A nagy Jobbik-sejtés

Átlagos öltözékű, „magyaros” létszámú (két felnőtt, egy gyerek) roma család száll fel a metróra. Bérletük van, az imént mutatták az ellenőröknek. Csak úgy tudnak leülni, hogy a mama és a gyerek az egyik oldalra huppan le, a papa pedig a szemben lévő üléssorra. A távolság nagy, a metró zörög és csikorog, de nekik kapcsolatban kell maradniuk, mert nagyon izgatottak. Szerencsére középen nem áll senki, így a papa behajolhat az üléssorok közötti térbe, és úgy meséli, mi is történt ma vele.

Nem vitás, hogy az ülések közötti távolságot a papa Hrabal Pepín bácsijának szupersrófolt hangjával tudja csak áthidalni, így a kocsi egy időre a Sörgyári capriccio terébe kerül. – Az történt – süvíti az ember, amúgy kifejezetten ügyesen ellenpontozva a kerekek rapszodikus hangmagasságait –,  hogy ma egyedül ő merte megmondani a prosztó főnöknek, hogy az prosztó. „Ezzel aztán jól le volt gyalázva az egész csoport, mert mind csak kussoltak, mint szar a fűben! Egy se mert szólni, hogy azért hát ezt már mégse, ilyen körülmények között és ennyi pénzért, mégis, mit képzelnek?! De amikor látták, hogy a főnök ekkorára ni, ilyen picire összement az igaz szótól – ugye? A csácsi vorba! – akkor bezzeg mondták is nekem, hogy na, ide figyelj, Kisebbség! Te aztán jól megadtad, te vagy itt a legbátrabb ember! Nem hiába, hogy neked van olyan göndör hajad, mint a Jimi Hendrixnek. Nna, ezt be kell látni – ezt mondták, képzeljétek! –, csak ne essen rá az eső, mert akkor a Jimié kisimult, szerintük az ugyanis nem is volt igazi göndör”.

A feleség meg a gyerek arca csupa mosoly lett ettől a nagy sikertől, együttesük bal szélétől a jobb széléig, sőt, még egy picit tovább is, hiszen a mellettük ülők szintén hallották a beszédet, így ők is vigyorogtak, mint a vadalma, jóllehet nem nagyon értették, hogy került a képbe a Jimi Hendrix meg a hajakat egyenesítő eső. Csakhogy közben haladt az idő, és haladt a szerelvény is, elhagytunk két megállót, s a közönség egy része kicserélődött. Az újonnan érkezők közül néhánynak nagyon nem tetszett a helyzet szabálytalansága. Mit hangoskodik itt ez az ember?! Egy idősebb házaspár kifejezetten komor tekintettel nézte a családot, s ehhez a komorsághoz egyre több partnert gyűjtöttek, mások tekintetéből. A kocsiban sűrűsödni kezdett a levegő. „Cupkálás” – mondta azelőtt a nagymamám az olyan hangokra, amelyekből a házaspár tagjai most már egyre többet adtak ki magukból, addig-addig, míg az utasok közül is mind többen döbbentek rá, mennyire idegesíti is őket mindaz, amit eddig talán épp hogy észrevettek. Vagy amin akár maguk is jól szórakoztak. Míg végül a cupkálásokból és a kemény egymásra nézések hálójából sikerült közös erővel felépíteniük egy szilárd frontot. Született egy képzeletbeli vonal – az egyik oldalán állunk „mi”, akik úgymond tudunk viselkedni, a másikon meg „ezek”, akik csak üvöltözni tudnak, mint az állatok.

A gyerek mellől ekkor felállt egy fiatalember, és átment a másik üléssorra, a papa mellé. „Üljön a helyemre, úgy könnyebb maguknak beszélgetni. Családegyesítési prodzsekt” – nevettek, és a papa boldogan átült, hogy azután ott meséljen tovább, sokkal szordínósabban, de annál még mindig nagyobb hangerővel, mintha egy madárcsicsergéses parkban ülne.

Ha most a gyűlölethálót állító párnál lett volna puska, a következő pillanatban előveszik és szitává lövik a helyét átadó fiatalembert. De szerencsére puska nem volt náluk, csupán a Terminátor szelleme, Arnold Schwarzenegger megformálásában. A szellem egyenesen beköltözött a nő hangjába, és onnan értesítette a fiatalembert, vázlatosan a következőkről: Ő – mármint a fiatalember – és a hozzá hasonló árulók miatt jutott oda az ország, ahol most tartunk, s az ilyenek miatt garázdálkodhatnak az országban szabadon a buzik. Vérlázító, hogy ő az ilyenekkel, akik még viselkedni se tudnak, hanem csak üvöltöznek, úgy udvariaskodik, mintha ugyanolyanok lehetnének, mint mi, és ezzel elárulja a többieket.


Couple – Český Krumlov – flickr/ Sergio Montijano

Itt a fiatalember – aki nem győzött csodálkozni – megpróbált közbevágni, de nem sikerült.

– Hogy beszélhet úgy velük, ráadásul a nyilvánosság előtt, mintha ugyanolyanok lehetnének?! – sistergett a Terminátor a nő torkából. – Ha tényleg nem érti, hogy ez mitől felháborító, akkor költözzön össze az ilyenekkel, vagy pedig ő maga is menjen haza oda, ahova való. S bár igazából Palesztina sem az övék, de jó, ha már így alakult, akkor éljenek ott, és minket hagyjanak békén.

A nő kirohanását többen is túlzásnak minősítették, mégsem abban született egyetértés, hogy így, ahogyan ő, nem lehet viselkedni, mert ez agresszív és közösségellenes viselkedés. Nem, egyetértés abban jött létre, hogy a fiatalember helytelenül járt el, amikor baráti magatartást tanúsított, ahelyett, hogy ledorongolta, kioktatta és megalázta volna a hangoskodó cigányokat, ahogy azt illik. Ezt kell most a hisztéria kizárásával, higgadtan, demokratikusan megvitatni. Mert itt nem lehet hangoskodni. Egy kisebbség vegye tudomásul a többség kultúráját, és ahhoz igazodjon. Az olyat nem lehet egyenrangúnak tekinteni, aki ezt nem képes megtanulni. Mégis, mit képzelnek? És akkor itt valaki még lovat is ad alájuk, hogy azt higgyék: nekik mindent szabad!  A diskurzusnak a következőkben ezek voltak a főbb pontjai, ennek jegyében alakult át a metrókocsi néhány megálló erejéig izgatott közgyűléssé.

– Nem véletlen, ez nem véletlen! – hallatszott innen-onnan –, ez provokáció! Provokálják a magyarokat. Mindig ezt csinálják!

A „közgyűlés” többsége megerősítette, hogy ezekkel nem udvariaskodni kell, hanem jól fenékbe kell rúgni őket. Tanuljanak meg rendesen, szolidan viselkedni.

– És kitől tanulják? Csak nem önöktől, akik fenékbe akarják őket rúgni? – ironizált velük a fiatalember, de nem jól tette: a felszólamlók komolyan gondolták, hogy „igen, tőlünk”, mert a saját hazánkban „igenis mi vagyunk a példa”. És azt is komolyan gondolták, hogy ha ő erre nem hajlana, akkor majd közmegegyezéssel döntést hoznak arról, hogy mit érdemel az ilyen cigánybérenc.

Ettől a pillanattól kezdve azonban beállt az anarchia, mert a „cigánybérenc” kifejezés váratlanul élénk nyihogást váltott ki két nőből. Ez zavarba hozta az egységfront képviselőt, akik a nőket valószínűleg közéjük valóknak hitték. Talán mert az egyikük nyakában volt egy kereszt. Ankh-kereszt volt – a tudás és öröklét szimbóluma, nem a mártíromságé –, de az ilyen helyzetekben nem várható el efféle finom különbségtétel. A bomlás megállíthatatlannak bizonyult, és többé már a Terminátor-szellemű nő sem tudta összefogni a társaságot. Az átülő fiatalember csendben felállt, és a következő megállónál átment a másik kocsiba. A roma család már rég leszállt, mielőtt a vita elharapózott volna. Akik maradtak, azok közül mindenki összevissza beszélt, és már senki sem tudott volna rendet teremteni a repkedő gondolatfoszlányok között. Ki azt emlegette, hogy emberek igenis lehetnek cigányok bérencei, mert ez nem pénzkérdés, hanem a lelkiségen múlik, mások pedig azt kérdezték, hogy meddig tűrjük a finnugor diktátumot, és miért nincs kettős állampolgárságuk a suméroknak. És hát persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a folyamatosan sorjázó állomások is közbeszóltak, amennyiben előbb-utóbb mindenki odaért ahhoz, amelyik miatt egyáltalán lejött ide. A „közgyűlés” így konszenzus nélkül ért véget – ránk maradt tehát a konklúziók összefoglalása.

Hát akkor összegezzük! Egy metrókocsiban egy cigány ember külön ült a családjától, ezért túl hangosan mesélt nekik. Hogy elkerüljék az ebből eredő feszültséget, a mellettük ülő, többségi fiatalember helyet cserélt vele, amitől a helyzet megoldódott. A kocsi utasainak többsége azonban ebbe nem nyugodott bele. Ezért felelősségre vonta a fiatalembert, amiért udvariasan viselkedett a cigányokkal. Szerintük ugyanis nem a helyzeten kellett volna változtatni, hanem a cigányokat kellett volna erővel megregulázni, mert különben azok képesek azt gondolni, hogy ők ugyanolyan emberek, mint a nem cigányok, ami pedig tűrhetetlen. S miközben azt, aki barátságosan és természetes módszerrel oldotta meg a helyzetet, felszólították, hogy távozzon Izraelbe, megállapították, hogy az ilyenek viselkedése a cigány-zsidó összefonódások tipikus megnyilvánulása. Ezek után hangot adtak az örök és megbonthatatlan sumér-magyar testvériség iránti tiszteletüknek az elnyomó finnugorokkal szemben, majd távoztak a metrószerelvényből.

Vona Gábor szerint a magyar nép többsége jobbikos, csak nem tud róla. Ez persze túlzás, de meg kell adni, hogy azon a napon, az Astoria és a Déli pályaudvar között, a föld alatt ezt sokan legalábbis megsejtették.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

payperprofits негативные отзывыpedrollo mcпломбирование гуттаперчей