Korporáció és hűség
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. november 23. szerda, 03:04
A kormány rettegve fél a szabadságtól. Fél az önálló gondolkodástól, irtózik a kritikától és iszonyodik a függetlenségtől. Az éppen a napokban csúfos kudarcot vallott gazdasági szabadságharcban csakis önmaguknak akartak függetlenséget teremteni, miellenünk, polgárok ellen. Az ellenfél nem az IMF, nem globális multinacionális tőke, hanem az ország lakossága. Ugyanerre törekednek, amikor a közalkalmazottakat szolgává, és ennek megfelelően kiszolgáltatottá, a közszolgáltatásokat pedig szolgálattá, a kormány szolgálásává akarják silányítani. A kormány azonban mindenki másnál jobban retteg a rendőröktől. A legelső pillanattól fogva megalázásukra és totális ellenőrzésükre törekszik. Már 2010 őszén létrehozott két önálló rendőrséget, az egyiket (Nemzeti Védelmi Szolgálat) azért, hogy a rendőrök lehetőség minél inkább kiszolgáltatottabbnak érezzék magukat, hogy minél inkább tudatosodjon bennük, a kormány kénye-kedvétől függnek. A másikat (Terrorelhárító Központ) pedig azért, hogy a miniszterelnök lágy tojását kóstolgassák, ehhez felszerelték őket a legdrágább terepjárókkal, hogy le ne késsék a méltóságos úr reggelijét. Ezen kívül hatásos akciókat hajtanak végre a veszedelmes filmeket forgató rendezők ellen. Aztán törvényt hoztak arról, hogy minden rendőr hazudik (semmisségi törvény), meg arról is törvényt terveznek, hogy a nyugdíjas rendőrnek nem jár a nyugdíja, és most itt az újabb ötlet, a Magyar Rendvédelmi Kar (MRK).
A Magyar Rendvédelmi Kar egy tipikus korporáció. Mint bizonyára sokan emlékeznek rá a történelemórákról, a korporációk Mussolini fasiszta államának intézményei voltak és az volt a céljuk, hogy megszüntessék a sztrájkokat, azaz a munkaadók és a munkavállalók közötti konfrontációkat azáltal, hogy egyetlen testületbe kényszerítették őket. A korporációk mindig az állam ellenőrzése alatt álltak, és nélkülözhetetlennek tekintették őket az állam, a munkaadók és a munkások szövetsége, vagyis a vezérlő párt által irányított társadalmi „együttműködés” hatékonyságához. A kormány egyre inkább úgy gondolkodik és úgy is cselekszik, mint Mussolini. Az ilyen „együttműködéshez” természetesen külső fenyegetettségre és háborúra van szükség – bárki könnyedén felfedezheti mindezt Orbán Viktor és más politikai potentátok beszédeiben. Nemcsak a törekvéseik, de az általuk indított háborúk is hasonlatosak Mussolini háborúihoz: éppoly szánalmasak és éppúgy kudarcba fulladnak. Sikert csakis a legelesettebbek ellen érnek el. Ahogy annak idején az olasz fasiszta hadsereg győzedelmesen gyilkolta le az abesszinokat, a Fidesz polgármesterekből álló szabadcsapatai a hajléktalanokat üldözik kérlelhetetlenül. Vereséget szenvednek azonban mindenhol, ahol nem elég lenézni és megvetni az ellenfelet. Lenézték a piac hatalmát, és elhitették sokakkal, hogy ennek vége már, és hogy most (ismét) az állam jótékony babusgatása hozza el a jólétet. Idehaza, ahogyan a pécsi vízművet, megpróbálják elfoglalni a piacot és a sajátjaik kezére játszani, mert ha a nemzeti tőkés zsákmányol ki, az mindig felemelő érzés.
A Fidesz – munkástagozata és szólamai ellenére – mindig is lenézte a munkásokat. A szakszervezetekkel folytatott háborúja is ezt a célt szolgálja. A korporatív szellem már akkor egyértelművé lett, amikor a kormányfő a majd egy évig össze nem hívott Érdekegyeztető Tanács ülésén kijelentette, hogy nem a szakszervezetek, hanem a kormány képviseli az alkalmazottakat. A munkára vonatkozó törvényeket is ennek megfelelően akarják megváltoztatni, a rendvédelmi korporáció csak egyetlen lépés ezen az úton. Minél tovább áll fenn az orbánizmus rendszere, annál kiszolgáltatottabbak lesznek a munkások és az alkalmazottak. Egyszer egy a szélsőjobboldalt intenzíven támogató magyar nagytőkés azt találta mondani, hogy Orbán Viktor Kossuth Lajos reinkarnációja. Ha valaki egyáltalán reinkarnálódott benne, akkor biztosan nem Kossuth Lajos, inkább Benito Mussolini, bár lássuk be, ez ügyben nehéz Berlusconival versenyezni.
A törvényjavaslat ugyan nem számolja fel a szakszervezeteket, de képzeljük el azt a helyzetet, amelyben minden egyes hivatásos és közalkalmazott az MRK tagja, és ez a testület rendelkezik minden egyeztetési joggal, ugyanakkor szakszervezetet is létezhetnek. Tehát minden szakszervezeti tag egyúttal tagja a korporációnak is, ezért elkerülhetetlennek tűnik a konfliktus a szakszervezetek és az MRK között. Az utóbbi ugyanis minden szakszervezeti joggal rendelkezik, formálisan az összes dolgozót „képviseli”, míg a szakszervezetek csupán a tagságukat. Így aztán könnyedén negligálni lehet a véleményüket (nem mintha eddig nehezen ment volna). A parlament előtt lévő szolgálati törvény gyakorlatilag megsemmisíti a szakszervezeteket, ha hagyják magukat. Feladatuk most az, hogy a rendőrség alkalmazottaival megértessék, a rendvédelmi kar az ellenségük, teljes kiszolgáltatottság vár mindenkire, ha nem állnak a szakszervezetek mögé.
Incorporation – flickr/npatterson
A legnagyobb felháborodást azonban nem a korporatív rendszer létrehozása váltotta ki, hanem a törvényjavaslatnak a „kifogástalan életvitelre” vonatkozó 6. paragrafusa, különösen pedig az ahhoz rendelt adatlap (10. sz. melléklet), abból is a VIII. szabadidős szokásokra vonatkozó kérdések. A 6. § szerint ennek a mellékletnek a kitöltése a „kifogástalan életvitel ellenőrzéséhez kell”. A kérdőív csak standard adatokat tartalmaz, személyes adatok, családi állapot, közös háztartásban élők, korábbi munkahelyek, gazdasági érdekeltség, jövedelmi viszonyok, büntetett előélet és végül a szabadidős szokások (hobbi, kultúra, sport, rendszeresen látogatott szórakozóhely). Bár az indoklás (40. oldal) azt állítja, hogy „a törvényjavaslat megállapítja, mely körülmények fennállása esetén nem kifogástalan az életvitel”, ezt nem teszi meg, illetve nem változtat az 1996. évi XLII. tv. 37/A.§-án, amely a bűncselekményt és a kényszergyógykezelést tekinti kizáró oknak. Így tehát egy még gyógykezelés alatt nem álló, ámde egyébként aberrált jelentkezőből nyugodtan lehetne rendőr, s talán lesz is. Világosan látszik, hogy a törvényjavaslat fogalmazójának éppúgy nincs fogalma róla, milyen képességekkel kell rendelkeznie egy rendőrnek, ahogyan 1996-ban sem volt. Ez két szempontból is veszélyes. Egyszer azért, mert tömegével vesznek fel a rendőrséghez olyanokat, akik nem lennének alkalmasak, ha a magyar rendőrség az európai követelményeknek megfelelően működne. Másodszor pedig azért, mert átadja a kifogástalan életvitel megfogalmazását annak a szervezetnek (Nemzeti Védelmi Szolgálat), amelynek az ellenőrzés a feladata, ennek pedig a korlátlan hatalom, vagyis az önkény lesz a következménye.
Azért nem hagy minket a törvény teljesen támpontok nélkül. A 16. § meghatározza ugyanis a rendvédelmi hivatás etikai alapelveit – ezek sajnos semmilyen felháborodást nem váltottak ki.
Íme, ilyen az erkölcsös magyar rendőr:
1. Hűséges.
Vajon kihez kell hűségesnek lenni? A főnökhöz, akkor is, ha dilettáns és korrupt? A kormányhoz és a miniszterekhez, akkor is, ha bűncselekményt követtek el? Netalán a Fideszhez, bármit tesz is?
2. Előnyben részesíti a nemzeti érdeket.
Mivel szemben és milyen esetekben? És egyáltalán mi az a nemzeti érdek? Ki van feljogosítva arra, hogy kinyilatkoztassa, és mit kell a rendőrnek nemzeti érdekként előnyben részesítenie? Nemzeti érdek-e, hogy a kormány elvehesse a polgárok megtakarításait, pusztán azáltal, hogy hoz egy törvénynek nevezett parancsot? Miféle erkölcs az, amelyik anélkül követel, hogy megadná a kritériumokat? Nemzeti érdek volt-e a világháborúban való részvétel? Nemzeti érdek-e, hogy neonáci csoportok randalírozhassanak Budapest utcáin? (Hiszen miattuk és az ő érdekükben hozták a semmisségi törvényt.) Vagy nemzeti érdek-e, hogy eltűnjön az a kormány, amelyik elpusztítja a demokráciát, a jogot és az ország gazdaságát néhány csatlósa kezére játssza át? Mi a nemzeti érdek?
3. Méltóság és tisztesség.
Kié? A méltóságos uraké vagy a rendőré, netalán a polgáré? Aki leírta, maga sem tudja, mit akart mondani. Nem azt mondja, hogy az emberi méltóság feltételek nélküli tisztelete, azt mondja, a méltóságot kell tisztelnie a rendőrnek. Ha erre gondoltak, azzal bizony jó száz évet késtek.
4. A rendőrnek mentesnek kell lennie az előítéletektől, pártatlannak, szakszerűnek és (intézkedésében) arányosnak kell lennie és együtt kell működnie. Végre valami, aminek köze van az etikához. Csakhogy ez igen kevés, tulajdonképpen majdnem rutinszerűen sorolták itt fel a korábbi szabályzatok pontjait! Az előítélet kivétel, az nem szerepelt korábban. Az együttműködés igen, abban az értelemben, hogy a munkatársakkal együtt kell működni. A pártatlanság és az arányosság is megvolt.
A negyedik pont kivételével ezeknek a követelményeknek nincs közük a rendőrséghez és nincsen közük az erkölcshöz! Az érdekes az, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a „kifogástalan életvitel” vizsgálata esetén a negyedik ponttal, sőt, a jelentkezésnél sem veszik tekintetbe. Túl ezeken a jelentéktelen kérdéseken, remélem nem nálunk tanultak etikát azok, akik ezt fogalmazták!
Mi fog tehát történni a Nemzeti Védelmi Szolgálat provokátorainak akciói során? Több mint valószínű, hogy a (kormány)hűséget és a nemzeti érdek iránti elkötelezettséget fogják vizsgálni. Mivel pedig a nemzetileg elkötelezett rendőrök jó része mélyen előítéletes, el kell majd gondolkodniuk rajta, hogy vajon mi is szolgálja a nemzet érdekét, ha megmaradnak, vagy ha távoznak a testületből a rasszisták. Súlyos dilemma! Egy biztos, a korporatív rendszer és a magánéletbe mélyen behatoló ellenőrzés növelni fogja a rendőrök bizonytalanságát, a korábbinál is szabadabb út nyílik a talpnyaló, tisztességtelen rendőrök karrierje előtt. Növekedni fog a korrupció, hiszen eddig is a szervezeten belüli korrupció volt a domináns faktor, ezután még inkább így lesz. Mi polgárok pedig megalázott, önbizalomhiányos rendőrökkel fogunk találkozni, akik egyre többször próbálkoznak majd a kompenzációval, azaz egyre több lesz a szakszerűtlen és értelmetlenül bürokratikus, esetleg erőszakos intézkedés és hangnem.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!