A Köztársaságért...

1946. február 1-jén fogadta el a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikket az országgyűlés – 2005 óta „jeles napként” is számontartjuk ezt a dátumot. Öt éve ez a Köztársaság napja.

Húsz éve, mióta újra van köztársaságunk, ilyen közönnyel és ilyen keserűséggel talán nem fordultunk rá a választásokra. A Fidesz retróplakátjai szerint ugyan itt az idő – de már a nyári uniós voksoláson megnyilvánuló távolmaradás, a csornai és pécsi választásokon az alacsony részvételi arány is azt mutatta, a 2002-ben és 2006-ban még akár családjaikat is szétrobbantó Fidesz-hívek harci kedve jócskán csillapodott. Az előny akkora, az ellenfél olyan harmatgyenge, hogy máris karneválba kezdhetnének – Mádi fejét fölösleges volt kitűzni a vár fokára, hiszen nincs az a szinglihordázás, kötelezés, bebetonozásról szóló jóslat, svédmodellezés vagy ingatlanadózás, amellyel most elveszíthetik ezt a választást. Még Semjén Zsolt is bátran beszélhet arról, hogyan rombolták le Gyurcsányt,  hogyan „védték meg” Navracsics kollégával szeretett vezérüket a parlamenti szócsatáktól, ha már egyszer annyira nem kedveli ezt a műfajt. Programot, cselekvési tervet, konkrétumokat senki nem fog számonkérni rajtuk, ettől is kár tartani. De egyelőre nincs győzelmi mámor – talán túl sok volt az ultimátum, sok volt a beváltatlan fenyegetőzés, a hetente kétszer beígért azonnali kormányváltás, és nyilván a Fidesz-hívek is rég rájöttek, hogy pártjuk soha nem is akart előrehozott választást, különösképpen nem a világválság közepén.

A baloldali szavazók félnek és szégyenkeznek – mindkettőre van okuk. Mádi „esete” nekik is figyelmeztetés, hogy lesz majd itten rend, ha nem lett volna elég a fideszes sajtótájékoztatók második legfontosabb toposza, nevezetesen hogy majd mindenki jól meglakol, aki nem ők. Szégyenkezhetnek, mert az MSZP-nek nyolc év nem volt elég, hogy rendes szociáldemokrata és rendes, mondhatni igazi baloldali programmal föllépő párttá váljon. A progresszív európai és észak-amerikai baloldaliságtól továbbra is irtóznak, a baloldaliságot pedig még mindig a kétes emlékű „hangulatjavító intézkedésekkel” tévesztik össze – a kínkeservesen végigvitt Bajnai-program után most épp az MDF haláladójára licitálnak halál-támogatással. És nem tekinthetnek el a baloldali szavazók attól sem, hogy nem csontvázak, de egész kripták dőlnek ki a szekrényekből.

A liberális szavazók végképp párt nélkül maradtak. Az Új-SZDSZ már nyáron eltemette a régit, és most saját magára is ráhúzta a koporsó fedelét. Az LMP mégiscsak Sólyom László baráti-támogatói köréből szerveződött, de ettől függetlenül is csak akkor lennének liberálisnak nevezhetők, ha a doktriner – a gyakorlatban bebizonyosodott: kártékony – jogvédelem az volna. Bár Bokrost valószínűleg szívesen támogatnák a néhai SZDSZ szavazói, mint tették eddig is, de ha Bokrost ikszelik be, azzal Torgyánra és Retkesre is szavaznak, és persze Dávid Ibolyára is. Annyira meg vannak tudatosak, hogy értik: otthon maradni vagy érvénytelenül szavazni annyi, mint a Fideszre és a Jobbikra egyszerre voksolni.

A Jobbik szavazóinak egy része máris diadalittasan ünnepelhet – de ne felejtsük el, szavazóik jelentős része nem velejéig romlott náci, nem eszement vadmagyar, hanem csalódott és elkeseredett állampolgár, akinek elege van a teszetoszaságból, elege van a korrupcióból, elege van a látványpolitizálásból, ugyanakkor a Jobbik egyszerűen közvetített rendmániája mögött nem látja még a végzetes radikalizálódás veszélyét, a demokrácia pedig elvben nem érdekli, gyakorlatban meg még nem tapasztalta, mit jelentene a csendőrség és a gondolatrendőrség fölállítása. Nem élte át az anyakönyvek ellenőrzésének őrületét, nem vitték el gyilkosok az osztálytársát, szomszédját, barátját, munkatársát embermegsemmisítő telepekre, az pedig szerinte nem rasszizmus, ha a „cigányokat rendre szoktatják”. Egy pillanatra sem akarom őket fölmenteni, mert ha szavazójoguk van, akkor felelősségük is van. A tudatlanság, érzéketlenség, tehetetlenség az ő hibájuk – de hogy ennyien vannak, az mindenkié.

Mindenkié, beleértve a húsz éve politizáló pártokat. Mert volt olyan párt, amelyik most picike „demokratikus középként” riogat a szélsőségektől, de legújabb köztársasági létünk hajnalán erősen dzsentribe hajlott bizony, naftalinszagú Horthy-nosztalgiát árasztott, és az akkori világhoz és politikai stílushoz mérten ugyanolyan erővel és hasonlóan mulattatóan magyarkodott, mint ma a békésebb dobogókői táltosok. Volt olyan párt, amelyik szintén nagy volt, de részben emberi jogi doktrinersége, részben politikai felelőtlensége miatt nem elősegítette, hanem sokszor akadályozta, hogy ép ésszel lehessen beszélni a cigány közösségek, családok, emberek integrációinak problémáiról, mert politikai prédának tekintette még a kérdések fölvetését is, válaszként pedig nem egyszer ortodox, működésképtelen lila javaslatokat tett az asztalra – kétségtelen, a rasszizmus ellen legalább következetesen kiállt.

Volt egy hol kicsi, aztán nagy, aztán most alig közepes párt, amelyik sokáig jóformán nem is értette, mi ez az egész, és több képviselője ma sem érti, noha párttársaik egy része fölfogta, s jó néhányan közülük megértették azt is, hogy baloldali párt nem kerülheti meg, hogy erőteljesen föllépjen a rasszizmus ellen.

Volt aztán egy kicsi, mára óriásira nőtt párt, amelyik kiskorában a legharcosabb és legegyszerűbb üzeneteket harsogó jogvédő volt, mára az üzenetek egyszerűsége és a harsogás maradt, de a tartalom megváltozott. Ma már ez a párt folyamatosan legalább kétféleképpen beszél. Roma politikusokat ültet a padjaiba, de közben szelíden eltűri Molnár Oszkár gumikalapácsozását. Majd két pofonnal hazazavarja a gárdát, de legelitebb polgári körében nem keltettek elutasítással járó feltűnést az ifjú Vona politikai nézetei és megnyilvánulásai. Ez az a párt, amelyik nem olyan rég a legborzalmasabb nézeteket nyíltan terjesztő lap vásárlására buzdította híveit, és azóta sem üzente nekik, hogy mondják le az előfizetéseket. A párt, amely nem utasította bocsánatkérésre a hozzá közel álló csatornát, amikor az forradalomnak nevezte a gyújtogatást és a munkájukat teljesítő, lényegében védtelen rendőrök dorongokkal verését. Amely a köztársasági létet meggyalázó molotovkoktélos, székházgyújtó őszben olyan helyre szervezett nagygyűlést, hogy a szónoklatra gyűlt tömeg megkerülhetetlenné váljon az álarcos dobálózók számára. Amelynek a képviselője még tavaly tavasszal is tüzes szónoklattal buzdította a kormány leváltására a Kossuth téren skandáló csoportot, amelynek képviselői 2006-ban naponta intéztek szózatot a Kossuth téren piknikező, az államfő szerint békés néphez – vagy nem hozzájuk, csak épp ott, ahol történetesen ők is voltak? A párt, amely már 2002-ben, a hídlezárókkal együtt azt sugallta, hogy elcsalták a választásokat, s vezérének 2002-es kampánybeszéde tartalmában alig különbözött egy mai Vona-beszédtől.


star-wars-republic-commando - flickr/thorsten becker

A média felelőssége is, hogy itt tartunk, mert botrányt szimatolva és mérhetetlenül felelőtlenül bedőlt annak az egészen primitív kommunikációs trükknek, hogy minél ijesztőbb és elfogadhatatlanabb valami, annál többet kell beszélni róla. A Jobbik és a gárdisták a közszolgálati és kereskedelmi média hír- és háttérműsoraitól folyamatos ingyenreklámot kaptak, műsoridő formájában. A kereskedelmi csatornák bulvárirányultságukat élhették így ki, a „balosnak” nevezett műsorok boldogan borzongatták nézőiket, noha a berzenkedőket nem kellett tovább ijesztgetni, a közszolgálati televízió meg csak „objektíven tájékoztatott”, és egyikük sem gondolt arra, hogy a műsorok bemutatkozási lehetőséget adtak, médiafelületet biztosítottak az ismertség növeléséhez. A bulváros bagatellizálás mellett jelen volt itt a gondolkodást és cselekvést megbénító hisztéria keltése és persze az elmismásolás is.

És bizony, mint minden másban, felelősek a választópolgárok is. A politikusok többsége ugyanis azt teszi meg, amit megengednek neki – erre ösztönzik a kommunikációs stábok, erre utasítja őket a pártvezetés, és sajnos újabban ezt tartják természetesnek a „véleményformáló értelmiségiek” is. Az ország olyan politikusokat érdemel, amilyeneket választ, s különben is: a politikai élet hajszálpontosan tükrözi Magyarország hétköznapi viselkedéskultúráját. Önfelmentő restség egy demokráciában arra hivatkozni, hogy „na de milyen példát mutatnak”: a politikus nem szent, nem szülő, de még csak nem is osztályfőnök, nem mester, nem különleges. Képvisel: olyan, mint akik megválasztják. Ne legyen korrupt, ne legyen csaló, értsen ahhoz, amit csinál, lássa el feladatát legjobb lelkiismerete szerint – de legyen ilyen az orvos, a tanár, az eladó, a vasúti pályamunkás is. Máshol sem jobb a helyzet, botrányokról hallunk a legöregebb demokráciákból, de van egy fontos különbség: arrafelé nem lehet elsimlizni az „ügyeket”. Itt el lehet – nem pusztán azért, mert a párttársak megvédik a bajtársakat: azért védhetik meg, mert megtehetik. Az állampolgárok felnőtté válása nélkül sem hétköznapokban is megélhető demokrácia, sem felelős politizálás nem jöhet létre.

Az állampolgári öntudat, felnőttség persze nem azonos a demokráciaromboló, „utáljuk együtt a politikusokat, hogy mi lehessünk a helyükben” populizmussal (van párt, amelyiknek ez a legfőbb mondanivalója), az olcsón népszerűséget hozó aláírásgyűjtögetéssel. A gerillapolitika csak annyira felnőtt állampolgári viselkedés szempontjából, mint a tinédzserek cigizése az iskolai vécében. Olyan „komolynak” látszik, pedig valójában idétlen és káros a társadalom egészségére. A gerillapolitizálás úgy állítja be magát, mintha egyfajta közvetlen demokráciát valósítana meg, miközben az állampolgári csalódottságot és kiábrándultságot kihasználva építhet könnyen adatbázisokat – az, aki később netán maga is a Parlamentbe akarna jutni, elfeledve minden gonoszságot, amit a képviseleti demokráciáról sugallt vagy akár nyíltan hirdetett. Az önmagában is hazugság, hogy közvetlen demokráciaként működhet egy tízmilliós ország. Ráadásul a populista témaválasztás megköveteli, hogy a valóban legproblematikusabb, szakértelmet, hosszú építkezést igénylő ügyek – egészségügy, oktatás, külpolitika, a szociális ellátórendszer működtetése, a társadalmi tolerancia növelése és így tovább – nem érdeklik a gerillapolitikát, mert alkalmatlanok a gyors akciózásra, s ha mégis, attól Isten óvjon bennünket (ha már az Alkotmánybíróságnak nem mindig sikerül).

Maradjunk otthon? Büntessük meg így az összes politikai szereplőt? Szavazzunk érvénytelenül? Kétségtelen, ez is a tiltakozásnak egy módja. Sajnos nem most van itt az ideje, pedig szívesen tenném. De veszélyes, mert a duzzogás a jelenlegi körülmények között nem várt – mások szerint megjósolható – következményekkel járhat. És bármennyire csak bizonyos pártokat akarunk megbüntetni vele, mindannyian saját bőrünkön tapasztaljuk majd a következményeket. Az állampolgári felnőttséghez szerintem az is hozzátartozik, hogy fölismerjük: mikor van ideje a megsértődésnek, mikor van ideje a dacnak – és mikor kell mégis félretenni a dühünket, a csalódottságunkat. Akkor, ha nagyobb bajt okozunk vele, mint amekkorát muszáj, akkor, ha mások is szenvedő alanyává válnak az egyébként jogos rosszérzésünk ilyetén kifejezésének. Az alkotmány teljes újraírásának lehetősége aránytalanul nagy ár azért, hogy néhány tíz baloldali politikusnak megmutassuk: ők sincsenek bebetonozva. De el kell mondanunk, a választás előtt is, utána pedig főképpen: eszünkben sincs rájuk szavazni. Szavazatainkat nem ők kapják, hanem a Köztársaság – és épp elég kínlódás nekünk az, hogy ezt nem tudjuk más eszközzel kifejezni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!