A Fidesz és az „örök kommunista”


(Két, tisztán ideológiai és egy megvalósítható kirakattörvény)




A Fidesz a törvényjavaslatok szintjén eddig három olyan lépést tett, amellyel „végképp el fogja törölni”, le fogja győzni az általa tökéletesen démonizált kommunizmust (amely nála egyébként a „baloldaliság” fedőneve). Pontosabban a kommunistákat fogja megsemmisíteni. Akik – egyszerre idézve az antiszemiták determináltan kártevő „örök zsidó”-jának és a Rákosi-korszak sötétben bujkáló népellenségének képét – szerinte ma is minden erejükkel akadályozzák a kormány nemzetmentő programjának végrehajtását és a végtelen tehetségének kibontakoztatását.

A Galamusban már olvashattak részletes elemzést az elsőről és az utolsóról: a Wittner-féléről tőlem, az MSZMP bűnkiterjesztését megfogalmazó javaslatról Fazekas Csabától, Lánczos Verától, Fleck Zoltántól). Ezért – kiegészítve a második, vagyis a Schmitt-féle Kossuth-díj–érdemességi javaslat részletezésével – itt csak röviden utalok ezek lényegére.

A Fidesz antikommunista lépéseit most egy másik szempontból, a gyakorlati megvalósítás lehetőségeinek nézőpontjából szeretném összegezni. Itt ugyanis van egy jelentős különbség, és ennek tudatosítása talán nem lényegtelen. Az első kettő (tehát a Wittner- és a Schmitt-féle) javaslat végső soron nem tekinthetőek többnek, mint közérzetromboló intézkedésnek, amely egyszerűen a Fidesz általános, indulatokat gerjesztő és az emberek gyengeségeire játszó érzelmi politikájába illeszkedik. Ha meg is szavazzák őket, a végrehajtásuk ténylegesen csak minimális mértékben lehetséges. Az utolsó, vagyis az „örök kommunista” politikai képviseletének törvényi kiiktatását célzó javaslat azonban jóval több ennél: ott már (a jobboldal számára) van értelme a törvény gyakorlati végigvitelének, és a törvény valóban végig is vihető. Nem mindegy tehát, hogy a három javaslattal szemben az ellenzőik mire koncentrálják az erőiket.

A ma még élő Kádár-kori vezetők magas nyugdíjait megcsonkítani szándékozó javaslat a szokásos hazugságokat és dogmákat akarja elmélyíteni. Azt a fals képet akarja erősíteni, amely szerint Magyarországon 1989-ig folyamatosan totális diktatúra érvényesült, Rákosi és Kádár (de ezen belül az 56 utáni és a konszolidáló szándékú Kádár szintén) nem szétválasztandó. A szemlélet szerint mindkét korszakban tényszerűen és csoportosan irtották a magyar népet (tehát a kitelepítés és az ölés is nyugodtan összemosható), s a szemlélet megnevezésében a „magyar” a nem-zsidót és a nem-prolit jelöli. Egészen addig a pontig, amíg Orbán Viktor meg nem jelent a Hősök terén, és ki nem kergette pusztán a szavai erejével az oroszokat, politikai foglyok tömegei ültek a börtönökben. (Érdekes, hogy azokat, akik valóban ott ültek – a hitük alapján katonai szolgálatmegtagadókat – eszükbe sem jut akár csak emlegetni is, pedig állítólag a keresztény eszmék a vezérlő csillagaik.) Mindebből következik, hogy az ötvenhatosok is be voltak zárva 1989-ig. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli „kommunista” vezetők szabadsága így az ötvenhatosok börtönben ülő tömegeinek rabságával áll szemben, és tőlük most emiatt is jogos elvárni e „rabok” kárpótlását. Az ötvenhatosok kárpótlása pedig azért nem történt meg, és azért nem mérvadóak az őket érintő, meglévő törvények sem (felsorolásukat lásd a Wittner-cikkben), mert a rendszerváltás nem volt valódi rendszerváltás: akkor lett volna az, ha nem a struktúraváltozást, hanem a személyekkel való leszámolást tűzi ki célul. Általában véve pedig a társadalom vegye tudomásul, hogy minden és mindenki megítélésében csak a Fidesz nézőpontja számít, hozzájuk kell igazodni, ők jelentik a legfőbb ítélőszéket.

Ugyanakkor olyan személy, aki kifejezetten a párthűsége okán vagy, ahogyan Wittner mondta, „hóhéri” mivolta jutalmaként kapna privilegizált nyugdíjat, nincsen. Olyan van (egy kézen megszámolható mennyiségben), aki például ötvennél is több szolgálati éve miatt az átlagnál magasabb járadékot élvezhet, de ebből már a kárpótlás lehetőségének elképzelése is nevetséges. Egészében tehát az eleve okafogyott javaslat – onnan nézve haszonnak, innen nézve kárnak tekinthető – gyakorlati hatása egészen biztosan nulla.

A másik lépésük a Kossuth-díjasok érdemességének szintén utólagos megítélése és felülbírálata lenne, a visszavonás törvényes biztosításával. Itt is ugyanazzal a képlettel állunk szemben, mint az előzőnél: a „haszon” tisztán ideológiai. Ami nem jelentéktelen baj, mert a szemléletmód kikerüli azt az evidenciát, miszerint minden díj értéke viszonylagos, és csak addig érdekes, amíg a díjazott bármilyen módon élni tud a sikerével. Emellett úgy tesz, mintha a Kossuth-díjra való érdemesség számszerűsíthető lenne, és azzal kapcsolatban objektív vizsgálatokat lehetne lefolytatni. (Ez még az olyanok esetében is értelmetlen, mint amilyen például Gerő Ernő volt, aki a háború utáni újjáépítésben játszott szerepéért kapta a díjat – „Gerő, a hídverő”-ként –, és aki a következőkben valóban az egyik legtöbbet ártó politikusként tevékenykedett 1956-ig, amikor viszont ugyanúgy elnyerte méltó büntetését, ahogyan később a Kádár-kormány is elítélő határozatban mondta ki a felelősségét.) Az érdemes-érdemtelen felosztás érvényesítésére azonban a feudális-keresztény társadalmak egy része mindig boldogan hajlandó bármennyi pénzt és energiát ráfordítani, hiszen kiválóan alkalmas a (hamis) önigazolásra.


Arbitrary selection – flickr/jef safi

Az államelnöki javaslat parlamenti tárgyalása során Orbán Viktor a szokásos attitűddel vette pártfogásába a szándékot: nem ők az agresszorok, hanem éppen ellenkezőleg, ők az örök áldozatok. Éspedig nem pusztán politikusi, hanem keresztényi, sőt, mártír keresztényi minőségükben. („…a  jobboldali keresztény magyar politikusoknak – mint amilyen én is vagyok – hozzá kell szokniuk, hogy Magyarországon sokszor nemtelen, szamár, rasszista, magyarokat gyalázó megjegyzéseket kell tűrnünk, és okosan meg kell válogatnunk, hogy mikor vesszük fel a kesztyűt, csapunk vissza, és mikor nem” – mondta a javaslat parlamenti vitájában, egy jobbikos képviselőnek válaszolva. A javaslat szintén kliséket akar megerősíteni, de most már olyanokat, amelyek egyértelműen a nacionalista-fasiszta szemléletmód közös, átfedésben lévő részeit reprezentálják. Orbán maga sem tisztázta, hogy mi a gond Kertész rossz mondatával (hogy ugyanis biológiai determinációként emlegetett társadalmi jelenségeket), és úgy beszélt, mintha csak a céltárgy („a magyarok”) minősítésével lenne baj, és nem magával a minősítési rendszerrel, vagyis a genetikázással. Átvette azt az alapvető hazugságot, amely szerint a genetikázás általában normális dolog, csak szelektív módon kell gyakorolni. Ők mondhatják, hogy „a magyar” magasabb rendű, de Kertész és mások nem állíthatják ennek az ellenkezőjét. A politikai oldalak igazságait és társadalmi értékességét tehát a szelektív genetikázásban betöltött helyük szerint kell megítélnünk. Aki a genetikai csoportként értelmezett „a magyart” jónak tartja, az a jó oldalon, aki rossznak, az a nemzetárulók oldalán politizál (miközben a tétel tárgya nem létezik, hiszen „a magyar” kevert nép és nem egy zárt, genetikai csoport). A fentiekből következően a társadalmi kategóriák és értelmezések nem játszhatnak szerepet a politikusok megítélésében, ezért a mai, jobboldali politikusokról is elég annyit mondani, hogy „nemzetiek”, és ezzel máris mindent megmondtunk róluk („jók”). És ez természetesen fordítva is érvényes.

Mindezek mellett a javaslat közzétételekor nem felejtették el hangsúlyozni, hogy sztahanovisták is kaptak Kossuth-díjat – és itt látjuk viszont ismét az Orbán-kormány társadalmi hatásának legfőbb jellemzőjét: indulatokat, gyűlöleteket, irigységeket gerjeszteni, mások élettörténetének komplexitását a lehető legegyszerűbb képletekre korlátozni, és félelmet, bizalmatlanságot kelteni, a társadalom minden rétegében.

A sztahanovisták érdemességének témává emelésével a jobboldal – nem először, és nem utoljára – azt a tételt erősítette meg, amely szerint az előző rendszer valóban a proletárok hatalmát jelentette (tehát „igaz” és ellentmondásoktól mentes rendszer volt, amennyiben azt nyújtotta, amit ígért: proletárdiktatúrát és a termelőeszközök köztulajdonba vételét). A rendszerváltás igazságtételének e szerint az a lényege, hogy az osztályharc alapján egyfajta revansista helycserés támadást kell végrehajtani, és nem általában kell kiterjeszteni a demokráciát, hanem az addig elnyomott rétegeket kell beültetni az előzők helyébe. Ami pedig az élmunkásokból lett sztahanovistákat illeti: szó se essen arról, hogy sokakat közülük ugyanúgy a rendszer játékszereinek, propagandacélokra használt bábúinak lehetne tekinteni. Nem az az érdekes, hogy melyik társadalmi réteg ténylegesen milyen valóságként érzékelte és értelmezte a Rákosi-rendszert, hanem az a lényeg, hogy mit kíván az elégtétel vágyának kielégítése. A társadalmi változásokat kizárólag az osztályspecifikus érzelmekre kell építeni, és semmi másra. Ezért aki elfogadta, hogy mindennapos túlmunkáit, az irreális körülmények között belőle kikényszerített, ugyancsak irreális százhúsz-százötven százalékos termelési eredményeit díjakkal honorálják, és ezt még megbecsülésnek is tartotta, az – vagy a rokona, unokája – most mélyen fogja be a száját, és sürgősen tüntesse el a plecsnijeit a vitrinjéből.

És itt ugyanoda érkeztünk, ahová az előző javaslatnál is: akikről beszélnek, azok nagy része vagy nyolcvan feletti, vagy már nem is él – vagyis az ideológiai „baj” mellett ott áll az is, hogy a „célközönség” gyakorlatilag nem létezik, tehát a javaslat végigvihetetlen, csak zavarkeltésre használható.

Az első két lépésével a kormány így „csupán” a mentális kártételben járhat élen, és azzal, hogy a tényleges problémák megoldása helyett az ideológiát teszi az egyedüli húzóágazattá, a leghatékonyabban a társadalom eszmei-gondolati szintjét rongálhatja. A következőnél azonban már a gyakorlati károkozást is beépítették, és úgy gondom, ezt minden egyébnél komolyabban kell venni.

A harmadik – az MSZMP-bűnök térben is időben való örökös kiterjesztését célzó – javaslat ideológiáját és jogi anomáliáit a már említett Galamus-írások kimerítően feltárták. Mindebből most azt emelném ki, ami a javaslat alapgondolatából következik, és ami ténylegesen végigvihetővé teszi a jobboldali ötletet. Az alapgondolat ez: „A mai magyar jogállam nem épülhet a kommunista rendszer bűneire.” Az állítás nyilvánvalóan érvénytelen, hiszen az, hogy a mai magyar jogállam nem a kommunista rendszer bűneire épül, a rendszerváltás tényével, a többpártrendszer felállításával, az (akkori) új alkotmánnyal, a piacgazdaság és a szabad sajtó bevezetésével két évtizede befejezett tény. A mai magyar valóságban a szóban forgó bűnök semmilyen módon nem érvényesülnek és nem alapoznak meg semmit. Illetve ha mégis, akkor azok a jellegzetesen totalitárius bűnök lehetnek csak, amelyek érvényesítésének szándéka viszont kifejezetten az uralkodó jobboldali párt mentalitásában érhető tetten (ahogyan erre Fazekas, Lánczos és mások is utaltak már). A kormány azonban most nem elégszik meg az alapvető ideológiai céllal – hogy ugyanis a jobboldal kizárólagos érdemévé tegye azt, ami a rendszerváltás összes demokratikus szándékú előmozdítóinak érdeme volt. Ennél sokkal kézzelfoghatóbban és hatékonyabban akarja eltüntetni a színről a riválisait, amihez kevésnek találja magát a törvényt. A kormány a törvény végrehajtását is szeretné jó előre, minden téren és intézményesen is bebiztosítani, továbbá még arra az esetre is, ha netán az MSZP-t vagy az abból kivált DK-t mégsem sikerül egy csapásra kiiktatni a közéletből. Ezért tervezte el már most a Nemzeti Emlékezet Bizottsága nevű, hosszú távon működő intézmény felállítását. A szervezet a kommunista diktatúrával kapcsolatos emlékezet állami megőrzése érdekében a kommunista hatalmat birtoklók szerepét, tevékenységét tárná fel, és ezekről tenne közzé jelentéseket. A javaslat alapján „a hatalom birtokosai a diktatúra működésével összefüggő szerepükre és cselekményeikre vonatkozó tényállításokat – a szándékosan tett, lényegét tekintve valótlan állítások kivételével – tűrni kötelesek, e szerepükkel összefüggő személyes adataik pedig nyilvánosságra hozhatók”.

Ezzel a mai kormány egy örökös zsarolási potenciált építene be a társadalom működésébe, amellyel egy jövőbeli, nem jobboldali kormányzás időszakában az ellenzék minden pillanatban bombázhatja a kormányon lévőket, az éppen „megtalált” bűnök nyilvánosságra hozatalával. Ráadásul nyilvánvalóan az adatok önkényes, a tudomány kontrollja alól kivett felhasználásával. (Az, hogy ők is érintettek, az uralkodó logikában nem érdekes: az elfogultság és az előítélet mindig nagy számú kivételekkel dolgozik. Egyébként pedig aki azután „jó helyre állt”, annak nem számít a múltja, ahogyan azt Csurka is rögzítette már.) A jobboldal ezentúl tehát nem pusztán a pártként előadott destrukcióival és az egyébként is a kezükre játszó alaptörvénnyel, hanem egy legitimmé tett bizottság erejével is folyamatosan el tudja lehetetleníteni a jövőbeli kormányokat. Ami hosszú távon természetesen kontraproduktívvá fog válni, de addig éppen elég idejük lesz ahhoz, hogy a politika tekintélyével együtt mindent szétromboljanak maguk körül.

Hacsak az ellenerőknek nem sikerül időben mindazt kilőni a törvény tervezetéből, ami nem pusztán ideológia, hanem a javaslatok konkrét végigvitelét, a gyakorlatát teszi lehetővé.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!