Megint forr a Kárpát-medence
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2011. december 07. szerda, 02:02
- Várhelyi Attila
Várhelyi Attila
Tamás Ilonka 99 éves. Magyar anyanyelvű szlovák állampolgár. Viszontagságos sorsa országról országra vetette, anélkül, hogy akár egyet is kellett volna lépnie.
A legutóbbi időkig véletlenül Szlovákia polgáraként élte az életét, a hírek szerint nemzedékeket nevelt fel, pedagógiai munkásságáért a Komenský-emlékérmet és a Szlovák Köztársaság aranyplakettjét is megkapta.
Azt nem tudjuk, hogy a néhai Magyar Köztársaságtól mit kapott vagy mit fog kapni ezután a jogutód Magyarországtól, az viszont biztosnak tűnik, hogy 99 becsületre méltónak látszó életévét megkoronázandó, kérte a magyar állampolgárságot, jelentsen ez bármit is a ma Európájának kellős közepén: szívbéli megelégedést, nyugalmas öregséget, miniszterelnöki levélre való jogosultságot, jobb tévéműsort, erős forintot, a trianoni határok Jerikójának leomlását stb.
Érdemes-e, szabad-e egy 99 éves embertől megtagadni bármit is, amit elhaló hangon kér, amit utolsó perceiben megkíván, amit örökül szeretne hagyni leszármazottainak? Kinek ne facsarodna el a szíve egy ilyen érdemes ember megaláztatása, szlovák állampolgárságától való megfosztása láttán? Ki ne keseredne el, ha méltatlanul bántanak egy öreget?
Azt is kérdezhetjük azonban, hogy szabad-e, érdemes-e utolsó éveiben kihasználni őt, a szent 99 évest, megéri-e valakinek, bárkinek, nemzeti ambíciók lobogójára szalagként feltűzni, országhatárokon át krisztusként végighurcolni megtört testét, elhullott könnyeit fiolába zárva mutogatni azért, hogy ezzel a megtört testtel, ezekkel az elhullott könnyekkel nagyobb határt rajzolhassanak maguknak a határokat számon tartók, a földeket vérrel és nem munkával szerzők, a hatalmukat mások (holt)testén egyre feljebb lépve építők, mint megannyi okos lőcsei polgár* Mikszáth fekete városából:
„– Kicsike test volt – folytatá a szenátor –, túlságosan kicsike test, mindamellett sok esze volt, igen sok esze, kár, hogy nem változott át most az utolsó pillanatban vérré. Amit azonban lehetett, megtettük. Fölemelt fejjel vihetjük őt vissza a város kapuján. Minden megtörtént, most már csak az van hátra, hogy addig is, míg a hivatalos helyszíni szemle megtörténik, jól megnézzétek a helyet, hogy esetleg esküt tehessetek rá, mekkora volt, ha netalán valamely hirtelen támadó eső vagy újabb hó elmosná a nyomokat, minthogy ez a darab föld ezentúl már Lőcse városának véren szerzett területévé változott.”
Lelkiismerete rajta, ki mit választ.
_______________________
* Id. Görgey István: „A Görgey-nemzetség történeté” -ben ekként beszéli el e szájhagyományt: „Az alispán és a polgármester ki-ki a maga területén vadászván, Görgeynek egyik kedvenc kutyája átszaladt a mezsgyén, be a lőcsei határba. Erre a polgármester agyonlőtte a kutyát, az alispán pedig a polgármestert. Ekkor a még hevenyében is okos és körültekintő vadásztársak felkapván meglőtt polgármesterük holttestét, vele betörtek a görgői határba s abból annyi földet, amennyit ma is az említett négyszög befoglal, szaladvást megkerülvén, ezzel azt az akkori idők szokásjoga szerint megszerezték városuknak véren.”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
