Balsors

Lengyel László


Minden nappal nő a düh, az utálat és a megvetés az MSZP iránt a baloldali értelmiségi táborban a vereség óta. Mintha a remények elvesztése fölötti gyászmunkában a sír mellett álldogálók egymást taszigálnák és sértegetnék. „Az MSZP halott”, „csak sodródnak”, „amit eddig nem rontottak el, azt most rontják el”, „mit lehet várni ezektől a”, „gyáva és sunyi, hozzá nem értő senkik, akik csak lopni tudtak”, „mikor lesznek képesek tükörbe nézni” – hangzik a kórus. Mindenkinek igaza van – mondanám. Mit vártatok – tenném hozzá. Csakhogy balsorsban a szembenézés nemcsak a politikusok dolga. És vajon nem azért tart-e itt a magyar baloldal, mert szellemi irányítói nem tanultak meg veszíteni.

A választások vesztesei sorozatban hibáznak. Semmi se megy nekik jól. Bármihez nyúlnak, kifordul a kezükből. Ellenfeleik gúnyolódnak rajtuk. Ilyenkor lehet őket a pálya széléről szidalmazni. Újabb és újabb jó tanácsokkal ellátni. A balsorsúak nem szeretetre méltók. Én mégis a balsorsúakat hívom fel. Láttam az MSZP-t meghalni 1990-ben. Láttam őket a gettóban. Láttam őket börtönnel fenyegetve. Voltak köztük barátaim, és voltak ellenségeim. Nem tartoztak nekem, és én nem tartoztam nekik. Politikájuk ostoba, sőt, szánalmas volt kezdetben. De megütni, gúnyolni őket még szánalmasabb lett volna. Ilyenkor, ahogy a szüleim és a nagyszüleim tanították, az ember bemegy a gettóba. Megért és megértet. A gyengét és a kisebbet, a legyőzöttet és a sérültet veszi szánalmába, még ha ellenszenves volt is hatalmában. Mert láttam a Fideszt 1994-ben majdnem elpusztulni. Kitaszítva, peremre szorítva a kétharmados baloldali többség megvetése és a jobboldali ellenzék viszolygása közötti senki földjén. Ilyenkor hívja föl az ember Orbán Viktort, és nem a győzelem idején. Nem kell tőle semmi. Ő se várhat tőlem többet emberi szónál. De ezzel tartozunk egymásnak a vereség, a politikai halál idején. Maga tehetett a bukásról? Részben igen, részben nem. De a politika az együttműködés, a tartós kapcsolatok kezelésének művészete, és nem a szakítások sorozata. Kezet nyújtunk a földön fekvőnek, 1998-ban a saját hülyeségébe és korruptságába belebukott MSZP-nek, majd 2002-ben az arroganciájába és fékezhetetlenségébe belehaló Fidesznek. Nem felejtve, amit tudunk róla, de átérezve a gyász, a gyengeség összes szörnyűségét.


Weakness – flickr/gmayster01


A szocialisták hónapokig, talán évekig hibát halmoznak majd hibára. Kikerültek a világukból. Egy részük soha nem is kerül vissza. De ahogy Magyarországnak szüksége volt olyan jobboldali pártra, amelyik tartósan behálózza a jobbparti országot, fenntartja hagyományait és összekapcsolja az európai jobboldallal, ugyanígy baloldali párt is lesz, hogy a százados baloldali tradíciókat megőrizze és az európai baloldalhoz integráljon. Aligha gondolta valaki 1994 májusában, hogy a Fidesz lesz a jobboldal egyesítője, miként 1990 májusában, hogy az MSZP a baloldalé. Húszéves történetek ezek. Már korábban írtam, hogy minden előjel ellenére valószínűtlen az MSZP lecserélése. Kövessenek el bármilyen hibát az elkövetkező hónapokban és években, ha egyben maradnak, arra ítéltettek, hogy újra kormányképes alternatíva legyenek. (A Fidesz 2002 utáni ellenzéki teljesítménye a stratégiai és taktikai vereségek sorozata. Egyetlen valódi teljesítménye, hogy szekérvárba húzódott vissza, nem futott szét, és várt, várt, várt, hogy ellenfele tönkretegye magát.)

A szociálliberális oldal három előnye eltűnőben van. A baloldal elveszítette a kékgallérosokat. Ahogy az amerikai demokraták a hetvenes évek második felében, a német SPD a nyolcvanas évek elején, a francia szocialisták a nyolcvanas évek végén. Az 1917-től 1989-ig tartó proletár ciklus befejeződött. Az 1945-től 1980-ig tartó jóléti állam lezárult. A két magyar kísérlet – a hetvenes évek közepi és az ezredfordulós – a koraszülött jóléti állam megteremtésére kudarcba fulladt. Németországban a kékgallérosok és az „elveszett régiók” a Linke, a Balpárt felé fordultak. Franciaországban Le Pen és a szélsőjobb irányába. Nálunk ez utóbbi, rosszabb következett be. Ha optimistán tekintünk a jövőbe, akkor a válság elültével, jobb politikával az MSZP visszaszerezheti a kékgallérosok, a lakótelepek népének, a néma tartományoknak egy részét, de minden százalék fogcsikorgató harcba kerül majd. Erre ma alkalmatlanok. De vetélytársai, a Fidesz vagy az LMP semmivel se alkalmasabbak náluk, és pillanatnyilag nem akadt egy Oskar Lafontaine, aki modern balpártot verbuválna.

A kilencvenes évek közepére a világban megszűnt a konzervatív-liberális pártok monopóliuma a globalizációs elitek képviseletére. A kapitalizmus világméretű projektté vált, amelyben többé-kevésbé létrejött egy transznacionális kapitalista osztály a multinacionális vállalatok központi és helyi képviselőiből (corporate fraction), a globalizációs funkcionáriusokból és politikusokból (state fraction), a technokratákból (technical fraction), végül a média- és fogyasztásirányítókból (consumer fraction). A baloldal korábban ebből ki volt zárva, a Clinton-, Blair-, Schröder-korszak óta egyenrangú tagja a globalizációs irányításnak. Olyannyira, hogy a világ nagyhatalmainak többsége – Amerika, Japán, Kína, India, Brazília, Ausztrália – ma balra tart, a két legbefolyásosabb globális szervezetet, az IMF-et és a WTO-t korábbi szocialisták irányítják. A magyar baloldal – a szocialisták és a liberálisok - birtokolta a magyar globális elit képviseletét, ezt használta ki a NATO- és EU-csatlakozásban, illetve az 1995-ös és 2008-09-es válságkezelésben. Ennek köszönhette a Bokros-csomag, majd a Bajnai-program viszonylagos sikerét. (Hallom a vádat: komprádor elit. Tessék nyugodtan kívül helyezkedni a világon, tessék forradalmat csinálni a magyar mágnásokkal és vállalkozókkal, tessék alkuképtelenné válni, hadat üzenve Amerikának és Európának, Kínának és Oroszországnak!)

Ez megrendült. A liberálisok eltűntek. A baloldal egyre inkább belecsúszik a provincializmusba. Igaz, a jobboldal még nem vette át ennek a kormányzáshoz nélkülözhetetlen kapcsolati rendszernek a képviseletét, de ez csak Magyarország baja és nem a baloldal előnye.

Végül, harmadszor, a baloldal életforma-, tömeg- és elitfogyasztás-, médiaorientáló szerepe meggyengült. A hagyományossá váló hatvannyolcas, toleráns, alternatív, csoportosan versengő és liberális életforma-modell helyébe az intoleráns, homogén, individuális élet-halálharcot vívó és antiliberális, hierarchikus, tekintélyelvű életforma-modell lépett. Könyörtelenül visszaállt a felnőtt-gyermek, férfi-nő, főnök-beosztott, gazdag-szegény, fehér galléros-kék galléros, felső-alsó, felvég-alvég, fővárosi-vidéki, többségi-kisebbségi, heteroszexuális-homoszexuális, ép-rokkant életforma-egyenlőtlenség, amely súlyosabb a jövedelmi, vagyoni és státusbeli egyenlőtlenségnél. Kizárás, zéró-tolerancia, a szolgaság kisebb-nagyobb körei a szabadság kis körei helyett. Az erő könyörtelen elszabadítása: mindig az erősebbnek van igaza. Ennek a modellnek a kialakításában nemcsak a baloldali politikusoknak, de a baloldali szellemi és médiaelitnek is tevékeny része volt, amikor a társadalmi párbeszéd és együttműködés helyett az államosított monológot, az intoleráns retorikát és erőhatalmat alkalmazta.

Ferrero írja az Újjáépítésben, Talleyrand és a realista politika kapcsán: „Arra volt hivatva, hogy egy olyan világban, mely csak az erő fizikájában hitt, újra felfedezze azt a legegyszerűbb és legnehezebb igazságot, melyre az emberi szellem képes is meg nem is: az erőt csak akkor állíthatja szolgálatába az ember, ha határt szab neki; ha pedig elszabadítja, akkor az gyilkos módon ellene fordul.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!