rss      tw      fb
Keres

Szavazópolgárságom története

Amikor a nyolcvanas évek elején elveszítettem az állami állásomat (járatlanabbak kedvéért: az emberek kilencvenhat százaléka állami állásban volt), elmentem mindazon lapok főszerkesztőihez, amelyeknél rendszeresen dolgoztam akkoriban. Azt kértem tőlük, adjanak igazolást arról a tényről, hogy rendszeresen dolgozom náluk. Ennek birtokában ugyanis a Fővárosi Tanács megfelelő osztályán kiválthattam volna a „szellemi szabadfoglalkozású” igazolványt, és nem kellett volna kényszerállásokkal elkerülnöm, hogy közveszélyes munkakerülőnek minősüljek. Az a kettő, aki egyáltalán fogadott, mélyen a szemembe nézve felvilágosított arról, hogy mi itt a szocializmusnak nevezett egypártrendszerben élünk, szemben az én, többször nyilvánvalóvá tett elképzelésemmel, miszerint a többpártrendszer demokratikusabb lenne. Ez az antagonisztikus ellentmondás pedig lehetetlenné teszi, hogy ők igazoljanak engem mint újságírót. Ezért én csaknem négy évig különböző színű (ezüst-, illetve arany) kalászokról elnevezett téeszek melléküzemágaiban kényszerdolgoztam, ahol értem: titkárságon, zöldségespiacon, teherautóplatón. Nem baj, mert – ahogyan a mesékben szokás – a jó végül elnyerte méltó jutalmát, és egy idő után, újságírói tudásom révén, mégis bekerültem a Lapkiadó Vállalat állományába. (Más kérdés, hogy nem újságírói státusba, hanem „sajtólevelezőként”, amiről azóta sem tudom, hogy valójában micsoda.) A téeszekben töltött csaknem négy évet pedig úgy könyveltem el, mint a rendszerváltás számlájára részemről betett, morális befektetést. Melynek során azonban sosem vettem „gumikesztyűt, orvosi csipeszt, szájmaszkot” (ld. Mihancsik Zsófia frappáns képét a Kire szavazzunk? című írásban). A teherautóplatón se volt nekem büdös a munka, csak inadekvát. Magyarul és közönségesen: akkor sem úgy néztem magamra, mint aki – elnézést – a szarban turkál, hanem mint akinek a mentalitása eltér az uralkodó mentalitástól. És az országra sem néztem úgy, mint ami – ismét elnézést – egy nagy rakás szar, a maga egypárti, szocialistának nevezett berendezkedésével.

És éppen, mert a pluralizmusba tettem bele a magam szerény befektetését, nagyon is értem, ha valaki most mégis azt javasolja: bármennyire undorít is minket a torz helyzet, tessék gumikesztyűt, orvosi csipeszt, szájmaszkot venni, és az antifasizmus-antietatizmus jegyében rászavazni az egyetlen lehetséges ellensúlyra, az MSZP-re. Magyarán: tessék elfogadni, hogy a szarban turkálunk, mert ha nem mi turkálunk, akkor minket kennek be, és az rosszabb. Még az is lehet, hogy végül én is a turkálást fogom választani. Addig azonban hadd mondjam már el, hogy ha akkor nem vettem föl gumikesztyűt meg maszkot, akkor most, demokráciában, nagyon nem szeretném. Ha akkor nem láttam a rendszert tömény szarnak, akkor most a demokráciát végképp nem akarom annak látni – rosszul esik. Arról nem is beszélve, hogy ha egyszer csak olyan helyzet áll elő, hogy jelszó van, és zúdulni kell egy irányban a többiek után, akkor én automatikusan inkább a fára mászom vissza, akkor is, ha amúgy nem idegen tőlem a jelszó. (Bár, mint tegnap megtudtam, már a „fáról jöttünk le” szlogenje sem a régi: megtalálták azt az emberszabású majomfajt, amely egyenes lábú, egyenes gerincű, és egy percig sem mászkált a fákon – talajlakó!).

Egyetlen olyan helyzetet tudok elképzelni, amikor kapható vagyok a csipesz és a maszk használatára, és ez az, amelyben az egész ország összes demokratája kivétel nélkül ezt veszi kézbe. A fideszes és a kereszténydemokrata demokratára is értem, ha létezik ilyen. De nem azért, hogy a szarban turkáljon, hanem azért, hogy kifilézze vele mindazt, ami a turkálás kényszerét előállította.

Van itt egy nagy rakás probléma, amelynek egy része azért érdekes, mert hatékonyan és egyértelmű javaslatokkal egyedül a nácik csaptak le rá, egy másik része meg azért, mert velejárói a társadalom adott helyzeteinek.

Nem igaz, hogy ezek untatnák a tisztelt publikumot, merthogy egy pártprogram csupa száraz adat vagy üres, maximum hangzatos általánosítás. Lehet, hogy a Fideszé vagy az MSZP-é ilyen lenne, ha volna, ám azt – objektiválódás híján – nem tudjuk kézbe venni. Viszont tudjuk a Jobbikét, amely minden ízében egyértelmű és nagyon határozott irányú programpontokat tartalmaz. Igaz, a dolgok gyökereit illetően a Jobbikot egyetlen fogalom érdekli: a „nemzés”, illetve az abból levezethető „nemzet”, „nemzetség” (rassz) és a nemzet képzeletbeli ősnemzője, a turul, de erre az egyetlen fogalomra a társadalom összes jelenségét képesek felfűzni, bármely pillanatban. Ha iskolarendszerről van szó, akkor a gyerek, ha földről, akkor a tulajdonos, ha cégről, akkor a tőke, ha rendfenntartásról, akkor a bűnöző származása, nemzésének helye-módja érdekli őket, semmi egyéb. Ez viszont annyira, hogy nem kérdés: a jövő parlamentjének működését folyamatosan tematizálni fogják. És mivel hasonlóképp mindenre kiterjedő programot mások nem nyújtottak be, nincs más választásunk: ezt kell a kiindulópontnak tekinteni. Nosza! Van még két és fél hónap – szeretném látni, melyik demokratikus vagy önmagát annak mondó párt milyen válaszokkal képes reagálni az egyetlen, a Bokrosétól eltérően nem pusztán a gazdaságra vonatkozó, kidolgozott pártprogram által érintett problémákra. Mit fog mondani, amikor majd elébe kerülnek a szélsőjobbról záporozó törvényjavaslatok.

Földről minden „nem-magyart” elkergetni – mit szólnak ehhez?

És ki mit mond, amikor majd a Jobbik az államadósság leírását követeli?

Kinek milyen érvei vannak a halálbüntetés visszaállításának igényével szemben?

Mit mond például a szocialista párt akkor, amikor majd (egyébként majdnem a teljes) jobboldal a keresztény erkölcsi normákat javasolja bevenni az alkotmányba? Milyen frappáns érvei vannak a kérdéssel kapcsolatban? Egyébként hogyan viszonyulnak a manicheizmushoz?

Konzultáltak-e már a jelenlegi köztársasági elnökkel erről, tudván, hogy ő ezt nem pártolja? Maguk mellé állították-e ezzel mindazokat, akik előtt még tekintély a köztársasági elnök? Konzultáltak-e az egyházakkal arról, hogy mit jelent állam és egyház szétválasztása, és egymás értékeinek kölcsönös tiszteletben tartása? Tárgyaltak-e már arról, és kivel, hogy a magyar egyházak tartsák be a törvényeket, és ne kampányoljanak a templomokban?

Mit fognak tenni, amikor majd a Jobbik benyújtja javaslatát a kifejezetten rasszfegyelmező célú csendőrségről? Van-e olyan rendőrségi program a tarsolyukban, amelynek sarkalatos pontjaival csípőből kilövik ezt a tervet?

Érdekelne, tudnak-e érvelni abban a kérdésben, hogy szükség van-e Magyar Őstörténeti Intézetre.

Az is, hogy tudják-e, mi a teendő a hazai édesvízkészlettel. Ezt ugyanis a Jobbik a Közel-Keletre szeretné exportálni. Szerintük mit jelent ez?

Hogyan szavaznak majd, amikor a Jobbik „Közszolgálati és Tartalomminősítő Tanács” felállítását javasolja a médiában? Mit tudnak mondani a sajtószabadság garanciáiról?

Van-e bármelyik pártnak bármiféle terve az iskolai szegregációk ellen és a felzárkózató programok támogatására? Konkrét elképzelések?

Mivel tudnak érvelni azzal a nézettel szemben, hogy a leszakadók problémájának megoldása színtisztán rendészeti, illetve etnikai kérdés?

Mit mondanak arra, hogy ha néven nevezzük valakinek a származását, akkor ezzel a probléma lényegét neveztük nevén? Más szóval: nekik, maguknak milyen elképzeléseik vannak az etnikai jellegű kérdések megoldására?

Mi a tervük a kisebbségi önkormányzatok rendszerét illetően?

És általában az önkormányzati túlhatalmakból eredő törvénybarkácsolási tendenciákat illetően?

Nem vitás, hogy demokratáknak-szocialistáknak az ennél jóval nagyobb súlyú Fidesz programjaival lesz aztán igazán dolguk, de egyelőre abból tényleg csak annyit látunk, ami a követőiknél lecsapódik. Vagyis hogy a Fidesz-hívek az „Orbán – Haza – Család” jelszavával kampányolnak, az MSZP-sek meg dobókockákat vásárolnak, hátha azon kijön, hogy most akar-e vagyonadót a pártjuk, vagy nem. Mindez egyszerű csipeszeléssel-filézéssel nem megoldható, de anélkül sem.

Most viszont erős az elvárás, hogy mindenki, aki csökkenteni szeretné a jobboldal túlhatalmát, legyen szíves az MSZP-re szavazni, akkor is, ha ez a párt őt konkrétan nem képviseli, s ezért ez az elvárás undort kelt benne. Tény, hogy ez nem egyes személyek vagy csoportok elvárása, hanem a helyzet szülte állapot. Ám az is tény, hogy minden szavazópolgárnak megvan a maga saját, szavazópolgári története is, és abban lehetségesek fordulópontok. Van olyan, hogy a szavazópolgár megelégelte, hogy őt igazán egyetlen párt sem képviseli, és megelégelte, hogy mindig valami ellen szavazzon, vagyis hogy a praktikumot válassza a morál helyett. Ha ugyanis már sokadszor tényező egy rendszerben a „kényszer”, akkor az a rendszer már nem az, amiért létrehozták.

Számomra ez most nem többpártrendszer, hanem annak szánalmas kármentése, de úgy, hogy a kármentés kizárólag a demokratikus beállítódású állampolgárokra van ráterhelve. Azoknak kell most csipesszel-maszkban, a kényszerszavazatukkal ellensúlynak látszó erővé felpumpálniuk néhány gyenge pártot, amelyeken egyelőre minden látszik, csak az nem, hogy képesek volnának ellensúllyá válni.

Optimista ember vagyok, készséggel elhiszem, hogy bárki képes felnőni bármilyen feladathoz. De hozomra nem hihetem el, mert ezzel kockáztatom a saját jó híremet. Úgy nem állhatok be a „fogd a csipeszt és nyomd le a Fideszt” irányzékba, hogy fogalmam sincs, képes lesz-e az MSZP beváltani a hozzá fűzött reményeket (és akkor az MDF Plusz-ról nem is szóltam), vagy ott maradok a magam történetében a már ki tudja hányadik MSZP-s ál-elkötelezettségemmel. Ami később bélyeggé is válhat rajtam.

Ha nem veszi kézbe maga az MSZP is, meg még akinek kell, azt a bizonyos csipeszt, annak összes, további kellékével, és nem dolgozik ina szakadtából a saját hozzáállásai kidolgozásán, akkor személy szerint rám mint szavazópolgárra nem számíthat. Melynek csekélység voltát azért nem érdemes emlegetni, mert aki demokrata, annak feltételeznie kell, hogy rajtam kívül még igen sok ember számára fontos a saját szavazópolgárságának története.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!