Populizmusaink
- Részletek
- Fleck Zoltán
- 2010. máj. 17. hétfő, 06:17
Annak idején jó nagy botrányt okozott Szelényi Iván és Konrád György szamizdatja az értelmiség hatalomba gyaloglásáról (Az értelmiség útja az osztályhatalomba). Az 1970-es évek elején a kézirat az államellenes izgatás gyanúját alapozta meg. Az esszé alapgondolata néhány évtizeddel korábbi forrásokból is táplálkozott, Milovan Gyilasz és tulajdonképpen Trockij kritikáiból, amelyekkel a pártelitet vádolták a munkásosztály érdekeinek elárulásával. Az uralkodó elit vagy elitek hatalomőrzéséről azóta is számtalan értékes elemzés született, a demokratikus rendszerek sem mentesek ettől a jelenségtől. A tudástársadalomban, ahogyan régóta nevezik a mai fejlett kapitalista társadalmakat, természetesen a diplomás tudáselit képes hatékonyan őrizni és áthagyományozni a politikai hatalmat. A feszültség nem csökkent, csak átalakult. Csakhogy a politikai döntéshozás kisajátítása a diplomás elit részéről nem az egypárti uralom ideológiai alapjait kérdőjelezi meg, hanem a demokráciát veszélyezteti. Ráadásul munkásosztály sincs. A helyzet veszélyesebb, bár egyelőre senkit nem zaklatnak a kézirata miatt.
A flamand író kis esszéje végső mondanivalójában szembemegy szokásos szemléletünkkel: azt állítja, hogy nem kevesebb, hanem több populizmus javíthatna az igen csak tökéletlen demokrácia működésén. Két fontos megszorítással: a populista politikának felvilágosultnak kell lennie, és tiszteletben kell tartania a demokrácia szabályait. A felvilágosultság azt jelenti, hogy a populizmus nem feltétlenül primitív, nem az alhasi érzelmekre hat, de a demokrácia részének tekinti a társadalom képzetlen, alsó fertályát is. Az eredeti munkásmozgalom a 19. századi elit számára legalább olyan veszedelmesnek látszott, mint ma a populizmus. De a munkásosztály kulturális integrálását kiterjedt intézményi háttér biztosította. A kulturális nevelés a munkás szellemi egyenjogúsítása nevében intézményesedett. Ezzel szemben a jelenkori posztdemokratikus korszakban kulturális szakadék keletkezett a politikai döntéshozást is meghatározó szellemi elit és a képzetlenek tömegek között. A képviseleti demokrácia diplomademokráciává alakult, a parlamenti politizálás a diplomások eszköze, a populizmus az ebből kiszorított, etnocentrikus, félelmekkel telített tömegek lázadása e torzulás ellen. Az esszé nem foglalkozik sokat azzal az ismert folyamattal, amely a képviselet eredeti tartalmának felbomlását okozta, a végkifejlet és a kivezető utak érdeklik. Ezért következtetései provokatívak lehetnek. De a populista szavazó szándékait - aki nem feltétlenül az alacsony képzettségű politikust preferálja, hanem azt, aki az ő nyelvén beszél - a jelek szerint Magyarországon is komolyan kéne venni. Az iskolázottsági szint döntő tényezővé vált, a kulturális szakadék olyan mély, hogy komoly erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy e szakadékba ne hulljanak bele a demokrácia alapintézményei. A populizmus jelenlegi formájában nem képes a megoldásokat felvázolni, ahogy a fennhéjázó, lenéző elitizmus sem. Az oktatási rendszer által újratermelt egyenlőtlenség a tudástársadalomban nem vezet kollektív érdekérvényesítő stratégiákhoz, a kirekesztettséget egyéni sorsként, egyéni történetként kell megélni. Ami keserűséget, diffúz tiltakozást, félelmeket, bizonytalanságot okoz, és gyorsan vezet az olyan elitista intézmények elleni lázadáshoz, mint a parlamentarizmus.
A kívülállók tömegei, a diplomademokrácia képzetlen páriái által okozott fenyegetés végzetes lehet azokban a demokráciákban, ahol sem a civil mentalitásra, sem a politikai osztály önkorlátozására nem lehet alappal számítani a demokratikus keretek átmentése érdekében. Annak idején a munkásság ügyeinek komolyan vétele mentette meg a demokráciát, ma az alacsonyan képzettek ügyeit kell komolyan venni ahhoz, hogy a populizmus ne legyen kizárólag a jobboldali intolerancia és nacionalizmus jegyese. A flamand szerző megértést javasol a ma lenézett populista politikai igényekkel szemben, akkor is, ha ez nem különösebben vonzó a diplomás elit szemében.
Szóval ne háborodjunk fel az ingyenes tömegközlekedés ajánlatán, legyünk megértőek a jóléti igényekkel szemben, ne várjuk, hogy a formális szabadságjogok előbbre sorolódnak, mint a kényelmes, biztonságos jólét! "A demokrácia sohasem a legelegánsabb államforma. Ha valakinek elegancia kell, a legjobb, ha a diktatúrát választja. A demokrácia lényegénél fogva időveszteség, kontár munka, minden, csak nem hatékonyság. Sohasem kapunk érte szépségdíjat. De ez az egyetlen módja annak, hogy kicsit mindenkit boldogítsunk, vagy legalábbis ne tegyünk boldogtalanná. Békét és nyugalmat teremt." Az alacsonyan képzettek sorsát nem szabad az alantas, intoleráns, antidemokratikus populizmusnak átengedni.
Lényegében egy olyan kis esszé jelent meg 2010 tavaszán magyar nyelven, amely kijózanító érveléssel próbál meggyőzni arról, amit már régóta sejtünk: csak rosszabb és jobb populizmusok vannak a politikában. A populizmus elleni elitista küzdelem hajlamos elfelejteni az alacsony képzettségű, a politikai döntéshozásból kiszorult tömegek primér akaratát és vágyait. Csak azért érdemes küzdeni, hogy a felvilágosult populizmus maradjon többségben, hogy a demokratikus formákat ne söpörje el egy antidemokratikus sunyi elit, amelyik kihasználja a jelenkori demokrácia alapvető gyengeségét.
David van Reybrouck esszéje 86 oldalnyi érv a politikától való menekülés igazolására.
