Annus horribilis




Merjünk egy kicsit demagógok lenni! Most, hogy a keresztényi szeretet nagy ünnepe előtt és a fényesség ünnepének első estéjén megelőzően az Alkotmánybíróság, egy nappal a tervezett menetrendje előtt, három határozattal rukkolt ki, ám a magánnyugdíjpénztárakban félretett megtakarítások elzabrálását és teljes lenyúlását szőröstől-bőröstől érintetlenül hagyta, ideje kimondani egy további összefüggést. A bíróság restsége és gyávasága ebben az esztendőben nem csupán a demokratikus jogállami rend sérelmének eltűréséhez, az emberi jogok fenyegetettségéhez vezetett, hanem – merjünk mérsékelten demagóg hangnemre váltani – hozzájárult ahhoz, hogy az országban növekedjen a szegénység, a kilátástalanság és a reménytelenség. A dolgok összefüggenek. Az Alkotmánybíróság restségéről és gyávaságáról vallott nézetünkön épphogy csak egy jottányit változtat a három határozat. Mindhárom megkésve jött, nem egy vonatkozásban szárnyaszegett, és sötét decemberi felhőként borul az alkotmánybírák tettére az, hogy a kormányzat skrupulus nélküli, házon belüli spionok segítségével megneszelte a készülő határozatok irányát és irályát. A restség és a gyávaság okán nem született döntés a rendes bírák kényszernyugdíjazásáról sem. Így nem lett bíró bírónak bírája. Pedig legalább egy „nem”-et mondhattak volna az alkotmánybírák, mielőtt a gyorsítás és a költséghatékonyság növelése érdekében az ő kényszernyugdíjazásuk tervezetét kezdenék körmölni a kormányzat igazságügyi műhelyeiben.

Fall of the Damned
(Hieronymus Bosch, kb. 1490)
Wikipedia

A 2011-es esztendő során az alkotmány barátai keserűen állapították meg, hogy az Alkotmánybíróság nem mozdult rá szinte semmire, megbabonázott félelmében arra várt, hogy valamiképpen véget érjen ez az annus horribilis. Mintha jövőre minden fenyegetettség megszűnne, mintha mindez a rémálom Prospero varázsszavára jövőre lenge léggé tűnne. Pedig jövőre igazi vihar lesz, ezt hallhattuk, tudhatjuk, az Alkotmánybíróságra nehezedő nyomás, ha kell, még nőhet is. És eközben az új összetételű Alkotmánybíróság már ritka alkalmakkor sem kíván elkóborolt bárányként megszólalni, megelégszik a kezes bárány szerepével.

Lassan és kőnehéz szívvel vontuk meg mérlegünket, miszerint a testület nem képes és nem is akarja a jogállami rend szinte teljes lerombolását megakadályozni.

A három törvény megsemmisítése a huszonnegyedik órában történt meg. A médiaszabályok kirívóbbjának elkaszálásával a bíróság a felszínt söpörte le. Nem érintette a Médiatanács összetételét, a közmédia anomáliáit, a frekvencia-elosztást, továbbá a kiegyensúlyozott tájékoztatás katyvaszát. Biztosak lehetünk abban, hogy az elkövetkező évek során a konkrét ügyekből táplálkozó alkotmányjogi panaszok révén még legalább egy tucat médiaszabály kerülhet alkotmányjogi veszélyzónába. Sorsuk azon múlik, hogy a fekete bárányok mennyire válnak kezes bárányokká. A büntetőeljárásról szóló törvény esetében a testület a legkirívóbb anomáliákat purgálta ki a törvényből, azokat, amelyekre a szakma képviselői majdhogynem egyöntetűen úgy reagáltak, hogy eddig, és ne tovább. Nem megnyugtató, hogy jó néhány alkotmánybíró, köztük a bírói pulpitusról kinevezett Szívós Mária alig kerteltek, amikor kimondták, ők bizony megengednék, hogy a büntetőhatalom továbbmenjen.

Az egyházügyi törvény tekintetében a testület a törvény elfogadásának körülményei miatt a jogszabály közjogi érvénytelenségét állapította meg. Feltehetően érett ez a döntés, már régóta esedékes volt valami hasonló. A közjogi érvénytelenség koncepciója már korábban is felmerült, de alig élt vele az Alkotmánybíróság. A lényege az, hogy ha az érdemi parlamenti vita lehetősége is hiányzik, nem beszélhetünk demokratikus jogállami jogalkotásról. A kirívó deficit szankcionálása az Alkotmánybíróság feladata. Miként a határozatot jegyző Stumpf István alkotmánybíró megfogalmazta: „a demokratikus hatalomgyakorlás legitimitása védelmében végső soron az Alkotmánybíróságnak a feladata, hogy – az egyes törvények megalkotásával kapcsolatos konkrét vita tartalmának és a képviselői megfontolások vizsgálata nélkül – a közügyek érdemi megvitatásának és a megfontolt képviselői mérlegelésnek keretet adó, a jogalkotás ésszerű rendjét biztosító alapvető szabályok betartását kikényszerítse.”

A közjogi érvénytelenség gondolata különösen erőteljesen fogalmazódott meg a tavaly novemberi alkotmánybírósági hatáskört kurtító alkotmánymódosító törvény elfogadása során. Emlékeim szerint az alulírott szerző 2010 decemberében papírra vetett alkotmánybírósági indítványa rámutatott arra, hogy az alkotmánymódosítás során alkalmazott eljárás nem elégítette ki törvényhozásra előírt minimális követelményeket, és alkotmányozni végképp vérlázító az érdemi vitát nélkülöző eljárásban. Az indítvány a közjogi érvénytelenség tekintetében arra a következtetetésre jutott, hogy az ilyen alkotmánymódosítás nem felel meg az alkotmányban foglalt jogállamiság legalapvetőbb mércéjének. Az alkotmánymódosítást ez év júliusában mindezek ellenére átengedte az Alkotmánybíróság. A testület elengedte a füle mellett a figyelmezetéseket, a megalapozott kérelmeket. Pedig ha akkor a sarkára áll, akkor talán ma kevésbé lenne reménytelen, megvert és megtört helyzetben. Most, hogy az egyházügyi törvénynél veszik elő a közjogi érvénytelenséget, a bírák úgy vélik, hogy jobb későn, mint soha. Én sohasem vitáznék ekkora bölcsességgel, de tisztelettel megjegyzem, hogy nagyon, túlontúl későn jött ahhoz, hogy bármit számítson. A kiállás gyenge, mint a langyos decemberi harmat, és ráadásul az a látszata is lehetséges, hogy általa a testület a törvényt ért egyéb, tartalmi kifogások szelét kívánta kifogni a vitorlákból.

De térjünk vissza a demagóg kerékvágásba. A magánnyugdíjpénztárakat ért einstandolás alkotmánybírósági reflektálatlansága nem „csak” azt a százháromezer embert érinti, akinek most úszik el a tavaly megőrizni ígért megtakarítása, bár én nem becsülném le e százezernyi ember szerepét az ország kátyúból való kihúzását illetően. Nélkülük biztosan nem megy, és az az egyszál 16 százalékos adó nem lesz elég ennek a generációnak a motiválására. Ez a generáció a tulajdon (és hozzá hasonló jogok, várományok) védelmének fokozatos leépülése miatt elveszti kezdeményezőképességét, kreativitását, elmegy külföldre vagy honunkban olyan kertművelő projektek felé fordul, amelyek saját maguk és a köz számára kevésbé lesznek produktívak. Ha az egyébként sem szárnyaló produktivitásnak még inkább szárnyát szegi az Alkotmánybíróság, akkor bizonyosan nő a szegénység, a kilátástalanság, a reménytelenség. A kormányzat által kijelölni szándékolt udvari középosztály, az új burzsoázia ugyanis jórészt a markát tartja, míg a magánnyugdíjpénztárak kisemmizett népére inkább támaszkodhatna egy prosperitást ösztönző közpolitika. Ahol a tulajdon védelme nem működik, ott koldusbotra juthatnak azok is, akiknek több esélyük lenne a boldogulásra. Ha ezek a honfitársaink nem boldogulnak, a szegények még boldogtalanabbakká válnak, és a boldogtalanok pedig még szegényebbek lesznek. Természetesen hallani véljük az alkotmánybírák válaszát: a hatásköri kaloda köti mozgásterüket. Ez csak részben igaz, és Európa ügyes alkotmánybíróságai az ilyen helyzetben is megtalálták a kiutat. A baj az, hogy Alkotmánybíróságunk ezt nem is kereste. Csak attól rettegett folyamatosan, és tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul, hogy ahol kétharmad van, ott kétharmad van.

Az átszervezés éve során az Alkotmánybíróság meghúzta magát. Az alkotmányos rend átszervezése gőzerővel haladt előre, az eredmény igen figyelemre méltó, bár a sarkalatos törvények megalkotása, minden fék kikapcsolása még mindig sok vitával, papírmunkával, parlamenti éjszakázással jár együtt. Pedig két egyszerű szabállyal minden könnyebb lehetne, a problémák zöme megoldható lenne. A független intézmények éléről például egyelőre csak az adott intézmény átszervezésével, átnevezésével lehet elmozdítani a korábban kinevezett megbízhatatlanokat. Ehhez néha ötlet, furfang kell. Mindezt ki lehetne iktatni oly módon, hogy miként a Magyar Köztársaság Magyarországgá történő átnevezése korlátlan lehetőségeket teremtett az átszervezésre, mostantól az ország jövőbeli alkotmányos újrakeresztelése Boldog Magyarországgá, Nagy Magyarországgá vagy Virtuális Magyarországgá megnyithatná az utat ahhoz, hogy bármely független intézmény vezetője, minden közszolga lecserélhető legyen. Végül is ők az „előző” Magyarországra tettek esküt. Ha jó meggondoljuk, az ország nevének cserélgetése arra is alkalmas lehetne, hogy a népek megszerzett és jogosan élvezett javait az állam üdvéért elvegyük. A másik szabály ennél is egyszerűbb lenne; ez azt biztosítaná, hogy minden jogszabály alkotmányos legyen. Mindezt a sok részlet elvarrása helyett oly módon lehetne globálisan elérni, ha például magába az alaptörvénybe írnánk bele azt az egyszerű szabályt, hogy minden alkotmányos, ami megfelel az alkotmánynak, és egyúttal az is, ami azzal ellentétes. Ha ezt a rövid, kisegítő szabályt illesztenénk az alaptörvénybe, mondjuk egy év végi hatályba léptető törvény zárószavazását megelőző utolsó percben, amely után rögvest éjfélt üt az óra és felcsendül a Himnusz, akkor megoldódna minden elitista alkotmányértelmező problémánk. Az elit leteheti tollát, lantját és talárját.

Szóval hogy ne feledjük kis demagóg gondolatmenetünket: az Alkotmánybíróságnak mindkét törvényhozói mesterkedés, a magánnyugdíjpénztárak megsarcolása és a rendes bírák kényszernyugdíjazása ellen már régen – éppen az annus horribilis során – fel kellett volna lépnie. Félő, hogy most már késő. Az annus horribilist egy még szörnyűbb esztendő fogja követni. Egy annus horribilior.



Hanák András ügyvéd



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!