A romantika árnyoldalai

Bojtár Endre


A kilencvenes évek elején az Amerikai Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság (ACLA) különbizottságot állított fel Charles Bernheimer vezetésével, avval a megbízással, hogy mérjék fel az összehasonlító irodalomtörténetírás helyzetét, és próbálják meg kijelölni további fejlődésének irányait. Az 1995-ben közzétett ún. Bernheimer-jelentés egyik fő tétele az volt, hogy a komparatisztika nem vizsgálhatja önmagában az irodalmat, hanem figyelembe kell vennie azt az egész kulturális-társadalmi kontextust, amelyben és amelyből az irodalmi művek születnek. (Bernheimer 1995)

Ha van valami, aminek vizsgálatakor a kulturális kontextus szerepe elsőrendűen fontos, akkor az a romantika: csak  a romantika utóéletével is számoló kulturális kontextus deríthet arra fényt, hogy a romantika talaján nem csak ma is esztétikai élményt nyújtó remekművek, sőt teljes nemzeti irodalmak születtek, de az a politikai romantika is, amely az irodalomból és a művészetből sarjadt ki, s amely egész közgondolkodásunkat mind a mai napig hatóan infantilizmussal és a tényeket semmibe vevő szollipszizmussal fertőzte meg.

A nagy kérdés persze ez esetben is az, mint mindig, amikor esztétikai és nem esztétikai érték viszonyáról, e kétfajta érték egymást erősítéséről vagy gyengítéséről van szó, hogy szét lehet-e választani az irodalmi-esztétikai és a politikai fogalmakat. Mert vitathatatlan tény, hogy mint minden nagy irodalom, a jelentős romantikus művek nyelvet teremtettek számunkra, ám ugyanakkor olyan ideológiai hagyományt is, amely részben elfogadhatatlan, részben korszerűtlen. Akár tudunk róla, akár nem, ma is Petőfi szavait használjuk mindennapjainkban is („Szent Habakuk!”, „Ejh, mi a kő!”, „ágyban, párnák közt halni meg” – a példák egyedül csak az ő verseiből szinte a végtelenségig sorolhatók), ám  gyilkosságra buzdító vagy a szomszéd népeket megvető populista eszméit riasztóan károsnak tartjuk.

A „politikai romantika” fogalmát a német államjogász, Carl Schmitt (1988-1985) találta ki, vagy legalábbis tette széles körben ismertté. Ez azonban csak származékos fogalom. Schmitt politológiai rendszerének kulcsa a „politikai teológia”. Először 1922-ben megjelent Politische Theologie című korszakos könyvében azt ismeri fel, hogy „olyan alapvető fogalmak, mint a szuverenitás, a rendkívüli állapot vagy maga a romantika az újkor szekuláris világában teológiai fogalmak helyi értékével rendelkeznek, mintegy azok strukturális ekvivalensei az államtanban. A szuverén törvényhozó nemcsak történetileg függ össze a világalapításában mindenható isten fogalmával, hanem megértéséhez a teológián belül betöltött szerep megértéséhez is szükség van, hiszen annak analogonja. A rendkívüli állapot pedig a csodával párhuzamos, amennyiben a szuverén által hozott norma felfüggesztésének a pillanata, amikor a szuverén hatalma teljes tisztaságában, azaz korlátlanságában nyilvánul meg. Hasonlóképpen a romantika Schmitt szerint a misztika szigorúan szekularizált szerepét tölti be” (Geréby 2004:208).

Térségünk romantikájára rátérve teljesen világosan látszik, hogy az irodalmi-művészeti romantikából kinőtt politikai romantika gyökerei letagadhatatlanul a teológiába nyúlnak. A legnyilvánvalóbb ez a térség leggazdagabb romantikus irodalmának, a lengyelnek az esetében. A lengyel messianizmusban érhető tetten a leginkább az eljárás lényege: teológiai fogalmak – elsősorban Isten fogalmának – a helyére mást csúsztatva deszakralizálták, pogány módon megszentségtelenítették a teológiát, s ugyanakkor új „vallást” létrehozva szentté emeltek társadalmi-politikai fogalmakat. A messianizmus lengyel változatában a keresztrefeszített és megváltó Krisztus szerepét a lengyel nemzet veszi át. Olyan kitűnő irodalmárokkal együttgondolkodva, mint a lengyel Ryszard Przybylski, aki Mickiewicz Ősökjében mutatta ki a szent és a profán visszájára fordítását és Maria Janion, aki meg merte kérdőjelezni, hogy kell-e Mickiewiczet egyáltalán tanítani az iskolában (Janion 2006), vagy az ukrán Okszana Zabuzsko és Jurij Andruhovics, akik az elnyomás évei alatt szükségszerűen eltorzult ukrán irodalmi kánont próbálják felrobbantani, én most egy-egy példával arra a két, makacsul továbbélő romantikus „vallásra” utalnék vázlatosan, amely az utóbbi közel kétszáz évben így vagy úgy, de uralta közgondolkodásunkat, életünket.

Az egyik a nemzetvallás. Nem kell részleteznem, hogy miről van szó, hisz meglétére a régió minden kultúrájából seregnyi példa sorolható. A valóság, a józan ész fölött aratott csupán egyetlen, számomra továbbra is megdöbbentő győzelmét említem, a varsói felkelést. Ismeretes, hogy az 1944 július végén a londoni lengyel kormány parancsára kirobbantott, több mint 60 napig tartó felkelésben 100 ezer lengyel vesztette életét, s a győztes németek Varsót porig rombolták. A felkelésnek semmiféle, Lengyelország további sorsán kicsit is javító haszna nem volt. Ezt a nyugati emigráció vezetőinek a túlnyomó többsége is így értékelte; Anders tábornok – amellett, hogy „térdre borult a harcoló Varsó előtt” - már a felkelés idején „kifejezett bűnnek” nevezte kirobbantását, amelyért bíróság előtt kéne felelniük az elkövetőknek, a Honi Hadsereg három tábornokának, legfőképp Leopold Okulickinek. Értelmetlen, fölösleges nemzeti tragédiának tartotta a felkelést az a londoni történész, Jan M. Ciechanowski is, aki maga is részt vett a harcokban, majd egész életét a felkelés történeti kutatásának szentelte: először 1974-ben adott ki több kiadást megért könyvet róla, amely új dokumentumokkal 720 oldalasra bővítve utoljára 2004-ben, a felkelés 60. évfordulóján jelent meg (Ciechanowski 2004). Az évfordulót azonban (angolul 2003-ban, lengyelül 2004-ben kiadott) monográfiával ünnepelte a brit történész, Norman Davies is (Rising ’44: The Battle for Warsaw). Davies, aki Lengyelország történelmét nagysikerű könyvében Isten játszóterének festette le, a varsói felkelést is mintha indiánosdinak látná: beleképzelve magát a hősi harcokba, eljátszik a gondolattal, mi lett volna az ő sorsa, s a veszteségekre fittyet hányva az az apologetikus végkövetkeztetése, hogy a felkelés hasznos volt, mert bebizonyította a világnak, hogy él még a híres lengyel virtus. A komoly történelmi szakmunkákkal szemben a közvélemény persze inkább a Davies-féle hiten alapuló változatot fogadja el. (1)


Litvánia – Keresztek hegye (Kryžių Kalnas) – Wikipedia

A régió másik, a nemzetvallással egyébként gyakran összekapcsolódó romantikus vallása a forradalomvallás. Példájaként az 1956-os magyar forradalom megítélése kínálkozik. Közismert, hogy a romantika elképzelése szerint csak a fegyveres harc árán kivívott függetlenség válthatja meg a nemzetet. A forradalom istenítése olyan mélyen beleivódott az összes forradalmát elbukó magyar társadalom tudatába is, hogy egészen a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkig „az ’56-os sajnálatos eseményeket” csak ellenforradalomnak volt szabad hívni, s a forradalmat elfojtó kollaboráns kormány hivatalos neve Forradalmi Munkás-Paraszt kormány volt. De sokan forradalomnak, csak éppen békés (bársonyos, narancsos) forradalomnak titulálják az 1989-es fordulatot is, még akkor is, ha elvileg, úgy általában a forradalmat mint valami baloldali huncutságot elvetik. (Most nem beszélek a magyar fasiszták egyre növekvő táboráról, akik – immár parlamenti pártként!- forradalom útján akarják végigvinni a félbemaradt rendszerváltást.) Mindennek következményeként ’56 lezüllött az üres, hivatalos állami ünnepek rangjára.(2)

Bár első pillantásra talán furcsának tűnik, nem váltok témát, amikor a rendszerváltás utáni mai helyzetről ejtek egy-két szót. Abban, hogy a nyolcvanas évek végén újjászülető Közép- és Kelet-Európa első legfontosabb és leghaladóbb, ha tetszik, emblematikus intézménye a Hágai Büntető Törvényszék lett, hogy a határok légiesítése, a Nyugat segítsége, a globalizáció intézményesülése Európai Uniós tagságunkat megelőzően legmarkánsabban épp abban a büntetőbíróságban testesült meg, amely nem jöhetett volna létre szerény számítások szerint is 150 ezer ember meggyilkolása nélkül, kétségkívül van valami – történelmünkhöz illő – hátborzongató és mélyen elkeserítő. Hiszen annak idején kimondva-kimondatlanul mindnyájan osztottuk azt az illúziót, hogy a félgyarmati-gyarmati sorból felszabadult kis országok illő, méltóságteljes módon birtokba veszik majd saját hazájukat; és azt gondoltuk, hogy az ilyen-olyan elnyomásban eltöltött évtizedek során közös, intuitív úton elsajátított tapasztalat lett a szabadság szeretete és tisztelete; a szabadság pedig természetes módon azonosult a nemzeti függetlenséggel, avval az önértékkel, amiből aztán majd az összes többi érték szinte önmagától kibomlik. Egy-két év kellett csak hozzá, hogy kicsit kijózanodjunk. Előbb Vukovár, majd Szarajevó ostroma idején nyilvánvalóvá vált, hogy az ipari méretű emberölést csak a Nyugat aktív beavatkozása akadályozhatja meg. És bár a volt Jugoszlávia véres felbomlása egyedi eset volt és maradt, a szerb és a horvát nacionalizmusban nem az általános kelet-európai nacionalista tételek valami perverz eltorzulását kell látnunk, hanem épp ellenkezőleg: a "nemzeti program", bármely nemzeti program fokról fokra történő kiteljesedését. A szerb vagy a horvát nacionalizmus semmivel sem destruktívabb, mint bármely más „nemzeti gondolat”: ugyanazokat a toposzokat, kliséket, mitologémákat vonultatja fel, mint bármely más nacionalizmus; és ugyanúgy igyekezett birtokba venni a teljes államgépezetet, mint minden hasonló kelet-európai "állameszme".

E nemzeti programoknak még ma sincs teljesebb dekonstrukciója a hágai ítéletek indoklásainál. Még akkor is, vagy talán épp azért, mert a hágai ügyészeket és bírákat nemigen foglalkoztatják e programok: ők arra keresik a választ, hogy ki, mikor, milyen körülmények között és milyen büntetőjogi tényállás megvalósulásával gyilkolt; hogy e – gyakran veretes szavakban kifejezett – gondolatokat ki, mikor és milyen eszközzel segítette megvalósulni, a háborús uszítóktól és a legnagyobb hatalmú katonai és politikai döntéshozóktól egészen az utolsó börtönőrig. De Hága az egyéni felelősségek pontos megállapításával épp a nemzeti eszmét (vagy éppen a választásokon szerzett legitimációt) védekezésül maga elé emelő kollektív felelőtlenséget semmisíti meg. Hága nevet, arcot ad a bűnöknek – úgy, ahogy az a kelet-európai nacionalizmusok történetében még egyetlen egyszer sem történt meg. A tanulságok levonása, a nemzeti hagyományok talált tárgyának a megtisztítása a mi dolgunk marad.


(1) A felkelés megítélésének két ellentétes felfogásával a párizsi lengyelnyelvű Zeszyty Historyczne című negyedéves folyóiratban négy írás is foglalkozik. Ciechanowicz, Łukasiewicz és Duraczyński Davies „romantikus” álláspontja ellen, míg Halicz inkább mellette érvel.

(2) A történelem ún. fura fintora,  hogy  nem csak Mieczysław Braun lengyel-zsidó írónak 1939-ben, de többen azoknak, akik a romantikus képzelgéseket egyébként elvetik, ma is vagy ma már az a 19. századi terv tűnik a legreálisabbnak, s meg nem valósulása ellenére a legmegvalósíthatóbbnak, amely a maga korában merő agyszüleménynek látszott: élete végén az avant la lettre cionista Mickiewicz a törökországi lengyel légió mellett vagy azon belül egy zsidó légió, de legalábbis egy zsidó ezred felállításán fáradozott (tervét csak 1855-ös halála hiúsította meg), amely nem csak az oroszok ellen harcolt volna a lengyel függetlenség visszaállításáért, hanem egyúttal a zsidó diaszpóra első fegyveres szervezete is lett volna – valahogy úgy, ahogy Palesztinában később lett is. Minderről l. Janion 2009:255 és köv.


Felhasznált irodalom

Bernheimer, Ch. (szerk.) 1995: Comparative Literature in the Age of Multiculturalism. Baltimore-London.

Ciechanowski, J. M. 2004: Powstanie Warszawskie: zarys podloża politycznego i dyplomatycznego. (A Varsói Felkelés: politikai és diplomáciai beágyazottságának a vázlata). Pułtusk.

Uő.: Zmarnowana szansa. (Elszalasztott esély) „Zeszyty Historyczne”, 2004/149: 99-117.

Duraczyński, E.: Gorzkie prawdy o Powstaniu Warszawskim. (Keserű igazságok a Varsói Felkelésről) „Zeszyty Historyczne”, 2004/150:180-187.

Geréby Gy. 2004: A „párthus nyíllövés”. In: Dénes I. Z. (szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Bp., 2004: 201-220.

Halicz, E. Cenny wkład. (Értékes hozzájárulás) „Zeszyty Historyczne”, 2004/149: 118-120.

Janion, M. 2006: Niesamowita Słowiańszczyzna. (A hihetetlen szlávság) Kraków.

Uő. 2009: Bohater, spisek, śmierć. (Hős, összeesküvés, halál) Warszawa.



Bojtár Endre irodalomtörténész, Széchenyi-díjas


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!