Nyelvmérnökség – tizenötödik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2011. december 04. vasárnap, 04:01
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
A kritikai diszkurzuselemzés, minthogy a nyelv és hatalom összefüggései érdeklik leginkább, elkerülhetetlenül közel vitt bennünket a politikához. Nem baj ez egyáltalán, mert tulajdonképpen ide indultunk: a nyelvművelésnek valójában a politikához van köze, nem a nyelvészethez, és végül is azért mászkáltuk be a világot összevissza Martha’s Vineyardtól Haitin át Görögországig, hogy megismerjük a nyelv alaptulajdonságait. Őszintén szólva egyáltalán nem bánnám, ha a legtöbben elfeledkeztek volna róla, miért indultunk egyáltalán útnak, elvégre a nyelv ezerszer érdekesebb, mint azon töprengeni, miért viselik sokan nehezen, hogy nem mindenki ugyanúgy beszél, mint ők.
Ahhoz tulajdonképpen már eleget tudunk a nyelvről, hogy minden külön magyarázat nélkül is nyilvánvaló legyen, miért nincs köze a nyelvművelésnek a nyelvészethez. A regulázgatós hozzáállás lényegében a nyelv legfontosabb tulajdonságait hagyja figyelmen kívül: hogy a nyelv nem homogén, de annyira nem az, hogy nincs két ember, aki ugyanolyannak ismeri anyanyelvét, hogy a nyelvi szabályok nem kategorikusak, hogy a nyelv folyamatosan változik, hogy a társas szerepek, beállítódások jelzése nemcsak elválaszthatatlan tulajdonsága a nyelvnek, hanem igen lényeges, s valószínűleg elsődleges funkciója is. Értjük már, hogy ha valaki a nyelvhasználatunkon gúnyolódik, akkor nemcsak minket néz ostobának, hanem azt a közösséget is sértegeti, amelyben anyanyelvünket tanultuk – hiszen nyelvhasználatunk egyben ennek a közösségnek a szimbolikus megjelenítése is. Ahogy beszélünk, azzal identitásunkat is kifejezzük.
Itt éppenséggel véget is érhetne a sorozat, ha csak annyi volna a baj a nyelvműveléssel, hogy nem tudományos, hiszen attól még lehetne ártalmatlan időtöltés, unaloműző bíbelődés valami teljesen értelmetlen dologgal. De a normatív hajlam többnyire nem arra sarkallja azokat, akikbe befészkelte magát, hogy saját nyelvhasználatukat pallérozgassák. A normatív hajlam, önnön legbensőbb természetéből adódóan, másokkal szeret foglalkozni, másokat szeret rendre utasítani, abajgatni, másokat oktat ki és akar megnevelni – ha hatalom is társul mellé, akkor a következmény nem egyszerűen a lelkünknek kellemetlen és megalázó, hanem társadalmi szinten is káros. Ezért érdemes továbblépni annál a megállapításnál, hogy „a nyelvművelés nem tudományos”, és megnézni, hogyan működik a nyelvi diszkrimináció; elgondolkodni azon, hogy ha nem nyelvészet a nyelvművelés, akkor vajon mi, és miért dőlnek be olyan sokan annak a saját tapasztalataikkal nyilvánvalóan szembenálló kijelentésnek, hogy ha nem művelik a nyelvet, akkor az majd jól elenyészik. Erre mindre sort kerítünk majd, kezdeni meg talán leginkább azzal érdemes a sorozat második felét, hogy miféle módokon szokás beavatkozni a nyelvek életébe.
Az egyik beavatkozási módot testközelből ismerjük mindannyian: a magyar kultúrában fölnőtt embereknek természetes, hogy nyelvhasználatuk alakítását nemcsak szüleik, társaik, beszélgetőpartnereik kívánalmaihoz próbálják igazítani, hanem a helyes beszéd követelményeinek is igyekeznek megfelelni, legalábbis bizonyos alkalmakkor – amikor idegenekkel vagy nagyobb nyilvánosság előtt beszélgetnek, és kedvező ítéletet szeretnének kialakítani magukról. Megszokták azt is, hogy a „helyes beszéd” követelményeit többnyire az iskolában tanulhatják meg, s később különböző nyelvművelő műsorok, írások segítségével tájékozódhatnak arról, mit használjanak és mit ne, ha „helyesen” akarnak beszélni. Ugyanakkor a nem nyelvészek keveset tudnak arról, hogy milyen elvek szerint minősítik a nyelvművelők jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúnyának, választékosnak vagy pongyolának az egyes nyelvi formákat: az egyik jó, a másik rossz, oszt jó napot. Még kevesebbet tudhatnak arról, hogy a nyelvhasználat befolyásolása nemcsak ad hoc amatőr javaslatok, hanem tudatosan tervezett folyamatok formájában is történhet, de azt nem nyelvművelésnek, hanem nyelvtervezésnek, a nyelvpolitikának és a nyelvi emberi jogok védelmének nevezik. És nem is tízperces tévés agymasszázsok formájában végzik.
A nyelvtervezés és a nyelvpolitika célja és tárgya természetesen sokszor átfedésben van, hiszen mindkettő a nyelvhasználatot akarja befolyásolni, a nyelvi jogok meg azt határozzák meg (vagy határolják körül), hogy ezt hogyan szabad egy intézménynek, államnak, személynek tennie – vagy hogyan köteles tenni –, hogy az alapvető emberi jogok nyelvi aspektusait biztosítsák, illetve hogy ezeket a jogokat ne sértsék meg. Szóval fontos ez nagyon, és nekünk is nagy szükségünk lenne végre átgondolt nyelvpolitikára, sok-sok területen. Az 1990-es években a szomszédos országok némelyikében olyan, a magyar nyelv használatát korlátozó intézkedések születtek, amelyek nyelvtervezési választ igényeltek volna; a szlovák nyelvtörvényre sem volt megfelelő válasz; Magyarországon továbbra sincs megoldva a nem magyar anyanyelvű cigányok anyanyelvi oktatásának problémája, de azt sem mondhatjuk, hogy más kisebbségi csoportok anyanyelvi jogainak biztosítása olyan dübörgő siker lett volna; előbb-utóbb várhatóan gondokat fog okozni, ha az ázsiai emigránsok kérik gyerekeik anyanyelvi oktatását; több szakmai csoport is igényli szaknyelvének magyarosítását; az idegennyelv-oktatás stratégiája helyett csak hajmeresztő ötletekkel találkoztunk az utóbbi egy évben, pedig fontos kérdés, hogy a diákok hány nyelvet tanuljanak és milyen szinten, és azt is el kellene végre dönteni, hogy a nyelvoktatás célja a nyelvtudás vagy a nyelvvizsgát igazoló papír, mert ha az előbbi, akkor a tanítást is, a vizsgarendszert is jócskán meg kell változtatni; és így tovább. Ezeket a feladatokat lehetetlen sikeresen megoldani nyelvészeti és társadalomtudományi ismeretek nélkül, mítoszokra, hiedelmekre és babonákra alapozva.
Pirámide – flickr/wiches
Nézzük akkor ezt a nyelvtervezést. A fogalmat (angolul language planning) a norvég-amerikai Einar Haugen vezette be 1958-ban, és a különféle nyelvtervező tevékenységeket is ő rendezte először modellbe 1966-ban – később persze módosult ez, de alapjaiban mégsem változott. A nyelvtervezés irányulhat a nyelv társadalmi szerepére (hogy egy nyelvnek vagy nyelvváltozatnak milyen szerepet szánnak, ezt szokták státusztervezésnek is hívni), és lehet a célja egy nyelvváltozat szótárának, nyelvtanának rögzítése, a szókincs bővítése is (ez a korpusztervezés). Figyeljünk azonban arra is, hogy Haigen szerint nyelvtervezésre akkor van szükség, ha egy társadalmi csoport úgy érzékeli, hogy egyáltalán vannak nyelvvel kapcsolatos társadalmi gondjai – ez gyakran előfordul, ha a társadalomban egymás mellett létező nyelvi normák összeütközésbe kerülnek egymással.
A normák konfliktusa nagyon sokféle formában és nagyon sokféle területen bukkanhat föl. Az iskola és az otthon nyelvi normája ütközik például össze, ha a fiatalok nem a saját nyelvükön, hanem más nyelv vagy nyelvváltozat közvetítésével kénytelenek elsajátítani a tananyagot: például azok a határontúli magyar diákok, akik szakmájukat nem tanulhatják magyarul, csak az államnyelven, vagy azok a magyarországi cigány gyerekek, akik nem magyar anyanyelvűek, de magyar iskolába kell járniuk. De azok a magyar anyanyelvű gyerekek is szenvednek ettől, akik otthon nem az iskola által megkövetelt sztenderd nyelvváltozatot tanulták meg a szüleiktől – a gyerekek többsége ilyen. Normák ütköznek akkor is, ha a jogi szövegek szerzői jogi értelemben véve pontosságra törekednek, hogy biztosítsák a szöveg egyértelműségét, a szövegek címzettjei viszont szívesebben olvasnák a számukra is fontos tartalmú szövegeket úgy, hogy jogi képzettség nélkül is megértsék őket.
Az első feladat a nyelvtervezésben a probléma meghatározása: milyen normák ütközése okozza a bajt. Az összeütközésbe került normák közül aztán választani kell: melyik nyelv vagy nyelvváltozat legyen az oktatás nyelve; melyik hagyomány legyen a szaknyelv egységesítésének vagy a hivatalos nyelvnek az alapja stb. Tudnunk kell persze, hogy a „győztes” norma kiválasztása természetesen a többi norma helyzetében is változást, többnyire leértékelődést okoz – ha nem akarjuk még súlyosabbá tenni a normaütközés következményeit, erre figyelni kell.
Ha megtörtént a kiválasztásnak nevezett nyelvtervezési lépés, az még szinte láthatatlan – nemigen tud róla senki mindaddig, amíg a kiválasztott normát el nem kezdik alaposan megtámogatni: kap helyesírást, szótárt és nyelvtant (ezek a kodifikáció lépései). Az írásbeliség szabályozása (grafizáció) jelentheti egy írásrendszer kiválasztását, ha addig az adott nyelv nem rendelkezett írásbeliséggel – például a Szovjetunió több népcsoportja kapott ábécét az 1920-as, 1930-as évek előtt. De kaphat új ábécét akkor is, ha már volt neki: a sztálini „írásreform” kínlódós következményeként a Szovjetunió több, korábban latin ábécét használó népének a cirill ábécére kellett áttérnie, hogy ezzel is segítsék az orosz nyelv terjesztését, és ezzel is kifejezzék a birodalom egységességét. Szintén politikai okai voltak (de hát minden nyelvtervezési lépés aktív politizálás) Mustafa Kemal Atatürk írásreformjának, amikor a törökök elhagyták az oszmán birodalomhoz, iszlámhoz és a „közel-keletiséghez” kötődő arab írás török változatát, és az Európához húzás, valamint az állam szekularizációja kifejezéseképpen a latin ábécé használatára tértek át.
A kiválasztott nyelvváltozatot akkor kezdik igazán komolyan venni a nyelvhasználók, ha van nyelvtana és szótára: attól mindjárt tekintélyesebbnek tűnik, hiszen az „akadémiai nyelvtan” vagy az „értelmező szótár” azt sugallja, mintha a magyar nyelv „hivatalos”, „helyes” szabályait és jelentéseit szentesítené – holott csak a sztenderd nyelvváltozat szabályait és jelentéseit írja le, és ez nem azonos a magyar nyelvvel. Az ilyen nagytekintélyű kötetek sok ember számára a „helyes” beszéd és írás törvénykönyveivé válnak: akik a sztenderd nyelvváltozatot szeretnék használni (szerkesztőségek, nyomdák, tankönyvszerzők), ezekhez a könyvekhez fordulnak iránymutatásért. Ráadásul a kiválasztott és már szentesített változat további támogatást is kap: elterjedését segítheti kormányintézkedés, jogi szabályozás vagy más testületek (pl. akadémiák, nyelvi bizottságok), támogatja a média, és a leghatékonyabb segéderő, az iskola. A kiválasztott, szentesített, elterjesztett normát aztán folyamatosan hozzá kell igazgatni, mint Haugen írta, „a modern világban betöltendő funkciókhoz”: ez jelentheti a szakszókincs átalakítását, kibővítését technikai újítások fölbukkanásakor vagy elterjedésekor; esetleg egy-egy nyelvváltozat stílusainak bővítését.
A világ persze ennél kuszább, a nyelvmérnökség nem olyan precíz folyamat, mint egy híd vagy felhőkarcoló megépítése: bármilyen logikus Haugen modelljének a sorrendje, az előbb bemutatott folyamatok (együttesen: sztenderdizáció) inkább párhuzamosan zajlanak, olykor egy-egy kimarad, félig sikerül, vagy akár félresikerül. De nem is lehet a nyelvmérnökség valódi mérnökség (úgyhogy figyeljünk csak a gondolatainkat félrevivő alamuszi mérnök-metaforára). A nyelv a tervezés közben elmászkál, váratlan változásokat produkál, a sztenderdizáció miatt leértékelődő nyelvváltozatok beszélői sem nyughatnak, beszélnek továbbra is úgy, ahogyan korábban, és ezzel folyton a megtervezettől eltérő mintákat nyújtanak a többieknek. A nyelv pont úgy viselkedik, mint aki él – él is, bár nem a 19. századi értelemben, önálló, beszélőktől független organizmusként, de mivel szótár és nyelvtan ide vagy oda, a nyelv valójában csak a beszélők agyában jön létre újra meg újra, ebben az értelemben mindenképpen.
Na meg a nyelvtervezést végzők a legtöbbször nem is igen tudják, mik volnának a logikus mérnöki lépések, egyszerűen sodorja őket a lelkesedés, sokszor a kényszer. A magyar nyelv sztenderdizációja is sok esetlegességet mutat. Sok európai nyelvhez hasonlóan a 19-20. században vált teljessé, erről sokan tudnak, de természetesen már jóval korábban is sok olyan lépés történt, amelyet a nyelvtervezési modellbe lehet illeszteni. Ilyen volt a latin írásrendszer kiválasztása és stabilizálása a 11-12. században, aztán a helyesírási iskolák, hagyományok kialakulása, később helyesírási reformok; a 16. századtól megjelentek az eleinte a latin nyelv oktatását segítő magyar grammatikák és szótárak, szójegyzékek. A 18. század utolsó harmadában fölerősödtek a magyar nyelv státuszának megváltoztatására tett törekvések: a magyar nyelvhasználatot próbálták olyan területekre, elsősorban a tudományra és a közéletre kiterjeszteni, amelyekben korábban nem vagy csak részben volt használatos. Ezt elsősorban szókincsbővítéssel próbálták elérni, később Kazinczy a stílusok kidolgozására is nagy figyelmet fordított. Az 1825-ben alapított Magyar Tudós Társaság, majd utóda, az Akadémia reformkori munkálkodása jó példa arra, hogy a Haugen-féle nyelvtervezési modell lépései egymással egyidőben is lejátszódhatnak: egyidőben folyt a használatban lévő nyelvek helyzetének átrendezése, nevezetesen a magyar funkcióinak kiterjesztése a német és a latin rovására, valamint a szókincs bővítése és az új szavak elterjesztése, elsősorban a szépirodalomnak és a sajtónak köszönhetően. A 19. század utolsó évtizedeire viszonylag jól körülhatárolhatóvá vált a sztenderd nyelvváltozat nyelvtana; 1922-ben, hosszas csatározások után egységessé vált végre a helyesírás. Egységes sztenderd kiejtés viszont még sokáig nem alakult ki – ma talán beszélhetünk ilyenről, de azért csak óvatosan, mert (szerencsére) több vonatkozásban is sokkal engedékenyebb a kiejtési „norma”, mint a nyelvtani szigor.
Mindazok alapján, amit a nyelvről tudunk, igencsak meglepő, hogy a nyelvtervezéssel foglalkozó szakirodalom milyen lassacskán ébredt rá arra, hogy a nyelvtervezés csak akkor lehet sikeres, ha figyelembe veszi azt a társadalmi környezetet, amelyben az érintett nyelv vagy nyelvek élnek. Pontosabban talán nem is erre ébredt rá lassan, hiszen a nyelvtervezést Haugen eredetileg is a társadalmi tervezés analógiájára képzelte el, hanem arra, hogy a központi irányítással levezényelt nyelvmérnökösködés igen gyengécske eredményeket képes fölmutatni – minél több embert próbálnak bevonni az elterjesztés folyamatába, annál sikeresebb lehet, és minél több társadalmi tényezőt vesznek figyelembe egy-egy nyelv vagy nyelvváltozat státuszának a meghatározásakor, annál kevesebb konfliktust generálnak vele. A sokáig tartó vakságra apró mentség, hogy a nyelvtervezésbe nyelvészek elsősorban a korpusztervezést illetően – szótárak, nyelvtanok írásával – kapcsolódnak be, a nyelvtervezési lépések megrendelői és megvalósítói azonban nem ők: ha megkérdezik is a véleményüket, a döntések túlnyomó többsége tisztán politikai.
A nyelvtervezési lépések legismertebb végrehajtói talán az akadémiák: ezeket többnyire éppen azzal az indoklással hozták létre, hogy befolyásolják a nyelvhasználatot. Az első akadémia az itáliai Accademia della Crusca volt, ezt 1582-ben a toszkán nyelv „megtisztítása” érdekében alapították. Az ötletet Richelieu javaslatára vették át Franciaországban, kissé módosítva: a francia akadémiát azért alapították 1635-ben, hogy egzakt szabályokat „adjon” a francia nyelvnek, s ezzel alkalmassá tegye a művészetek és a tudományok művelésére. A többi akadémia szintén a „nyelvtisztítás” vagy a „nyelvfejlesztés” (vagy a kettő ötvözete) szándékával jött létre: nemcsak a spanyol (1713), a svéd (1786) vagy a magyar akadémia (1825), hanem a 20. században alapított akadémiák is, pl. a szír (1918–19), az egyiptomi (1932), illetve az iraki (1947).
A francia példa ragadós volt (hiszen olyan egyszerű): a „fejlesztést” sokszor máshol is erős szabályozással és szigorú korlátozásokkal próbálják megvalósítani – éppen ez a türannoszi hatalom volt az, ami elriasztotta például az angolokat egy akadémia fölállításától. Lesz még erről szó később, de nem árt, ha már most büszkék vagyunk rá (és esik le az állunk, hogy ehhez képest hova jutottunk): a magyar akadémia elődjének, a Magyar Tudós Társaságnak az elnöke elborzadt a francia nyelvönkénytől, és a frissen alapított testület céljainak megfogalmazásakor igen erőteljes szavakkal határolódott el attól a franciás vonaltól, amelyről mi azt hisszük, hogy az Akadémia vezénylő eszméje volt. Az akadémiák további közös jellemzője – és ez viszont kezdetektől érvényes a magyarra is –, hogy nyelvtervezői tevékenységüknek fontos szerepet tulajdonítottak a (mai értelemben vett) nemzetté alakulásban. Nem véletlenül, hiszen az akadémiák nyelvre irányuló céljainak hátterében mindig valamilyen politikai szándék állt: a francia akadémia például Richelieu központosítási törekvéseinek eszköze volt; az arab akadémiák, hasonlóan a magyarhoz, a függetlenség kinyilvánítását és megerősítését tűzték ki célul nyelvi reformjaikkal; stb.
Sokszor magánszemélyek végeznek nagyon nagy hatású nyelvtervező lépéseket. Az angol nyelv kodifikációját Nagy-Britanniában Samuel Johnson (1755), Amerikában Noah Webster (1828) szótárához kötik; a ma is egymás mellett létező két norvég írott sztenderd nyelv (bizony) előzményeit Knud Knudsen (1812–1895), illetve Ivar Aasen (1813–1896) alkotta meg. (A norvégokról bőven lesz még szó, ők az európai bezzeg-ország.) A magyar sztenderd kodifikációja ugyan nem egyetlen személyhez kötődik (jórészt a Magyar Tudós Társaság, illetve később az Akadémia tevékenységére épült), de kétségtelen, hogy nagy szerepe volt benne például Kazinczy Ferencnek.
A legtöbbször mégis politikai döntéshozók, kormányok vagy politikai vezetők azok, akik a nyelvtervezési döntéseket hozzák. Ez kézenfekvőbbnek tűnik, amikor többnyelvű államokban arról kell dönteni, hogy melyik legyen vagy melyek legyenek az ország hivatalos nyelvei. A volt gyarmati országok már független kormányainak okozott ez különösen nagy gondot Afrikában és Ázsiában. Az 1970-es évektől kezdve azonban a nyugat-európai országoknak és Észak-Amerikának is szembe kellett néznie hasonló kérdésekkel, főként a letelepedő vendégmunkások, illetve emigránsok nyelveinek támogatásával kapcsolatban. A skandináv országok őshonos számi (lapp) kisebbségeinek nyelvi jogi követelései szintén nyelvtervezési lépéseket igényeltek. Hollandiában régi és új ütközéseket is el kellett rendezni: először a hollandhoz közel álló (őshonos és írásbeliséggel is rendelkező) fríz kapott jogot rá, hogy az ország északi, frízek lakta részén az iskolai oktatás nyelve legyen, később a kétnyelvű oktatást lehetővé tették a Marokkóból, Surinamból és az Antillákról érkező emigránsok gyerekeinek is.
A közép- és kelet-európai államokban az 1990-es évek politikai változásai után robbantak a korábban elfojtott, akkortól viszont aljas politikai nyereségvágyból is gerjesztett etnikai feszültségek, központjukban igen sokszor a legjobban érzékelhető szimbólum, a nyelv állt és áll. Az 1995-ös – aztán újra fölmelegített – hírhedt szlovák államnyelvtörvényt értelemszerűen a szlovák kormány javaslatára vezették be, de az ötletet az Egyesült Államokból szerezték, az angol kizárólagosságát biztosító „English only”-törekvések mintájára gyártották. A 20. század második felének talán legismertebbé vált nyelvtervezési döntéssorozata szintén Észak-Amerikában, Kanadában játszódott le, s szintén az egymás mellett élő nyelvek konfliktusából indult ki: a Kanada Quebec tartományában 1977-ben bevezetett Francia Nyelvi Charta az angol és a francia párhuzamos használatának megszüntetését és a francia előnyben részesítését célozta. A Chartát 1968-tól számos megelőző törvénykezés készítette elő, melynek során a kétnyelvűség támogatásától végül eljutottak a francia egynyelvűség támogatásáig.
Az azonos nyelvhez tartozó normák ütközésének ügyét szintén gyakran döntik el politikai szereplők. Törökországban Mustafa Kemal volt az, aki a latin írásrendszer bevezetésén kívül szorgalmazta a török nyelv megtisztítását az arab és a perzsa kölcsönszavaktól, s – a magyar nyelvújítás példáján felbuzdulva – helyettesítésüket „eredeti” (azaz belső képzésű) török szavakkal. 1993-ban két MDF-es, azaz akkori kormánypárti képviselő javaslatot nyújtott be az országgyűlésnek, hogy alkosson törvényt „a magyar nyelv védelmében” – ebből akkor semmi sem lett, csak részletekben került be – tökéletesen értelmetlenül – a reklámtörvénybe néhány elem, a nyelvész szakma heves ellenzése mellett. 1997-ben a nyelvészek még tömegesen tiltakoztak egy esetleges magyar nyelvtörvény megszületése ellen – a törvény elsősorban az idegen nevek és a főként az angolból a magyarba kerülő kölcsönszavak használatának visszaszorítását célozta volna, és ötletét civil szervezetek, például az Anyanyelvápolók Szövetsége és magánemberek is fölvetették (több ilyen javaslat is olvasható az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 1997-ben megjelent számaiban). A nyelvészek nyilatkozatában az áll, hogy a nyelv életébe nem szükséges beavatkozni, s az erőszakos szabályozás több társadalmi kárral, mint nyelvi haszonnal járna. Ez a heves ellenkezés (és szakmai tartás) valahogyan (?) elenyészett mára, noha most már az új alaptörvényben szerepel, hogy a magyar nyelvet rettentően kell védelmezni valami ellen. Értelme ugyanúgy nincs, ahogyan az 1997-es törvénynek sem lett volna, besorol minket a diszkriminatív nyelvpolitikát folytató államok előkelőnek nem mondható táborába, de legalább összhangban van azzal, hogy állandó harckészültségben kell állnunk a nemzetközi finánctőke, a forintra spekuláló hitelminősítők, alantas gazdasági lapok, a csalárd Unió, az oroszok, a kommunizmus kísértetei és – ezek szerint – a nyelvrombolók gaz támadásaira számítva.
A nyelvtervezés és a politika tehát bensőséges viszonyban vannak egymással: a tervezést mindig valamilyen politikai ideológiának megfelelően végzik, akkor is, ha egyes nyelvtervezési lépésekbe esetleg nyelvészeket is bevonnak. A döntéseket és az elterjesztést politikai-ideológiai, és nem nyelvi tényezők motiválják, sőt, a nyelvet sokszor pusztán ürügyként használják a politikai szereplők arra, hogy politikai célokat, például valamilyen társadalmi átrendeződést érjenek el, vagy konzerváljanak egy nekik kedves állapotot. A státusztervezés esetében talán ismét nyilvánvalóbb az összefüggés. Egy nyelv hivatalossá nyilvánítása vagy egy új nyelvváltozat sztenderddé alakítása mindenképpen átrendezi az egymás mellett élő nyelvek, változatok viszonyát, s így jelentős változást hoz a közösség életébe: a kiszemelt nyelv vagy változat beszélői előnybe kerülnek a többiekkel szemben. De vannak politikai következményei a korpusztervezésnek is: a szentesített formák mindig valamilyen változathoz tartoznak, így „törvényesítésük” ugyanolyan következményekkel jár, mint magának a változatnak a kiemelése.
A korpusztervezési döntések politikai hátterének fölismerésére általában érzékenyebbek vagyunk, ha nem nyelvváltozatok, hanem nyelvek ütközéséről van szó. A szlovák kormány egyszerű korpusztervezési kérdésnek állította például be, hogy a magyar névvel is rendelkező, magyarok által (is) lakott települések nevét nem lehetett magyarul kiírni; vagy hogy a Szlovákiában élő magyar nemzetiségű nők nevének hivatalos formájához ugyanúgy hozzá kellett kapcsolni a szlovákban megszokott -ová végződést, mint a szlovák nemzetiségű nők nevéhez. A magyar kisebbség szempontjából mindez természetesen nem nyelvi, hanem politikai, az asszimilációt gyorsítani szándékozó lépésnek minősül.
Nem különbözik azonban ettől például az a „tisztán” korpusztervezési lépésnek látszó döntés, hogy milyen nyelvi formák nyerjenek sztenderd „rangot”, s milyenek ne. A magyar sztenderd nyelvtanába a hasonlítás ragjaként (olyan szerkezetekben, mint: nagyobb valaminél) a -nál került, és nem a -tól, annak ellenére, hogy ebben a funkcióban az utóbbi toldalék régebbi, és a magyar nyelvterület nagyon nagy részén ezt használják. Így azoknak a gyerekeknek, akiknek elsődleges, otthon elsajátított nyelvváltozatában nem a -nál, hanem a -tól használatos, az iskolában erre külön figyelniük kell, ha beszélnek vagy írnak. A hasonlító toldalék persze csak egyetlen példa: minden egyes különbség, ami a sztenderd és a többi, nem szentesített változat között van, hasonló következményekkel jár, s összeadódva jelentőst hátrányt okoz a nemsztenderd változatok beszélőinek.
Egyáltalán: mi köze a nyelvtervezésnek a nyelvészethez, ha egyszer az utóbbi kivitelezői leginkább politikai szereplők vagy velük szoros kapcsolatban lévő testületek, intézmények? Sokan vannak, akik szerint semmi közük egymáshoz, hiszen a nyelvtudomány történetében nagy hagyománya van annak, hogy a nyelvészek elutasítják azt a nézetet, hogy a nyelv életébe bárkinek is bele kellene szólnia – vagy azért, mert ezt fölöslegesnek, vagy azért mert károsnak gondolják. Mások meg, minthogy a társasnyelvészet társas összefüggéseivel együtt vizsgálja a nyelvet, leginkább ennek a dobozába szeretik begyömöszölni a nyelvtervezést. Bánjunk ezzel nagyon óvatosan!
Először is: a nyelvtervezésről szóló írások kezdetben főként a korpusztervezéssel foglalkoztak, később inkább a státusztervezés vált kedveltebb témává, párhuzamosan azzal, hogy a nyelvtervezéssel foglalkozó írások megpróbálták tágabb társadalmi keretbe illeszteni a nyelvtervezést. A nyelvtervezéssel foglalkozó kutatók írásai szemléleti és módszertani szempontból is igen tarkák, szinte lehetetlen egységes „fölöttes kategóriát” találni nekik. Közben nem pusztán a hangsúly, hanem a szemlélet is sokat változott, és a régi sem tűnt el. Egyre csökkenő erővel, de jelen volt a nyelvtervezésben az erősen normatív, előíró szemlélet: Haugen önálló skandináv iskolaként említi a 19. század utolsó, illetve a 20. század első harmadában tevékenykedő svéd Esaias Tegnért és Adolf Noreent, illetve a dán Otto Jespersent, akik a „legjobb” nyelv, azaz a megteremtendő norma jellemzőit írták le. Nehéz volna azonban az iránymutatásukat követni a tökéletes nyelv megalkotásában: Tegnér szerint az a legjobb nyelv, ami a legkönnyebben érthető és a legkönnyebben produkálható, Noreen szerint az, amelyik racionális, Jespersen szerint pedig, amelyik elég stabil a folytonosság biztosításához, de egyben kellőképpen rugalmas is a változáshoz. Egy másik irányzat, a prágai iskola képviselői szintén Jespersenhez hasonlóan – tulajdonképpen elég ködösen – képzelték el a kívánatos normát. A két, egymáshoz közel álló irányzattól élesebben elkülönül viszont a harmadik, az amerikai iskola, mert képviselői sokkal komplexebbnek látják a viszonyt nyelv és társadalom között. Az iskola indítását a diglosszia kapcsán már megismert Charles Ferguson és Joshua Fishman nevéhez kötik. Ez a három iskola nem tekinthető a nyelvtervezési elképzelések egyfajta „fejlődési láncának”, hanem továbbra is egymás mellett élnek: azaz a nyelvtervezésnek ma is vannak strukturalista és társas szemléletű irányzatai egyaránt.
Aztán a nyelvtervezés mint tevékenység elemzése, leírása a korabeli informatika bűvöletében fogant: Haugen a nyelv mérnökének nevezte a kodifikálót, akinek ideális esetben olyan sztenderdet kellene létrehoznia, amelyet „a formákat illetően minimális, a funkciót illetően maximális” változatosság jellemez. A sztenderd legkívánatosabb jellemzőjének az észt Tauli a „gazdaságosságot”, a „világosságot” és a „szépséget”, az indiai Ray a „hatékonyságot”, az „ésszerűséget” és a „közös mivoltot” tartotta. Ezek a jellemzők kétségkívül a „jó gép” tulajdonságait juttatják eszünkbe, és egyben arról tanúskodnak, hogy szorgalmazóik a nyelvet homogénnek képzelik. Olyannak, amely annál „jobb”, minél inkább érvényesül benne, hogy egy elemnek egy és csakis egy jelentés vagy funkció felel meg. Ez a szemlélet viszont, a sorozat olvasóinak mondani sem kell, élesen szemben áll azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a társasnyelvészet gyűjtött a nyelvről.
A nyelvészek többsége (legyen társas vagy nem társas szemléletű) egyetért abban, hogy nincsenek fejlett és fejletlen, tökéletes és tökéletlen nyelvek – minden nyelv és nyelvváltozat tökéletesen tölti be azt a szerepet, amire beszélői alkalmazzák. A sztenderd változatok tekintélye nem belső sajátosságaikból származik, nem is a sztenderdizációnak mint valamiféle „fejlesztő” folyamatnak, hanem a sztenderdizáció megtörténtének a következménye. Más szavakkal: a sztenderd nem attól jobb, hogy kodifikálták, hanem hogy az emberek tudják róla, hogy ennek a szabályai szerepelnek a nyelvtanokban és a szótárakban – ezért hiszik azt, hogy jobb. A nyelvtervezéssel foglalkozó szerzők azonban gyakran nem a funkció, hanem az elvont „nyelv” oldaláról közelítik meg a nyelvek, nyelvváltozatok értékelését. Például Tauli és Ray föntebb említett elvei arra mutatnak, hogy ők a sztenderdizációt a nyelv „tökéletesítésének” képzelik. Haugen ugyan elutasította, hogy a nyelv homogén természetű lenne, s azt is, hogy egyes nyelvek vagy nyelvváltozatok eredendően jobbak lennének, mint mások, de azt már nem vitatta, hogy volnának „fejletlen” és „fejlett” nyelvek; ez utóbbiak szerinte beszélőik valamennyi kommunikációs funkcióját ki tudják elégíteni, a fejletlenek meg nem. Hasonlóképpen gondolkodott a sztenderd nyelvváltozatról: úgy vélte, hogy ez bármilyen helyzetben alkalmas közlőeszköz, szemben a nemsztenderd változatokkal.
Rém logikusnak látszik ez így első olvasásra, csak már tudjuk, hogy a háttérben az a nagyon hosszú hagyományra visszanyúló szemlélet húzódik meg, amely szerint az emberek összes kommunikációs funkcióját egyetlen nyelvnek kell betöltenie (ugyanez a szemlélet rejtőzik a „nyelvek keveredése rossz”-ítélkezések mögött is). A szemlélet a „tiszta kategóriák” eszméjével áll rokonságban, s mivel a tapasztalatok alapján egy nyelvről (népről, kultúráról stb.) sem mondhatjuk, hogy „steril”, „pontosan körülírható”, „tiszta, keveredésektől mentes” volna, semmi okunk rá, hogy ezt az ideát kövessük. Ha egy beszélőközösségben két, három vagy akár több nyelv használatos a mindennapi érintkezésekben, az semmivel sem „fejletlenebb” állapot, mint ha csak egy – már csak azért sem, mert nincsenek nyelvi kritériumok arra, hogy elválasszuk egymástól a nyelveket és a nyelvváltozatokat.
Rengeteg olyan beszélőközösség van a világon, amely különböző célokra nemcsak különféle nyelvváltozatokat használ (ez minden beszélőközösségben így van), hanem különféle nyelveket. Nem a nyelv(változat) nyelvi tulajdonságai, hanem a közösség választott vagy kényszerűen alakult szokásai, a tágabb társadalmi, regionális, széles értelemben vett politikai és gazdasági környezet szabja meg, hogy a közösség életéhez szükséges funkciókban hogyan rendeződnek el, milyen szerepet töltenek éppen be a nyelvek és nyelvváltozatok. A magyar alkalmatlan volt a tudomány művelésére, de nem azért, mert fejletlen volt, hanem mert nem használták a tudomány művelésére – és amikor a reformkor megváltoztatta a nyelvekhez való viszonyt, a magyar is alkalmassá vált tudományos értekezések írására. Ha nem tombolt volna a nyelvújító láz, talán lassabban, de akkor is egészen biztosan kialakult volna a tudomány művelését lehetővé tévő szókincs, megjelentek volna a tudományos prózát jellemző stílusváltozatok, szövegszerkesztési szokások. Vagyis: nem a „fejlettség” tesz egy nyelvet vagy nyelvváltozatot alkalmassá arra, hogy betöltsön egy funkciót, hanem a funkcióba kerülés, mondjuk így, hozza magával azt, hogy egy nyelv vagy nyelvváltozat alkalmassá válik a funkció betöltésére. Aztán meg – és erről bővebben majd később – súlyos félreértés azt hinni, hogy a sztenderd minden beszédhelyzetben alkalmas kifejezőeszköz volna.
A nyelvtervezés szakirodalmában sokszor összemosódik a társas és a társadalmi jelentése, mivel a nyelvtervezéssel kapcsolatos problémák legtöbbször egy-egy állam gondjai, a társadalmi javára. Így aztán a társas kapcsolathálózatok szerepét a nyelvi szocializációban és a későbbi nyelvi viselkedésben sokszor figyelmen kívül hagyják, s így a „javítási” folyamatokat azonosnak ítélik, akár a család, akár a tanár vagy az állami ideológia más közvetítője korrigálja a nyelvhasználatot. Az összemosás is, a belőle származó engedékeny „nem nagy baj az” vélekedés is összeegyeztethetetlen a szociolingvisztika szemléletével.
Ne értsük félre: kétségtelenül vannak, főként az utóbbi években egyre többen, olyan társasnyelvészek, akik kifejezetten nyelvtervezéssel foglalkoznak. Pontosan tudják, elemzéseikben leírták: a nyelv megváltoztatására tett tudatos, tervezett törekvések sikere azon múlik, milyen volt az előzetes helyzetfölmérés, milyen minőségű és mennyiségű adatot használtak a beavatkozás megtervezésekor, s hogy mennyit tudtak azokról az erőkről, amelyek egyébként a nyelvi változásokat irányítják. De egyrészt ettől még a nyelvtervezés mint diszciplína semmiképpen nem tekinthető a társasnyelvészet részének. Másrészt a társasnyelvészet szemlélete szerint – ezt már sok részben emlegettük, legutóbb is – a nyelvészeknek kifejezetten feladatuk, hogy segítsenek azoknak a társadalmi gondoknak a megszüntetésében vagy legalábbis enyhítésében, amelyek a nyelvhasználattal állnak kapcsolatban vagy egyenesen belőle származnak. Van azonban egy óriási különbség: a társasnyelvészet – szemléletéből adódóan – a beszélők, a nyelvtervezés legtöbb elmélete viszont az állam, a társadalmi-politikai elit érdekeit tekinti elsődlegesnek. Sokáig alig volt olyan nyelvtervezéssel kapcsolatos munka, amely hosszasan eltöprengett volna azon, milyen felelősségük van a nyelvtervezést végzőknek, s hogy a tervezőknek etikai megfontolásokra is figyelemmel kellene lenniük.
A társas nyelvszemlélet terjedése és a nyelvi jogok előtérbe helyezése viszont jótékony hatással volt a nyelvtervezési folyamatokat elemző, esetleg nyelvtervezési javaslatokat megfogalmazó írásokra. Erre bizony nagy szükség volt: a tapasztalatok szerint ugyanis a nyelvtervezési lépések a nyelvi viselkedést nemigen változtatják meg, hatásuk inkább a nyelvi attitűdökre van. Arra, hogy a nyelv beszélői hogy érzik magukat, ha meg kell szólalniuk.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
