rss      tw      fb
Keres

Kultúraidegen játszmák egy színház körül




Ha komolyan veszem – márpedig komolyan veszem – az ország mindenek ellenére létrehozott és megtartott, nemzetközi szinten is kimagasló kulturális-művészi színvonalát, akkor a Tarlós–Csurka–Dörner-ügyekről egy árva szót nem volna szabad szólnom. Ám ahogyan a terített asztalra, az arannyal fénylő tyúkhúslevesek, fehér bélű kenyérszeletek mellé rottyantott ürüléket sem leplezhetjük el egy szalvétával, most ezt a koszt sem kerülgethetjük úgy, mintha itt sem volna. Itt van, és ezért regisztrálnunk kell, hogy mivel is állunk szemben.

Az nagyon valószínű, hogy október elején Tarlós István még tényleg járatlan volt abban, hogy mit jelent a Dörner–Csurka páros által képviselt szemléletmód. Nem foglalkozott teóriákkal. Ő csak annyit tudott, hogy a nacionalizmus szolgálatába szegődött, s így legfőbb dolga a megfelelő helyekre benyomni a megfelelő nacionalistákat, továbbá általában terjeszteni a pozíciója erejével az „eszmét”. Éppen ezért nyilván nem is tartotta fontosnak, hogy komolyan vegye Dörner pályázati szövegét (ha elolvasta egyáltalán). Ahol pozicionált eszmeterjesztés van, ott az ilyesmi merő formalitás. Ezért október elején minden aggály nélkül úgy döntött: helyzetbe hozza a Dörner–Csurka kettőst, ahogyan azt a kurzusszellem elvárja tőle. Az előbbit az igazgatói, az utóbbit (az igazgatón keresztül) az intendánsi pozícióhoz segíti hozzá. Csakhogy ezután egyre többen kezdték hangoztatni a „nacionalista” és a „náci” (sajnos mára tényleg csak fokozatbeli) fogalmak közötti különbséget. Ezért tájékozódás gyanánt elővette a Magyar Fórumot, hogy elolvassa Csurka álláspontját. És mivel nem hülye, meg is értette. Néhány héttel azután, hogy pozícióba hozta Csurkát és Dörnert, fölismerte, hogy szalonképtelen fajvédőkkel nyerette meg a pályázatot.

Ez jó pillanat lett volna ahhoz, hogy érdemben lépjen. Ekkor még nagyobb presztízsveszteség nélkül elmondhatta volna, hogy rájött, mennyire nem a „magyar kontra nem magyar színdarabok” küzdelméről van szó, hanem arról, hogy ezek az emberek a ma játszott magyar szerzők többségét egyszerűen nem tekintik magyaroknak. És mivel az ő szemükben valóban nincsenek magyar darabok a színházakban, a kérdést velük nem lehet megvitatni. Így viszont a „több magyar drámát a színházakba” koncepció okafogyottnak tekintendő. Ráadásul az egész színházi életet „a zsidók” felségterületének látják, ami pedig anélkül is nevetséges, hogy mindent nemzetidegennek minősítenénk, ami nem patetikus magyaristenítés. Belátja, hogy mindezek alapján korrigálnia kell a helyzetet, és teret kell adni a releváns színházi koncepcióknak. Ezért most újra kiírja a pályázatot.

Ám Tarlós elszalasztotta a pillanatot. Nem látott be semmit és nem is mondott ki semmit (a „megkérem Csurkát, legyen kedves szíveskedjék abbahagyni a fajvédelmet olyankor, amikor éppen ennek kiteljesítésére kapott lehetőséget” nem hiteles mondanivaló), valamint nem írt ki új pályázatot. Viszont decemberben is nekifutott a Magyar Fórumnak, amelyben – nahát! – most is ugyanazt látta. Ekkor pedig – túllépve a hatáskörén – Dörnert szólította fel, hogy tekintettel az ország geopolitikai elhelyezkedésére (civilizált világ, a Nyugattól jobbra és kicsit lejjebb, 2011 Közép-Európa-Alsó, Zsák utca 89/A), ne alkalmazza intendánsaként Csurkát. Minek következtében pontosan ugyanaz történt vele, ami hasonló helyzetben húsz éve bárkivel megtörténhet ebben az országban: rálépett egy fajvédő tyúkszemére, mire az lezsidóbérencezte. (Igaz, Csurka ezt a vád enyhébb változatával tette. „Megjelentek Tarlós előtt Soros emberei – esetleg maga is személyesen vagy telefonon, és megfenyegették a főpolgármestert. (…) Ez csak zavar és kapkodás, a kényszerített ember bevallhatatlan idegessége. Nem tudom, mivel és hogyan fenyegette meg Soros Tarlós Istvánt, de hogy súlyosan megfenyegette és kötelezte legfőbb magyarországi ellenfele, leleplezője, csekélységem elleni síkraszállásra, abban, mint a tárgykör avatott ismerője, bizonyos vagyok” – írta Csurka most Tarlósról, az MTI által is közzé tett nyilatkozatában.) A Csurkával szövetkező színész pedig meghazudtolta Tarlóst, amikor azt állította, hogy hiszen eddig sem volt szó Csurka intendánsi kinevezéséről.
Ettől kezdve ők hárman már csak a „magyarok kontra zsidóbérencek” kijelölte kényszerpálya kerékvágásaiban tudnak futni, minek következtében az Új Színház ügye a továbbiakban kizárólag a főpolgármester és a fajvédők között zajló, kultúraidegen küzdelmek kimenetelétől függ. Az ilyen játszmákról pedig egy dolgot tudunk: minden ízükben kiszámíthatatlanok, hiszen már most keletkezett egy törésvonal a résztvevők között. Amellett elkezdték kiadni a gyenge pontjaikat és a titkaikat. Csurka nyíltan elárulta, hogy a színházi koncepció az ő találmánya, és ez sértheti Dörnert, aki így harapófogóba került. Az idegen tollak használatával és az általa is elárult, szakmai izoláció tényével egyaránt megszorítható („…az ellenünk folyó ’hazugság- és rágalomhadjárat’ az ellehetetlenítésünkkel fenyeget” – mondta). Semmi sem garantálja, hogy a vádak és védekezések során most már ki-ki ne a saját, személyes érdekeit helyezze előtérbe, ne a saját mundérját védje, és hogy így végül ne nyírják ki egymást. Bárhogy lesz is, mindezzel a színházat egy időre tökéletesen tönkre fogják tenni. Aminek az árát nagyon sok jó színész és egyéb színházi ember, valamint az egész társadalom fogja megfizetni, a szó minden értelmében.

Ha csak Tarlós egy váratlan fordulattal ki nem ugrik ebből a kerékvágásból, és a „Mit kell tudnunk a fajvédőkről?” című, ezek szerint csak fél sikerrel elvégzett gyorstalpaló tanfolyam után be nem iratkozik egy következőre. Nem akarnám kioktatni, hogy mi legyen az.

Legyünk optimisták, és ne csak a résztvevők cinikus taktikázásainak gusztustalan végeredményében bízzunk. Adjunk esélyt az emberi, valamint főpolgármesteri psziché végtelen rugalmasságának is.

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!