A nyelv ereje – tizennegyedik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2011. november 20. vasárnap, 02:56
- Sándor Klára
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Az angolszász világban semmi különös nincs abban, ha a nyelvészek nyíltan politizálnak: nemcsak úgy, mint az ultrabalos-anarchista Noam Chomsky, aki politikai nézeteinek nem nyelvészként, hanem nyelvészeti munkájától függetlenül ad hangot, hanem úgy is, mint a már sokat emlegetett William Labov, aki kifejezetten nyelvészmunkája tanulságaival akarja segíteni azokat a közösségeket, amelyekben kutatásait végezte. Labov nincs persze egyedül, a társasnyelvészet szemléletével vizsgálódók természetesnek tartják ezt az attitűdöt. Hasonló szerepet vállalnak azok is, akik elsősorban a nyelvvel kapcsolatos ideológiákkal, illetve nyelvi jogokkal foglalkoznak – ez utóbbi nyilvánvalóan nem is tud más lenni, mint aktív politikai tevékenység. (A nyelvi ideológiákról és a nyelvi jogokról is bőven lesz még később szó.)
Vannak olyanok is, akik nyelvészeti tudásukat közvetlenül is szeretnék a nézeteiket képviselő pártok szolgálatába állítani. Az előző részben megismert kognitív nyelvész, George Lakoff kis könyvecskében (Ne gondolj az elefántra címmel magyarul is megjelent) összegezte a fogalmi metaforák elméletének politikai alkalmazási lehetőségeit, és egy jóval testesebb kötetben (Moral Politics) elemezte, miért értik meg – és tartják „természetesnek” – a választók sokkal könnyebben az amerikai konzervatívok beszédeit, és miért kínlódnak a demokraták azzal, hogy az ő szándékaik is világosabbak legyenek.
Azért van ez, mondja Lakoff, mert a konzervatív szövegek hátterében egy nagyon is jól ismert élethelyzet irányítja a gondolkodást: az a fogalmi metafora, hogy „az állam a (szigorú) családfő”. Azaz: érdemük szerint bünteti és jutalmazza „gyermekeit”, az állampolgárokat, nem nézi jó szemmel a kilengéseket, igényt tart rá, hogy beleszóljon a magánéletükbe, és így tovább. Ez a családmodell akkor is ismerős az embernek, ha (szerencséjére) nem ilyenben nőtt föl, mert hiszen találkozik vele könyvekben, filmekben, kifoghatott ilyen tanárt, később főnököt. Számtalan klisé létezik, amely ezt a modellt hívja elő: a „nem beszélhetsz így apáddal”-tól kezdve a „ne szólj bele, ha beszélek”-en át az „én mondom meg, mit hordasz, amíg én fizetem”-ig – a konzervatív pártok is nagyon szeretik a pozícióból, s nem a teljesítményből származó tekintélyt (a köztársasági elnököt azért kell tisztelni, mert köztársasági elnök), imádnak erőből beszélni, és megmondani az állampolgároknak, hogyan helyes élni, cselekedni, gondolkodni, s mindezt a családnak megfeleltetett nemzet, sőt az állampolgár-gyermek érdekében.
A demokraták is megfogalmazhatnák úgy politikai céljaikat, hogy egy hasonlóan nagyhatású, sőt, a legtöbb ember számára sokkal rokonszenvesebb családmodell adja a gondolkodás keretét: az a család, amelyben a szülők gondoskodnak gyermekeikről, de nem telepszenek rájuk, nem döntenek nélkülük, a magánéletüket tisztelik, csak akkor szólnak bele, ha másokra vagy magukra veszélyes dolgokat kezdenének művelni, de akkor sem a drákói szigorban, hanem a „szép szó” erejében látják az orvoslás lehetőségét. Inkább megelőzni akarják a bajt, és jó példák fölmutatásával segíteni az elkódorgó báránykáknak, hogy jó útra térjenek. Lakoffot, a demokraták aktív támogatóját igen bosszantja, hogy ideológiai pártfogoltjai nem használják ki „az állam gondoskodó szülő” fogalmi metafora erejét: programjuk, céljaik magyarázata kusza, nem ismerhető föl benne olyan kristályosan, hogy mi szervezi a gondolkodásukat, ellentétben a republikánusokkal, akiknek a szövegei könnyen aktiválják a „szigorú családfő” gondolkodási sémáját.
Hát... Mit mondjunk akkor mi? Magyarországon a rendszerváltás óta egyetlen párt volt-van, amelyik igen tudatosan használja a nyelvi manipuláció valamennyi elemét, annak érdekében, hogy magát, terveit, cselekedeteit, politikusait minél kedvezőbb, ellenfeleit minél sötétebb színben tüntesse föl. Hosszú éveken át hallgathattuk a médiában a dicshimnuszokat arról, a Fidesz politikusai mennyire sikeresen „küldik át az üzeneteiket”, milyen „ügyesek” abban, hogy bármit elhiggyenek nekik, milyen „zseniálisan” formálják a választók gondolkodását. Csakhogy ez érzéki csalódás. Valójában nem azért tűnik magas színvonalú kommunikációs tervezésnek, amit a Fidesztől megszoktunk, merthogy rafinált trükkökkel befolyásolnák az agyunkat. Dehogy. A lehető legegyszerűbb eszközök ezek: sulykoljuk sokszor, amit be akarunk vésni, ismételje minden megszólaló ugyanazt, azt nem lehet eltérően értelmezni, kígyózzunk el a válasz elől valamelyik részletbe kapaszkodva, ha kínos kérdést kapunk, támadjunk, mutassunk erőt, mert úgy könnyebben elhiszik, hogy igazunk van, mint ha bizonytalankodnánk, ne érdekeljen, mi a kérdés, arról beszéljünk, amiről mi akarunk, tereljük el a figyelmet a lényeges bejelentésekről – például használjuk ki a sokakat fölkavaró eseményeket a rossz hírek közlésére, mert akkor kevésbé lesznek a választók velünk elfoglalva. (Ha épp nem áll rendelkezésre árvíz, tűzvész, súlyos baleset vagy hasonló, játsszunk katasztrófásdit, szereti a híradó, sok a kép, sokan beszélnek róla, az árnyékában kevésbé tűnik föl, amit el akarunk rejteni.) Ezek a spin – magyarul legyen mondjuk csűréscsavarás – alapelemei. Ami a megvalósításukat illeti: suták, kényszeredettek, sokszor igen egyszerűcskére sikerednek, nem egyszer megalázóan átláthatóak. De legalább vannak – és ha másoknak meg semmilyen kommunikációs hátterük nincs, csak politikusi magánprodukciók, önmegvalósító hablatyolás, fölkészületlen sutaság, de akár értelmes, csak túlságosan is értelmiségi megfogalmazások, hát akkor annál azért mindenképpen jobbak.
Gorgo medusa – flickr/theJWDban
Pontosabban hatékonyabbak. Mert nehogy valaki félreértse: eszem ágában sincs isteníteni a félrevezetést, a hamisságot, a csúsztatást, a mellébeszélést, a karaktergyilkosságokban használt aljas eszközöket – arról sincs szó, hogy azt javasolnám, alkalmazzák ezeket más pártok is (sőt, kifejezetten elkeserítő, ha azt látja az ember, hogyan idétlenkednek baloldali szóvivők a Fidesztől ellesett kommunikációs szemfényvesztéssel – a „mintaképnél” is színvonaltalanabbul). Különben meg ott vannak ám az intő példák is, ha a csűrcsavarhívőket morális megfontolások nem tartanák vissza: veszélyes játék ez. Csak egy ideig megy jól, amíg a választók föl nem fedezik, hogy műkaját etetnek velük, a halrúd fűrészporból, a hús csontlisztpépből, a sajt meg gumiból van. Hiába volt Tony Blair és két tanácsadója, Alastair Campbell és Peter Mandelson a csűrcsavar nagymestere, vagy, mint írták róluk, szultánja, Blair elhiteltelenedésében igen nagy szerepe volt a nyelvi simlisségeknek. Az „iraki ügyeknél” persze nem volt súlyosabb, de Blair szavahihetőségét már korábban is jócskán megcincálták az elemzők, akiknek egy idő után elegük lett a bizánci médiasimulékonyságból: folyamatosan támadták amiatt, hogy nem a tartalomra, hanem a médiafogyaszthatóságra és a csomagolásra helyezte a hangsúlyt.
Nyugaton közhely az egyszerű újságolvasó számára – annyit olvas, hall róla –, hogy a mediatizált politika a spindoktoroknak (a csűrcsavar mágusainak) a foglya: hogy a politikusok, pártok mögött egész kommunikációs hadosztályok készítik elő a választók számára a híreket, úgy, hogy munkaadóikat lehetőleg angyalnak, ellenfeleiket ördögnek tüntessék föl, hogy a lehető leghatékonyabban tudják manipulálni az állampolgárokat, anélkül, hogy nyílt hazugságot lehetne rájuk bizonyítani. Ennek érdekében mazsolázgatnak úgy az adatok, tények, események, összefüggések között, hogy – nekünk ismerős kifejezéssel – nem bontják ki az igazság minden részletét; alkalmaznak elkerülő taktikákat akkor, ha kínos kérdéseket kapnak (pl. nem mondják, hogy a frakcióértekezleten nem hangzott el egy bizonyos mondat, hanem azt mondják, „nem emlékeznek rá”); terelik el a figyelmet a lényeges, de számukra kellemetlen hírekről gumicsontok bedobálásával; sulykolják saját értelmezésüket papagájkommandók által.
Időnként a magyar közbeszédben is találkozunk a politikai kommunikáció megszokott trükkjeit leleplező szövegekkel, de attól még nagyon távol vagyunk, hogy tömegek tudjanak róla: nem kell készpénznek venni, amit a híradókban hallanak. A helyzet emlékeztet arra, amit az értelmező, sorok mögé látó olvasásról, a kritikus gondolkodásról tudunk: nagyon le vagyunk maradva Európa mögött. Ebben ludas a gondolkodást kiirtó, magoltató oktatás, a szellemi restség, a naivitás, a feladatát lassan alig teljesítő média, amely a „pártatlanságot” összetéveszti a mikrofonállvány szerepével, és lusta föltárni a tényeket, de talán már szakmailag sem igen alkalmasak rá a legtöbbet nézett hírműsorok sajtómunkásai. Nagy szerepe van benne annak az elterjedt politológusi szemléletnek is, amely saját „pártatlanságát” abban látja megtestesülni, hogy lemond az igazságtartalommal való bíbelődésről, szimplán strigulázza a tévémegjelenéseket, a szavazatokban mérhető, bármi áron megszerzett „sikert” dicsőíti, nem törődve azzal, hogy hazugság, félrevezetés, csúsztatás vezetett-e hozzá. Már az ókorban is két retorikai iskola volt. Az egyikben megvetették a hazugságot, a másikban úgy vélték, a siker igazolja önmagát, a fölhasznált eszközöktől függetlenül – vagyis újnak nem új ez a szemlélet, csak gusztustalan.
Nem hiszem tehát, hogy több csűrcsavarra vágyunk. De átgondolt, érthető, érzékletes beszéd meg nagyon kellene. Arról van pusztán szó, hogy a program elmagyarázásában, a célok megismertetésében, megértetésében, az értékrend bemutatásában, a döntések, tervek megokolásában a magyar baloldali pártok (és a néhai liberális párt) ugyanúgy nem használják azokat az ismereteket, amelyeket a nyelvészek összegyűjtöttek nyelv és gondolkodás kapcsolatáról, ahogy Lakoff bánatára az amerikai demokraták sem teszik: a setesuta csavargálás nem azonos a tervezett kommunikációval.
Ha már visszatértünk Lakoffhoz: legutóbb azzal fejeztem be, hogy a fogalmi metaforák nemcsak a gondolkodást könnyítik meg, mert már ismert fogalomhoz és annak tulajdonságaihoz hasonlítják az ismeretlent, hanem kedvelt eszközei a manipulációnak is, azaz vezethetik, és félre is vezethetik, gondolkodásunkat. Hiszen a fogalmi metaforákat többnyire nem fedezzük föl, nem tudunk róluk, ezért igen alkalmasak a gondolkodás észrevétlen irányítására – legalábbis a leleplezésükig, mert onnantól kezdve viszont kifejezetten nevetségessé válhatnak.
Nézzünk egy jól ismert példát. Az ország vezetését eredendően a „jármű (elsődlegesen hajó) vezetése” fogalmából kiindulva képzeljük el: erre utal maga a vezetés, irányítás, kormányzás, kormány, kormányfő szó, remélhetőleg elkerüljük az örvényeket, nem futunk zátonyra, hanem révbe érünk – különösen, ha országunk egyenesen egy gyorsnaszád. Ha azonban nem hajózáshoz, hanem háborúhoz hasonlítva építjük föl az ország kormányzásának fogalmát, akkor az más cselekvéseket tesz természetessé, megkérdőjelezhetetlenné, elfogadhatóvá. „Az ország vezetése háború” fogalmi metafora azért ravasz, mert olyasmiket próbál magától értetődőnek föltüntetni, amiket békeidőben egyáltalán nem tartunk a demokratikus államok normális működéséhez tartozónak. Ha az ország háborúban áll, akkor nemcsak az természetes, hogy egyik küzdelem, csata, hadjárat követi a másikat, az ország sem egyszerű hajó, hanem kifejezetten naszád. Háborúban ellenségeink vannak, legyőzni kell őket, nem tárgyalni velük. Háborúban nincs mód aprólékos mérlegelésre és hosszú vitákra, azonnali és radikális döntések kellenek, akár délután is elfogadhatják a reggel beterjesztett törvényt. A háborúban a vezérkar nem egyeztet a katonákkal, nem alkudozik, nélkülük határoz. Ellenszegülésnek nincs helye, az eltérő vélemény árulás, aki pedig elégedetlen, abból esetleg dezertőr válik. Tudjuk, hogy a háborúban van emberi és anyagi áldozat, hogy sokan szűkölködnek, le kell mondani a jólétről, előfordul rekvirálás és beszolgáltatás (magánnyugdíjpénztári vagyon, adóemelések formájában).
Látszólag nagyon jól ki van találva ez a fogalmi metafora, rengeteg szokatlan lépést lehet vele magyarázni, elfogadhatóvá lehet vele alakítani kínt és keservet, és rá lehet játszani a nacionalista érzelmekre. Csakhogy, ha túlpörgetik a megfeleltetéseket, az bizony könnyen visszaüt: hiszen a háború sem csak győztes lehet. Nem biztos, hogy a metafora alkalmazói szempontjából kívánatos kiterjesztés, hogy az országhadsereget vezér irányítja – kellemetlen asszociációkat kelt. A vesztes csaták kapcsán lehet fegyverletételről beszélni, a helyzetet lehet Waterloonak nevezni (többek között, hiszen a nagy vereségekből volt jó pár), be lehet mutatni a képet, amelyen a Gyaloggalopp végtagok nélküli vitéze döntetlent ajánl a győztesnek. Sőt, előfordulhat, hogy a kommunikációs stáb olyannyira beleéli magát a saját maga által teremtett metaforavilágba, hogy nem lát ki belőle: már akkor is hadizsákmányról beszél, ha a hadsereg vezére történetesen szövetségeseknél járt látogatóban, és marsallbotként óriásfakanállal vezényel – az ennek nyomán keletkezett össznépi vigyorgás viszont az egész metafora további alkalmazhatóságát is alááshatja.
Orbán Viktor Facebook-oldalán a kép és a képaláírás:
„Cigány-gádzsó csúcstalálkozó. Hadizsákmány: fakanál.”
A fogalmi metaforák észrevétlen befolyásától mindenekelőtt leleplezésük véd – így van ez más, manipulálásra szintén kiválóan alkalmas nyelvi elemmel is. A jelentés nagyobbik része ugyanis azokban a nyelvi tartományokban keletkezik, amelyek létéről jobbára csak a nyelvészek, irodalmárok, filozófusok tudnak, természetüket kevesen ismerik, éppen ezért az emberek többsége kiszolgáltatott az ide elrejtett „üzenetekkel” szemben. Valahogy úgy működik ez, mint a filmekbe bevágott reklámképkockák: olyan röviden látjuk, hogy tudatossá nem válik, miért, de kólát akarunk inni – azaz az elrejtett nyelvi jelentéseket pontosan értelmezzük, csak nem tudunk róla, miért gondoljuk azt, amit gondolunk.
A könnyebbség kedvéért bontsuk a jelentést három rétegre. Az első létezése mindannyiunk számára nyilvánvaló, nevezzük ezt „szó szerinti”-nek, a másodikat sem nagyon bonyolult föltárni, kapja most a „sorok közötti” elnevezést, és hívjuk a harmadikat „kulturális jelentésnek”. Bármelyik rétegről van szó, soha ne tévesszük szem elől, hogy a jelentés nem objektív létező, valamiféle „külső” adottság, megfogható, ellenőrizhető „tárgy”. Jelentés ilyen értelemben nincs, nem lehívjuk valahonnan, levesszük a polcról, hanem létrehozzuk – aki beszél, az is a sajátját, és aki hallgatja, az is a sajátját. A jelentés fogalmának tulajdonképpen nem főnévi, hanem igei természetűnek kellene lennie, mint a tűz vagy a folyó egyes indián nyelvekben – vagy a gondolat Humboldt számára. Figyeljünk erre, mert a hétköznapi gondolkodás számára a jelentés objektív „külső létező” – az esszencialista, platonisztikus, racionalista tanítás is ezt sugallja, márpedig a magyar iskolai szemléletet ezek a gondolkodási hagyományok határozzák meg ma is.
Bármilyen furcsa, a sokféle értelmezési lehetőség már az első rétegre is érvényes, hiába neveztük „szó szerinti”-nek: az elnevezés csak arra utal, hogy itt expliciten megfogalmazott jelentésről, fizikailag megjelenő szavakról és nyelvtani formákról van szó. Ez a szint a leginkább átlátható, alapja a szó széles körben ismert és használt – azaz a legtöbb magyar anyanyelvű számára nagyon hasonló – jelentése. De már itt is vannak különbségek, egyszerűen azért, mert ugyanazokat a szavakat eltérő kontextusokban tanultuk meg – hallhattunk róla csupa jót, csupa rosszat, vagy ezt is, azt is, különféle érzelmek, asszociációk, emlékek kötődnek hozzájuk. A nagy átfedés ellenére részben mást jelent a farkas szó annak, aki csak a meséből ismeri gonosz bestiaként, mást annak, aki csodálja mint gyönyörű és intelligens állatot, mást annak, aki hallotta már őket üvölteni a közelből, miközben egyedül kóborolt a fagyos hóban, és mást annak, aki kölyökkorától nevelget kézben egy farkast. Pedig a farkas megtapasztalható, érzékelhető, ellenőrizhető valóság, s mégsem teljesen ugyanazt jelenti mindannyiunknak. Az elvont fogalmak jelentése még ellenőrizhetetlenebb és szétfolyóbb, mint egyes tárgyak vagy cselekvések neve: az elvont fogalmak pusztán nyelvi, azaz virtuális jelenségekre vonatkoznak. Éppen ezért lehetetlen mindenki számára kielégítő átfedéssel meghatározni, mit jelent „valójában” például a hazaszeretet.
Minthogy a szavak jelentését a kontextusból következtetjük ki, a kontextus tudatos megváltoztatása is lehet a manipuláció eszköze. Erre emlékezetes példa volt a polgár átértelmezésének kísérlete az ezredforduló környékén: emlékezzünk csak, akkor még „polgári kormány” volt, nem „nemzeti ügyek kormánya”. A polgár korábban két jelentésben volt használatos: önállóan (polgár) egy meghatározott értékrenddel, attitűdökkel, kultúrával, iskolázottsági mutatókkal, gazdasági háttérrel jellemezhető társadalmi identitást jelölt; jelzővel pedig (Szeged város polgára, egyetemi polgár stb.) egy közösség teljes jogú tagját. A Magyarország polgárai és az ennek változataként is fölfogható magyar polgárok kifejezések megteremtették annak a lehetőségét, hogy a két jelentést össze lehessen csúsztatni: a magyar polgár jelenthette azt, hogy ’magyar és a polgársághoz tartozik’, és jelenthette azt, hogy ’Magyarország teljes jogú polgára’. Amikor a Fidesz úgy döntött, hogy „nemzeti keresztény” párttá válik, mert több eséllyel foglalhatja el a jobboldalt, a polgárt megfelelő hívószónak találta lehetséges választói megszólításához, így kommunikációjában a kétféle jelentés egybemosva jelent meg. Ennek a lebegtetésnek az volt a következménye, hogy azok is magukénak érezhették a jelzőt, akik a polgárság mint társadalmi csoport tagjaként azonosították magukat, és azok is, akik egyszerűen magyar állampolgárok voltak, de hízelgőnek érezték, ha polgárnak nevezhetik magukat, noha társadalmilag, kulturálisan és gazdaságilag nem tartoztak az így megnevezhető csoportba – azaz bárki. Később azonban – ezt két vesztes választás mutatta meg – szűknek bizonyult a középosztálybeliséget mindig fölidéző polgár, a polgározást a most már valóban mindenkit egybeolvasztó emberekezés váltotta föl, s ennek megfelelően az üzenetek tartalma, stílusa, a fideszes politikusok megjelenése is egyre populistábbá vált. (Kevesebb lett a nyakkendő, több a kockás ing, és egyre több mindent kellett volna az államnak ingyen biztosítania.) A korábban „polgári” magaslatról lenézett „panelprolik” kívánatos választókká változtak, az ügyek pedig „nemzetiek” lettek: ez sok szempontból jobb, hiszen azt sugallja, hogy mindenki beletartozik, hogy mindenkinek jó az, amit a kormány tesz, de közben kiiktatja a lehetséges kritikát: aki a nemzeti ügyek kormányát bírája, az a nemzetet bírálja, és magát zárja ki belőle.
Éppen ez a második szinten keletkező jelentés jellemzője: még mindig szorosan kötődik a szövegben expliciten megjelenő nyelvi formákhoz, de már láthatatlan. Ide tartoznak a szöveg szavainak, illetve nyelvtani alakzatainak megválasztásából, elrendezéséből kibontható implikált jelentések, előfeltevésként a szövegbe rejtett állítások, a használt metaforák által előhívott jelentések, a kontextusból, beszédszokásokból fölépülő pragmatikus, azaz a beszélő szándékának megfelelő jelentés. Ha például azt mondjuk valakinek, hogy „nincs itt hideg?” – az legtöbbször nem kérdés, hanem kérés: hogy csukja be az ablakot, vegye följebb a fűtést, adjon egy plédet. Ha azt mondja valaki nekünk, hogy a jeges leheletét mindig fogjuk érezni a tarkónkban, az nem tényközlés arról, hogy extraerős mentolos cukrot szopogat, hanem fenyegetés.
Az implikáció és az előföltevés olyan állítás, amely expliciten nincs a szövegben, mégis odaértjük, mert csak akkor értelmezhető a mondat igaznak, ha az elrejtett jelentés is érvényes. Ha például azt mondjuk, hogy „újabb botrányba keveredett a volt miniszterelnök”, azzal azt is állítjuk, hogy ez nem az első neki. Ha egy kormányt nemzetinek nevezünk, akkor azt sugalljuk, hogy a többi nem volt az. Ha azt mondja valaki, hogy „tartalékainkat még nem kellett fölhasználnunk”, abban ott rejlik az az előföltevés, hogy egyáltalán vannak tartalékaink, s a mondat egyben arra enged következtetni, hogy tervezzük, előfordulhat, szükség lehet rá, hogy majd fölhasználjuk – a szándék pedig a megnyugtatás. Az előfelvetés, illetve implikáció formájába burkolt állítás igen hatékony manipulatív eszköz, hiszen újságírói kérdésre bármikor letagadható, hogy a rejtett állítás is megtörtént volna, elvégre szó szerint valóban nem jelent meg a szövegben.
A harmadik jelentésréteg – „kulturális jelentés”-nek hívtuk – azokat az asszociációkat tartalmazza, amelyeket az első két jelentésrétegben kiépült jelentések aktiválnak az értelmező elméjében. Ezek a jelentések nagy, átfogó gondolatrendszerekbe illeszkednek, olyanokba, amelyek keretet adnak a világ dolgainak értelmezéséhez, irányítják a viselkedést, eligazítanak abban, mi jó, mi rossz, mi természetes, mi kirívó. Azokat a nagy gondolatrendszereket, értelmezési kereteket, amelyekbe a kulturális jelentések beágyazódnak, több elmélet is diszkurzusnak nevezi. A diszkurzus nyelvi és nem nyelvi jeleket is tartalmaz: elemei lehetnek például gondolkodás- és cselekvési módok, értékítéletek, érzések, hiedelmek, szimbólumok, tárgyak vagy a fizikai környezet jellegzetes használata.
A diszkurzusokban megjelenő értékrend olyan mélyen belénk ívódik, hogy sokan egyáltalán azt sem értik, hogyan létezhetnek másféle világnézetek: a sajátjukhoz képest minden rossz, helytelen, hibás, természetellenes, esetleg bűnös, megátalkodott, pusztulásba vezető. Az természetes, hogy mindenki saját világképét tekinti az egyetlen lehetséges világértelmezésnek, az abszolút igazságnak – mindaddig, amíg meg nem tanulja, hogy nem így van. Jó esetben már óvodában megkezdődik a szűklátókörűség lebontogatása. Ugyanakkor a felnőttek esetében is falakba ütközünk, szinte áthatolhatatlanokba, ha ez a bizonyos saját világkép önmagáról nyíltan hirdeti, hogy ő az egyetlen lehetséges és igaz: az ilyen gondolatrendszerek szellemi börtönéből nehéz kitörni.
S ha már itt tartunk, itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a félreértést, amelyből a relativizmusnak fölrótt legfőbb bűn, az „értékkiüresítés” vádja származik. Divat azt varrni a relativizmus – és a hozzá szorosan kötődő liberalizmus – nyakába, hogy rombolja a kultúrát, semmibe veszi a hagyományt, lábbal tiporja az értékeket: világraszóló szabadosságában a „bármi mehet” eszméjét vallja. Ez bizony sületlenség: az előző részekből már pontosan kiderült, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. A relativista gondolkodás azért áll ki a kultúrák egyenrangúsága mellett, mert tiszteli a hagyományukat, mindegyikét – nem képzeli, hogy van egyetlen kultúra, amely magasabbrendű a többinél, nem akarja ráerőltetni másokra saját értékrendjét, s ennek megfelelően nagyon utálja, ha valaki meg őrá akarja ráerőltetni azt, amit ő nem vall magáénak.
Messze nem arról van tehát szó, hogy a relativizmus szerint minden ember számára minden kultúra azonos érvényű: akinek magyar az anyanyelve és ebben a kultúrában nőtt föl, annak a magyar nyelv elsőként megtanult változata, az őt elsődlegesen szocializáló közösség értékrendje, kultúrája lesz a legtermészetesebb, a biztonságot adó, az, amiben otthonosan mozog. A relativizmus arra figyelmeztet, hogy mások viszont saját nyelvükhöz és kultúrájukhoz kötődnek ugyanilyen szorosan. Vagyis attól óv, hogy azt gondoljuk, a mi kultúrába és nyelvbe kódolt világlátásunk és értékrendünk egyetemes. Karácsony Sándor megfogalmazásában: „Minden ’magyar’ igazság csak egy másik ’magyar’ esze járása számára, ahhoz képest, arra vonatkoztatva ’igaz’.” (A „magyar”, ezt már tudjuk jól, behelyettesíthető kisebb és nagyobb közösségre vonatkozó szavakkal: lehetne „európai”, és jelölhetne a magyaron belül egy kisebb közösséget is.) De nem átvennünk kell minden más értékrendet, hanem elfogadni és tiszteletben tartani azt a tényt, hogy mások ugyanúgy ragaszkodnak a saját nyelvváltozatukhoz és kultúrájukhoz, ahogyan mi a miénkhez.
Most már jól értjük: a különböző kulturális modellek azért hoznak létre eltérő jelentéseket, mert eltérő világmagyarázó elveket jelenítenek meg. Az etatista diszkurzusban a centralizációban látják az állam megfelelő működésének biztosítékát, nagy szerepet tulajdonítanak a fölülről jövő szabályozásnak, a nemzet megmaradását minél több „sajátságos vonás” megtartásával akarják garantálni, ha kell, vállalva az elszigetelődést, nagy becsben tartják a társadalmi szerepeken alapuló tekintélytiszteletet, az egyént föltétlenül az állam alá rendelik. Így aztán érthető, ha ebben a diszkurzusban a liberális szó jelentése lehet pl. ’túlzottan engedékeny, szabados’; erkölcsi vonatkozásokat bevonva ’erkölcstelen, gátlástalan’; a nemzet (vélt) érdekeit nézve ’nemzetellenes, idegenszívű, kozmopolita’; gazdasági vonatkozásban (mert engedi a versenyt) ’a nagytőke támogatója’; stb. A másik, szabadelvű diszkurzusban meg épp ellenkezőleg: az állam megfelelő működésének biztosítékát a helyi döntésekben látják; nagy szerepet tulajdonítanak az egyének önrendelkezésének, és úgy vélik, az állam csak abba szóljon bele, amibe föltétlenül szükséges, pénzt is csak arra szedjen, amit az ő kötelessége biztosítani, egyébként bízza az emberekre, milyen szolgáltatásokat honnan akarnak igénybe venni; a nemzet megmaradásának garanciáját az új gazdasági és kulturális elemek befogadásában látják, a saját jogon kivívott tekintélyben hisznek. Ennek megfelelően a liberális szó jelentése ebben a diszkurzusban ’szabadságpárti; toleráns, befogadó, esélyegyenlőséget teremtő; felvilágosult, progresszív’.
Az összetett társadalmakban többnyire nem egy, hanem több különböző kulturális modell él egymás mellett, ennek megfelelően ugyanazok a szavak többféle jelentésben értelmezhetők. Az ideológiai viták éppen ezeknek az eltérő értelmezéseknek az ütközései. Heves vita középpontja például a „család” vagy a „házasság” fogalma. Mindkettő része annak a diszkurzusnak, amely ezeket a fogalmakat vallásos keretbe illeszti, egyházi értelmezéssel tölti föl: a házasságkötést vallási aktusnak tekinti, amelyet az egyház szentesítésével, s ezen keresztül egy fölsőbb hatalom jóváhagyásával kötöttek, a család fogalmát pedig szintén (valamelyik) egyházi tanításnak megfelelően értelmezi: a család olyan kötelék, amelyben az egyénnek (főként a nőnek) föl kell oldódnia, amelyben lényegében kötelező a gyermekvállalás, amely „természetes” fölépítése szerint különnemű szülőkből és gyerekekből áll. Ezért nem tud mit kezdeni ez a szemlélet az egyneműek házasságával, a 21. századra jellemző sokféle családmodellel, azzal, hogy fiatalok hosszú évekig nem vállalnak gyereket akár a házasságkötés után sem.
A polgári (civil, nem vallásos) diszkurzusban azonban a házasság jogi intézmény, két fél közötti szerződés, s ennek megfelelően a két félen múlik, hogy meg akarják-e kötni vagy sem, fölbontják-e, ha úgy érzik, mindkét fél javára válna a kapcsolat megszakítása – az érzelmi vonatkozások pedig mindenkinek a magánéletéhez tartoznak, sem az állam, sem az egyház, sem más intézmény nem írhatja fölül a személyes döntéseket. A család szeretetet, biztonságot, védelmet, otthont jelent – függetlenül attól, hogy szülők és gyerekek, szülők, nagyszülők és gyerekek, nagypapa és unokák, nagynéni és unokahúg, tudatosan egyedül gyereket vállaló nő és gyermeke, anyja, testvére, elvált apa és gyereke, második felesége és a tőle született gyerekek alkotják-e a családot, hogy a párok istenük előtt esküdtek hűséget egymásnak, van-e papírjuk az egymáshoz tartozásról, vagy enélkül is boldogok.
Az egyes kérdésekről szóló diszkurzusok könnyen összefonódnak egymással, ha rendszeresen „ugyanazon az oldalon” szerepelnek: azaz ha valaki a vallásos diszkurzus fogalmának megfelelően értelmezi a család fogalmát, nagyobb valószínűséggel értelmezi szintén a vallásos diszkurzuson belül a házasság, a helyes gyereknevelés, az iskola, az állampolgári szabadság stb. fogalmát is. De nem szükségszerűen értelmezi ugyanúgy: lehet, hogy valaki elítéli a homofóbiát, de nem ítéli el a nők alávetettségét, mert az egyikben liberális, a másikban ókonzervatív, s nem ismeri föl, hogy mindkettő a patriarchális szemlélet gyártmánya. Lehet, hogy valaki támogatja az egyenlő feltételek közt folyó versenyt, de nem hisz abban, hogy a verseny mindent megold: vannak, akik szerint ettől nem „igazi” liberális, mások szerint meg az, de nem ortodox.
Az eltérő diszkurzusok nem okoznak éles társadalmi konfliktusokat akkor, ha mindenki saját kultúrájának, meggyőződésének, akaratának megfelelően értelmezheti ezeket a fogalmakat. Van azonban egy óriási különbség a két szemlélet között: aki a polgári szemléletet vallja magáénak, az nem akarja kötelezővé tenni mások számára saját értelmezését – csak annyit kér, hogy neki is hagyják meg az övét. A vallásos értelmezés azonban – éppen mert magát abszolút érvényűnek értelmezi – sok esetben nem hajlandó tudomásul venni, hogy a valóságban meg mégsem abszolút. Sőt: azt sem érti, hogy senki nem akarja, hogy ő is a polgári értékrend szerint éljen, így aztán gyakran mondanak olyasmiket, hogy „persze, és a végén majd kötelező lesz elválni, azonos neművel házasodni” stb. Figyeljünk nagyon arra, hogy itt nem a vallásos emberek fölfogásáról van szó, hanem a vallásos diszkurzusról, az ebben megszokott értelmezésről: vannak vallásos emberek, akik a család és a házasság fogalmát a polgári diszkurzus kereteiben értelmezik, s vannak ateisták, akiknek a gondolkodását a vallásos diszkurzus értelmezése irányítja.
Minthogy a diszkurzusok szokás- és értékrendeket jelenítenek meg, sokszor lépnek át etnikai, nyelvi határokon: ugyan a nyelv hozza létre, jeleníti meg és örökíti tovább őket, mégis az értelmezési keret, a háttérben meghúzódó értelmezési rendszer a lényeg. Ezért vannak értelmezési különbségek azonos anyanyelvűek között, és ezért ismerhetünk rá pillanatok alatt saját világlátásunkra korábban ismeretlen emberek véleményében, legyen az új ismerős román, lengyel, olasz, angol vagy amerikai.
Az azonos nyelvet beszélők vitáiban részvevő feleknek sokszor fogalmuk sincs, hogy a köztük lévő konfliktust jórészt a föl nem ismert jelentéskülönbségek okozzák: mindkét fél érezheti úgy, hogy ő ismeri az „igazi” jelentéseket, s nem is érti, mit mond a másik, a vita pedig valójában akörül forog, hogy kinek az értelmezését intézményesítsék, melyik értelmezésen alapuljanak a törvények. Könnyebb lenne konszenzusra jutni, ha legalább az kiderülne, hogy ugyanazt a fogalmat hogyan értelmezik a felek – a konszenzus a demokratikus államokban attól függetlenül nagy becsben áll, hogy ki nyeri a választást, hiszen az éppen kormányzó párt nem arra törekszik, hogy fölszámolja (büntesse, tiltsa, üldözze) a többi ideológiát, semmisnek tekintse a magáétól eltérő értelmezéseket, azon az alapon, hogy „az emberek ezt akarják”, hanem tudja, hogy a választók nagyobbik részének megbízásából átmenetileg ő működteti az országot, de ettől még tiszteli és érvényesnek tartja azoknak az értékrendjét is, akik nem rá szavaztak – nem tekinti őket hazaárulónak, vétkesnek. A fogalmi különbségek tisztázása után is megmaradnak persze az ideológiai különbségek abban, hogy milyen értékeket, csoportokat kell az államnak előnyben részesítenie, de könnyebb olyan megoldásokat találni, amellyel a lehető legtöbben egyetértenek.
Ha például tisztázzuk, hogy a konzervatív szó jelentését az határozza meg, milyen köznapi elméletünk van a hagyományokról, illetve az újításokról, akkor lehet, hogy kiderül, sokan konzervatívabbak, mint vélik, mások meg csak hirdetik magukról, hogy azok – mert egyik ismert diszkurzus értelmezése szerint sem számítanak annak. Ha a világmagyarázó elméletünk az, hogy a társadalmi jólét, kiegyensúlyozottság és fejlődés kulcsa a hagyományok tisztelete, követése, megőrzése, mert ez óv meg leginkább a szélsőségektől, amelyek társadalmi ütközésekhez vezetnek, akkor a konzervatív szó jelentése ’értékőrző, mérsékelt, higgadt, megfontolt, nyugodt, kiegyensúlyozott, biztonságot adó’ lehet – emlékezzünk csak az egykori MDF „Nyugodt erő” kampányára. Ha viszont a világot magyarázó elméletünk az, hogy a társadalmi jólét, kiegyensúlyozottság, fejlődés kulcsa a nyitottság, az új iránti fogékonyság, mert ez biztosítja leginkább a gazdasági fejlődést, következésképpen mindezek hiánya társadalmi feszültséghez vezet, akkor a konzervatív szó jelentése ’maradi, fejlődésellenes, bezárkózó’ lehet. A fogalom lebontásával már könnyen érthető, miért lehet ugyanaz az ember „konzervatív ízlésű” a zenében vagy a divatban, de „liberális” a magánéleti döntések szabadságának védelmezésében, hogyan egyeztethető össze a hagyomány ismerete az újítások megbecsülésével.
A politikai pártok szómágusai persze nem egyszerűen tudatlanságból nem keresik, hol lehetne összhangba hozni különféle világértelmezéseket – ezt sajnos tudatosan is kerülik. Sokkal könnyebb „megkülönböződni” a szélsőséges értelmezések fölvállalásával, kényelmesebb fekete-fehérnek mutatni a világot, mert bármilyen szomorú, könnyebb a dühös, elfogult, a másikat lenéző, kirekesztő, akár gyűlölködő szavazókat „mozgósítani”, mint a csöndesen töprengő mérlegelőket. Könnyebb az érzelmekre játszani, mint az értelemre, a szó legszorosabb értelmében primitívebb, azaz elsődlegesebb reakciók az érzelmi válaszok – egyszerűen fiziológiailag gyorsabbak, mint az értelmiek. Rövid távon nagyon sikeres stratégia a megosztottság gerjesztése – hosszú távon meg igen veszélyes, végletes széttagoltsághoz, össztársadalmi frusztrációhoz, emberi kapcsolatok szétzilálásához, gyanakváshoz vezet, és ebből egészséges lelkületű embernek (ne feledjük: csoportos életre szelektálódott faj vagyunk) előbb-utóbb elege lesz. Ezért riasztó, amikor azok a pártok, amelyek korábban tartózkodtak attól, hogy elsődlegesen a zsigeri ösztönöket célozzák meg, „fölveszik a kesztyűt” – akkor a gondolkodós, töprengős, színes és nem fekete-fehér világlátásúak végképp árván maradnak, hiszen éppen ettől irtóznak a kétes, jóllehet kézzelfogható sikerű párt politizálásában is.
Aki manipulálni akar, azért sem bánja, ha nem tisztázódnak a különféle jelentések, mert minél átláthatatlanabb egy-egy szó jelentése, annál alkalmasabb a nyelvi manipulációra. Ugyanez érvényes az „elrejtettségre” is: a három jelentésréteg között fordított a „megfoghatóság” és a „beszédszándék” viszonya. Az első szintről tudunk, a második kettőről lényegében nem, érteni persze értjük. Sőt, az értelmezési folyamat végén kialakuló „tényleges jelentés” (értelmezés) elsősorban a harmadik és a második jelentésrétegre támaszkodik, legkevésbé az elsőre. Vagyis igencsak kiszolgáltatottak vagyunk a manipulációval szemben, hiszen a jelentés túlnyomó része azokban az értelmezési rétegekben keletkezik, amelyeket többnyire nem ellenőrzünk tudatosan.
Ezért tartja a nyelvi tudatosság növelését az egyik legfontosabb demokráciaépítő folyamatnak a kritikai diszkurzuselemzés: az irányzat megszületését elsősorban Norman Fairclough nevéhez szokás kapcsolni – ő volt Blair csűrcsavarjainak egyik legkövetkezetesebb bírálója, nem a „másik oldalról”, hanem a baloldali töprengő-tépelődők értékeit képviselve. A kritikai diszkurzuselemzés éppen azokat az ideológiákat, előítéleteket leplezi le, amelyek az egyes megfogalmazásokban, nyelvi képekben rejtőznek, hogy rámutasson: nem eredendő igazságokat tükröznek, hanem az ember által alkotott kulturális modelleket jelenítik meg. Egyik fő vizsgálódási területe a hatalom nyelvi megjelenése, nemcsak a politikai, hanem a hétköznapi hatalomé is: amikor a bíróságon úgy teszik föl a kérdést az alacsony végzettségű vádlottnak, hogy meg se értse, amikor a tanár az óravezetésben érezteti felsőbbrendűségét, amikor a főnök nem egyszerűen értékel, hanem megszégyenít, amikor a mesterember bizonytalanságban tart, a hivatalnok kekeckedik és így tovább.
A kritikai diszkurzuselemzés azonban nem elégszik meg azzal, hogy rögzítse, hogyan mutatkoznak meg a hatalmi viszonyok, ideológiák a nyelvben: a másik irányt tartja igazán érdekesnek, azaz hogy megszokott, ártalmatlannak látszó szavak, kifejezések, beszédmódok hogyan hoznak létre egyenlőtlenséget, féloldalas viszonyt, hogyan alkotnak újra, erősítenek meg egyáltalán nem ártalmatlan ideológiákat, anélkül, hogy ennek a beszélők tudatában lennének.
Önmagáért beszél például, hogy magyarul a nőket a nyilvánosság terében egyszerűen nem lehet megszólítani – a keresztnév informális kapcsolatra utal, a kisasszony és az asszonyom szintén a magánéletet keveri a nyilvános térbe, hiszen az életkorra is utal, és azt a hagyományt is behívja, hogy egy nő esetében az a legfontosabb, vajon elkelt-e már a piacon, vagy még petrezselymet árul; a hölgyem leereszkedő és atyáskodó, amellett, hogy ósdi, a protokollban használt úrhölgy pedig az elmeháborodottságot súrolja. Másrészt ha foglalkozásnévvel szólítunk meg nőket, akkor azoknál a szakmáknál, amelyekben régen jelen lehetnek nők is (doktornő, tanárnő, ügyvédnő, bírónő – van olyan református közösség, ahol a lelkésznőt atyanőnek szólítják), a -nő utótagot használjuk, amikor azonban nem szakmáról, hanem pozícióról van szó, amelyekben Magyarországon ma is ritkán találunk nőket, az asszony dívik (rektor, elnök, igazgató asszony), azt sugallva, hogy a pozícióba kerülő nő egyrészt idősebb, másrészt „férjnél van” (vagy illene, hogy házas legyen): létezése csak egy férfin keresztül értelmezhető. Olyannyira így van ez, hogy az asszony időnként kevésnek tűnik annak, aki rettentő nagy tiszteletet akar kifejezni: így fordulhatott elő, hogy egy vállalkozói rendezvényen az akkori házelnöknőt azzal fogadták, hogy Szeretettel köszöntjük a házelnök asszony urat.
Van, akinek mindez föl sem tűnik, olyan „természetes”, van, aki utálja, de egyelőre nem tud semmit tenni ellene, mert nincs miből választania – bárhogyan is, ha ezeket a formákat használja, akaratlanul is azt az ideológiát izmosítja, amely épp elég erős enélkül is. Nem állunk jobban a többi előítéletes ideológia nyelvi kezelésével sem: húsz év alatt nem sikerült kiokoskodni, hogy csak a romát használja-e az, aki azt szeretné közölni, hogy nem rasszista, hiszen a roma megnevezést nem minden magyarországi cigány csoport vonatkoztatja magára, na de ha valaki ebből a megfontolásból cigányt mond, azt akaratlanul is erősíti a rasszista diszkurzust is.
Hasonlóan ahhoz, hogy Magyarországon anélkül nagyon erős a feminizmusellenesség, hogy az utóbbi évtizedekben egyáltalán láthatóan jelen lett volna a feminizmus, nagyon sokan gúnyolódnak a „píszíségen”, azaz a „politikailag korrekt” beszéden, noha igen távol áll a magyar társadalom attól, hogy jelentősebb létszámban volnának azok, akik igénylik az előítéletektől mentes közéleti beszédet. A magyarországi közbeszédben (a médiában, politikában, oktatási intézményekben, hivatalokban, bíróságon) az észak-amerikai, illetve a nyugat-európai szokásokhoz képest jóval több bántó, sértő, megalázó, uszító megjegyzés „megy el” föltűnés nélkül – összefüggésben azzal, hogy a magyar társadalom átlagos attitűdje az említett országokénál sokkal inkább tekintélyelvű, normatív és előítéletes.
De valóban meg lehet-e változtatni a világot azzal, ha megváltoztatjuk a világot leíró nyelvet? Akik azt mondják, hogy nem, sokszor hivatkoznak arra, hogy az Egyesült Államokban sem számolta föl a rasszizmust a nigger szalonképtelenné válása, mert később a helyette elvárt black is fölvette a negatív jelentéseket, ezért használják ma helyette az afroamerikait. Ez igaz, és érdemes is levonnunk belőle azt a tanulságot, hogy a nyelv megváltoztatása önmagában természetesen nem elég, különösen egy-egy szó kicserélése másik szóra: ezek a szavak, mint láttuk, sűrűn szőtt kulturális hagyományokba illeszkednek, az új szó egyszerűen fölveszi a régi jelentését, ha magán a gondolkodáson nem próbálunk meg változtatni.
Azt is tudjuk azonban, hogy ha nem változtatunk a nyelven, nem változik meg a világunk sem: a nyelv évezredekkel korábbi gondolkodásmódokat, értékrendeket képes, ha töredékekben is, életben tartani, újrateremti a fennálló viszonyokat, ha nem akarjuk, akkor is. A nyelv megváltoztatása tehát önmagában nem elég – de nélkülözhetetlen, mert a nyelv és a gondolkodás kölcsönhatásban vannak, mindkettő befolyásolja a másikat. Az első lépés a gondolkodás megváltoztatása felé éppen az a meghökkenés lehet, amit akkor tapasztalunk, ha jól bevált kifejezéseink helyett hirtelen másikkal találkozunk – olyannal, amely már új diszkurzust épít.
Nem véletlen tehát, hogy a nyelvészek szívesen vállalnak közéleti szerepet: sokan vannak, akik ezt egyenesen kötelességüknek tekintik. Hiszen elmagyarázhatják, hogyan alakítja a nyelv a társadalmi viszonyokat, miként járulhat hozzá az előítéletmentes nyelvhasználat egy toleránsabb, igazságosabb társadalom megteremtéséhez. Sokat segíthetnek olyan kérdések eldöntésében, hogy mi értelmezhető diszkriminációt erősítő, fenyegető, uszító vagy gyűlöletkeltő beszédnek. Igaz, az ilyen minősítésekkel óvatosan kell bánni, mert az, hogy egy-egy megnyilvánulás kiben milyen asszociációkat kelt, milyen jelentéseket alakít ki, az értelmező ismereteitől és beállítódásaitól is nagymértékben függ. De a nyelvészek többek között erre a körülményre is fölhívhatják a figyelmet. Mint ahogyan abban is állást tudnak foglalni, hogy az „Indul a vonat...” típusú szöveg bizony nyílt uszítás és fenyegetés, hiszen akik mondják, és akiknek mondják, azok számára közös előismeret a holokauszt, és mindannyian pontosan tudjuk, hogyan folytatódna a felirat, így aztán akkor is ott éktelenkedik a fenyegetés a transzparensen, ha betűkkel nem írták ki. Ha Magyarországon is alkalmaznának nyelvészeket a bíróságok, mint más országokban, nem a nyelvet illetően messzemenően laikus jogi okoskodások, hanem a modern pragmatika és kritikai diszkurzuselemzés megbízhatóbb módszereivel lennének eldönthetők a laikusok számára eldönthetetlennek hitt kérdések. És hát a nyelvészek segíthetnének a nyelvi tudatosság fejlesztésében, és ezzel a nyelvi manipuláció trükkjeinek fölismerésében – hogy csökkenjen a kiszolgáltatottságunk.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!