rss      tw      fb
Keres

A nemzetszűz és a sárkány


És most megérkeztünk ahhoz a képhez, amely a diktatórikus Gyurcsány-kormány egyik, jellemző akcióját, a lovasrohamot örökíti meg. Október huszonharmadika szent ünnepén a rendőröket a saját fajtájuk ellen vezényelték, hogy meggyalázzák a békésen tüntető magyar népet. Gyerekek, itt láthatjátok, ahogy a művész a régi, keresztény ikonok gyönyörű hagyományait viszi tovább.

Miért kell neked mindig közbeszólni? Igen, ilyenkor szeretjük a pravoszláv művészetet, ez nem román ikon.

És bemutatja nekünk, hogy a gonosz rendőr bácsik sárkányölő Szent György alakját is képesek voltak magukra ölteni, csakhogy ledöfjék az ártatlanokat. A sárkány képét pedig… illetve a sárkány helyébe a művész a magyar nép jelképét, a fehér ruhás királylányt tette.

Nem, nem kivágós papírbaba! Ki volt az már megint? Igen, lapos, mert még fejletlen kislány. De attól még nem papír.

Térjünk vissza képhez. A földre zuhanó királylánynak korona van a fején, és még a kövön fekve is fogja a piros tulipánt, amely az országunkat jelképezi.

Igen, igazad van, Szulejmán hozta be a tulipánt, de nagyon jól tudod, hogy elkésett vele. Igazából mi vagyunk a tulipán őshazája. Is.

A jobb felső sarokban azt is láthatjátok, ahogyan a gonosz kormány Isten helyébe képzelve magát, áldás helyett vörös szalagos, kommunista kitüntetéssel csábítja a népellenes rendőröket, miközben a nép feje éppen a csatornarácsra zuhan.

Milyen Szent György káeftétől, miket beszélsz? Ja, látod, az lehet, igen, biztosan ők gyártották. Na látjátok, itt is egy erős, tartós, magyar termék, a vas és az acél országából. Nézzétek meg ezt a csatornarácsot: masszív, szilárd anyag, akár egy egész hadseregnyi rendőrt is elbír. Rendes művész magyar gyártmányú csatornarácsból dolgozik, amikor alkot.

Na most, ha kicsit lejjebb mentek, azt is láthatjátok, hogy itt a művész kinagyította a csatornarács egy részét, mert a modern művészi technikához is értett. A nagyítással megmutatta, hogy a gonoszok valójában az Alsó Világból jönnek. Nézd meg, az utolsó lónak a patája még félig benne van a csatornában, amely az emberben lakó, örök Gonoszt jelképezi. Csak úgy tódul az a sok lovas a csatornarácsból! Gyerekek! A Gyurcsány-kormány rendőrei mindnyájan a csatorna mocskos és sötét világának mélyéről jöttek, ahol a patkányok, csótányok, és egyéb, gusztustalan állatok is élnek. Akikhez idefönn is sokan hasonlítanak, ezt soha ne feledjétek.


Ilyeneket beszél majd bármelyik hívő, jobboldali tanár, aki elviszi az osztályt a Kerényi-féle tárlatra, amikor a „hazafias nevelés” című pedagógiai célkitűzés kerül sorra nála. Baloldali, liberális és egyszerűen csak normális gondolkodású tanárok vagy el sem viszik, vagy egyfajta keserű panoptikumként fogják bemutatni majd a „műalkotásokat”. Mindazonáltal az Orbán-kormánynak a Rákosiét is túlszárnyaló rekordsebességgel sikerült létrehoznia a maga kurzusművészetét, amelyet ettől kezdve nem lehet nem tényként kezelni: itt van, és a tanárokat is bízvást kettéosztja. Ennek első lépéseként a képek fotóit egy díszkiadás részeként fogják átadni, érettségizőknek, az igazgatók aláírásával. (Nem mellesleg: Az alaptörvény díszkiadásának egy példánya kétszáz oldal, három kiló, és tízezer forint. Jövőre kb. nyolcvanezer érettségiző lesz, az nyolcszáz millió forint.)

Ebben a kényszerhelyzetben nyilván lesznek majd olyanok is, akik – úgymond a történelmi objektivitás kedvéért – arról fognak beszélni, hogy „az igazság középen van”, és a szóban forgó képet, Korényi János Lovasroham (2006. okt. 23.) című festményét egyszerűen túlzásnak fogják minősíteni. Olyasminek, mint ami egy esemény valóban megtörtént mozzanatát aránytalanul kiemeli, indokolatlanul általánosítja és ugyanolyan indokolatlanul szakralizálja. Ám ez hamis vágány. Mert történeti szempontból ugyan érvényes a túlzás megállapítása, csakhogy ha valahol egyszer megfestettek egy képet, akkor az attól kezdve önálló mű, a témájának igaz vagy hamis voltától függetlenül. És ami önálló mű, az elsősorban a művészi igazság hatáskörébe tartozik, amelynek viszont se szélen, se középen állása nincsen, annak egyedül épsége van, amely most csorbult.

Ha megnézzük a kiindulópontként használt, tizenötödik századi ikont – a novgorodi iskolában keletkezett Szent György képet –, annak sem azon fogjuk mérni a művészi igazságát, hogy a témája valóban megtörtént eseményt ábrázol-e vagy hamisságot, hogy valóban létezett-e az ott látható sárkány, s hogy a kép jobb felső sarkából áldást osztó kéz mögött tényleg van-e egy személynek tekinthető isten.


Szent György és a sárkány – Wikipedia

Ezek a kérdések eltörpülnek a látvány mögött, ahogyan a festő a „szentség”, a „bűnök barlangja”, a „barlangból előkúszó Rossz” vagy az „isteni áldás” fogalmát egybe tudta komponálni a Jó légiességével, transzcendens tartalmaival, a tűvékony dárda szinte elvont vonalával és a pontosan célzó mozdulattal. Vagy ahogyan a Rossz szimbóluma és a Jó személye közé ékelődő ló fehérségére a földi és égi világ közé ékelődő, köztük közvetítő glória fehérségét rímelteti. A képen egy ölés gesztusát látjuk, amelyet azonban a festő láthatóan és mindenre kiterjedően megszelidít: a támadó hős fejtartása és arckifejezése ugyanolyan lágy, szinte gyengéd, mint a Gonoszt jelképező sárkány finom feje és egész figurája. A Rossz szimbólumának elpusztítása az isteni kegyelem kisugárzásának közegében és a világ szelídsége elérésének érdekében zajlik (ahogyan az orosz ikonok mindegyikében mindig ez a fajta érintettség, szelídség és gyengédség, az „umilényije” sugárzik), mert ez az emberben univerzálisan létező igény. Ezért az „ölés” gesztusa itt jó cselekmény, különösen, hogy nem valóságos ölés, hiszen a fantázia szülte sárkány az emberben lévő Rossz megtestesítője, és nem konkrét élőlény. A képlet lényege tehát az, hogy egy konkrét személy elvont fogalmat öl meg: egy Jó ember a Rossz szimbólumát. Mindezek fényében másodrangú, hogy mik a külső realitások. A művészet az ember belső realitásait formálja meg, és a novgorodi ikon művészi igazsága ebben az értelemben teljes, mert összhangban áll ezekkel a belső realitásokkal. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy egy ilyen képet ne lehetne bármilyen módon átírni, parafrazeálni, groteszk módon idézni vagy akár parodizálni. Korényi azonban egyiket sem tette, hanem egyszerűen eltorzította az ikon eredeti szellemiségét.


Lovasroham (2006. október 23.) – MTI fotó

A kép legfőbb torzítása nem abban áll, hogy az október huszonharmadikán konfliktusba keveredő embereket a magyar nép reprezentánsainak, s egyúttal a szűzi érintetlenség megjelenítőinek tekinti. (Ez utóbbi egyébként még azokra a fideszesekre sem érvényes, akik ugyan nem randalíroztak, de ünneplőknek sem tekinthetők, hiszen ők is a politikai aktivitástól hajtva mentek ki, majd önfeledten hallgatták a Vezér politikai uszítását, tehát mindennek nevezhetők, csak tapasztalatlan és érintetlen közéleti szüzikéknek nem.)

A kép alapvetően attól torz, hogy a „helycserés támadás” – amellyel a festő a szent („Jó személy”) helyébe a rendőrt, a Rosszat szimbolizáló sárkány helyébe viszont egy allegorikus királylányt, afféle nemzetszűzet tett – felborítja a Jóhoz, a Rosszhoz és a Rossz legyőzéséhez való viszonyt. Ami egyébként (mármint ennek a viszonynak a borulása) nagyon is lehetséges mondanivaló lenne, ha a mű tárgya volna, és mondjuk a groteszk műfajában ütköztetné ezt a borulékonyságot az eredeti ikon értékrendjének stabilitásával. De a kép épp attól rossz, hogy ez nem a mű tárgya, hanem a mű létrejöttének az oka. Vagyis hogy a szóban forgó viszony nem a festmény vásznán borul, hanem a festő ecsetjében.

A kép értelmetlenségének sokkal kevésbé a szent helyébe ültetett rendőr, mint a sárkány helyébe fektetett nemzetszűz a kulcsa. Rajta bukik meg a fölállított analógia is – itt derül ki, mennyire semmi köze a szakrális témának a parafrázisnak szánt változathoz, és mennyire erőltetett, pusztán pártideológiai („mindenben legyen valami keresztény!”) szándékú az ötlet.

A képen azt látjuk, hogy az eredetihez képest megmaradt a cselekvés alapvető szerkezete – valaki ledöf valamit, ami egy erkölcsi fogalmat szimbolizál – ugyanakkor kicserélték a szereplőket. A csere logikája azt ígéri, hogy akkor ezek szerint itt minden fordítva értendő, hiszen egy rendőr ül a szent helyén. Mondhatjuk, hogy „minden a feje tetején áll, a Rosszat (a rendőrt) is Jónak (szentnek) kell látnunk”. Vagy: ”a Rossz (a rendőr) is beülhet a Jó (a szent) helyébe”. És mivel a rendőr a szó szoros értelmében a szent helyében ül – hiszen a ló és az ikonra jellemző, feltűnően vékony dárda, de a lebbenő köpeny is megmaradt neki –, s emellett ugyanúgy öl a dárdájával, mint a szent, a képi megjelenítés nagyon határozottan ezt a jelentést sugalmazza. Ugyanígy „a Jó (a nemzetszűz) is beülhetett a Rossz (a sárkány) helyébe”, a fordítás logikája tehát még mindig belül marad az analógián. Csakhogy azt már nem mondhatjuk, hogy „a Jót (a nemzetszüzet) is Rossznak (sárkánynak) kell látnunk”. Nem láthatjuk annak, mert a nemzetszűz nem egy tipikus, mesebeli figura, mint az előzőben a sárkány, és sem a Rosszat, sem a Jót nem szimbolizálja, hanem csupán egy konkrét, emberi csoport karakterének megtestesítője. Attól, hogy ez a karakter képzelt, a megtestesítése még nem válik szimbolikussá. Vagyis a nemzetszűz semmiképp sem a sárkány ellenpárja. Az a csere konzekvens végigvitelében egy angyal, egy bárány vagy egy gyógyító növény, gyümölcs stb. lehetett volna. A festő tehát a történetben szereplő szimbólumot nem másik szimbólummal, hanem egy csoportra utaló allegóriával cserélte föl – erkölcsi fogalmat a politikaival. Amivel egyszer s mindenkorra kilépett az ikonhoz kapcsolt analógiából, miközben mégis megtartotta annak formai elemeit, mintha tisztán esztétikai közegben volna. A képben ettől a kemény ütközéstől – és nem pusztán a nemzetszűz inadekvát vonatkozásaitól – keletkezik az értelmetlenség zavaró feszültsége. Amiben már a ledöfést sem tudjuk pontosan értelmezni, hiszen az eredeti képben ennek pozitív volt a jelentése („kiiktatta a Rosszat”), itt most ezek szerint ezt is negatívnak kell látnunk („megölte a nemzetszűzet”), de akkor a Rossz ezt miért Szent György pozitív gesztusával, és annak összes kellékével (ló, vékony dárda, lebbenő köpeny) teszi?! És miért nem a Jó szimbólumával? Ám hogy ne kerüljünk bajba, Korényi a festményén kívül, szavakkal megmagyarázta nekünk, hogy mégis miért negatív jelentésű a döfés: „A kép mélylélektani vetülete a megbecstelenítés, a döfés ezt jelöli – freudi értelemben. A nép eszméje lett megbecstelenítve”mondta az Origónak adott interjúban.

Ettől azonban a képen nem került a helyére semmi, mert a gondolatnak nincs értelme. És nemcsak azért nincs, mert a festő a jelzett tartalmat nem komponálta bele a képbe (ahhoz, hogy a döfés mögött mélylélektani, s a megbecstelenítéshez köthető szexuális tartalmakra gondoljak, a megfestettnél érzékibb rendőrt kéne látnom, a Szent Györgyéinél mindenképp felajzottabb gesztusokkal), hanem a mondat önmagában is értelmetlen. Legfeljebb azok számára használható, akiknek tényleg mélylélektan kell hozzá, hogy felismerjék: a döfésnek van szexuális jelentéstartalma is. És egyúttal ezt úgy is értelmezzék, hogy a döfés mindig és feltétlenül szexuális jelentőségű. (Mint például amikor ledöfnek, átdöfnek, mellédöfnek, összevissza döfnek…) Emellett értelmes fogalomnak kell tekinteniük a – szerintem általában is alkalmazhatatlan – megbecstelenítést, amely szerint akivel akarata ellenére, szűz állapotában közösülnek, az maga is bemocskolódik és elveszíti a becsességét, mert a szüzesség nem állapot, hanem önmagában vett érték. Továbbá azt is el kell hinniük, hogy bármely nép adekvát módon ábrázolható egy tapasztalatlan, a társas tudásoktól és aktivitásoktól érintetlen szűzzel. Nem vitás, hogy az ilyenek számára tökéletesen megfelelő, ha a szóban forgó téma („mi történt a rendőrök és a felvonulók különböző csoportjai között, 2006. október 23-án”) feldolgozása azonos a „döfés mint szexuális színezetű, a nemzetszűzet megbecstelenítő gesztus” középpontba állításával. Ők boldogan fognak zokogni az ismét átélhető, „mi mindig csak a gonoszok áldozatai vagyunk” identitáskép felismerésekor.

Ép lelkűek számára azonban mindez nem lehet megfelelő, hiszen a kép velejéig hazug. Hazug, mert úgy tesz, mintha a direkt pártpolitizálás beleférne az esztétikumba, mintha a szimbólum fölcserélhető lenne az allegóriával, és mintha ennek koncepcióját az egész keresztény kultúra visszaigazolhatná, csak mert ő rátenyerelt. Ez a művészi hazugság adódik össze azután azzal a politikai hazugsággal, amely szerint 2006. október 23-án a jobboldal ártatlanul a forradalmat ünnepelte csupán, és ezt az ünneplést zavarta meg a kormány agresszív rendőrsége. A két hazugság között kétségtelenül sikerült egységet létrehozniuk, nem úgy, mint a szóban forgó műben. A baj csak az, hogy az esztétikai hazugság mindennél alattomosabb, mert az a szavakon kívül – az érzékeken, az érzelmeken, a ráhangolódásokon és önkéntelen azonosulásokon keresztül hatol be az emberi lelkekbe, és ezzel a legnehezebb a tapasztalat érveit szembe állítani. Pedig más út nincsen – irány a gyerekekkel az igazi múzeumokba. Még mielőtt a másik oldalon eszébe jutna valakinek, hogy ellenképeket fessen…



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!