán még lenne valami értelme annak, amit mond. Ha azt mondta volna, hogy az elmúlt nyolc év jó részét elfecsérelte az MSZP-SZDSZ-koalíció, akkor egyet is lehetne érteni vele. De valószínűleg Kéri gyorsan lekanyarít egy írást, és nem is gondolja végig a mondanivalóját. Slendriánságról van szó? Vagy többről? Vagy csak egy szép fordulatért áldozza fel a lényeget, a tényeket?
Hogy tovább bosszankodhassak benéztem az MSZP honlapjára. Mit látok? Nyakó István sajtótájékoztatót tartott tegnap, és a következő bölcsességeket mondta: „Az MSZP álláspontja egyértelmű az ingatlanadóval kapcsolatban: ilyen adó nincs és nem is lesz. Amennyiben rajtunk múlik: nem lesz ingatlanadó. Mára kiderült, hogy a Fidesz teljesen mást gondol ebben a kérdésben.” Nem hiszek a szememnek! Ezt mondja az MSZP szóvivője? De hiszen épp most akarta bevezetni az MSZP által támogatott Bajnai-kormány az ingatlanadót! Miért van szükség erre a hazugságra? Miért nem elég azt mondani, hogy íme, a Fidesz nem volt hajlandó támogatni az ingatlanadó bevezetését, most meg kitűnik, hogy bevezetése mégiscsak szerepel a terveiben. Ez lenne az igazság, és ez lenne a becsületes dolog.
Ugyanolyan maszatolás folyik a nyugdíj kérdésben is. A Fidesz azzal vádolja az MSZP-t, hogy fel akarja emelni a korhatárt 70 évre, ami nem igaz, míg az MSZP azt próbálja elhihetni az emberekkel, hogy a Fidesz akarja ugyanezt csinálni, mégpedig azonnal. Egyikük sem mond igazat. Még akkor sem, ha amiatt lehetne éppen aggódni, hogy a Fidesz valószínűleg azonnal bevezetne egy olyan nyugdíjrendszert, amely csak a nyugdíj reálértéket őrizné meg. Sajnos a legtöbb magyar választónak fogalma sincs, hogy ez pontosan mit is jelent, és ezért valószínűleg nem is tudnak választani a két megoldás között.
A legvégére hagyom azt, ami ezen a hétvégén talán a leginkább felhúzott: egy beszélgetés Orosz József Kontra című műsorában pénteken. Három értelmiségi beszélgetett a világ és Magyarország dolgairól. Ahelyett, hogy én foglalnám össze a véleményemet, talán egy kicsit udvariasabban, mint a hallgatók, megadom nekik a szót. Itt van az egyik, az udvariasabbak közül: „Úgynevezett értelmiségiektől töményen ennyi
eszetlenséget fél óra alatt még nem hallottam. Felejtsük el a reményt is.” Vagy „Tegnap felment bennem a pumpa, mikor finnyázták Mihancsik álláspontját. Hányingert kaptam attól a felfogástól, hogy a választók büntessék meg a politikusokat, s ne menjenek el szavazni. Ilyen esetben a Jobbik a szavazatok 30 százalékát is megkaphatja, és szerintem a második fordulóban a Fidesz-szimpatizánsok egyharmada is nyíltan átállna a Jobbikhoz.” És végül, „Már értem, hogy miért tart az ország ott, ahol tart!”
Mert itt tartunk. Ugyanakkor ma reggel hallottam egy élvezetes beszélgetést Mérő Lászlóval, a publicistával, matematikussal és pszichológussal. Arról beszélt, hogy a boldogságot és az optimizmust el lehet sajátítani, meg lehet tanulni. Pavlov kutyájaként. Magyarországon már talán ötszáz éve a pesszimizmust kódolták be az emberekbe, míg az Egyesült Államokban a társadalom optimizmusra ösztönzi az embereket. Ilyenkor mindig a mosolygást hozzák fel. Az ember már csak megszokásból is mosolyog, hiszen mindenki mosolyog körülötte. Megy az ember bevásárolni, és a vele szembejövő nemcsak mosolyog, hanem mintha egy kis faluban lennénk, még köszönni is fog. A titkárnő is mosolyog. A végén ez a mosolygás ragadós lesz. Vannak magyar ismerőseim, akik ezt valami természetellenes dolognak tartják, ami nem igazán a szívből jön. De ha Mérőnek igaza van, akkor, mint Pavlov kutyájával történt, a mosolygás természetes lesz. És ha már itt tartunk, nemrég jelent meg egy könyv Magyarországon, amely az idegen bevándorlók benyomásairól szól. Hogyan látják a magyarokat? Mogorvának. Tehát tessék többet mosolyogni!
