Mi kell egy kurzushazugság érvényesítéséhez?



A sejtjeimben van benne az erdélyi nyelv, Sütő András nyelve, pedig én dunántúli születésű vagyok – mondja egy közismerten Orbán-párti színész, karácsony és újév között, az egyik rádióadón. (A neveket az újságíróra leselkedő, egzisztenciális veszélyeket rejtő helyzet okán nem írom ide.) Azért beszél erről, mert írt valamit, amelyben kiemelt módon tette közzé a határon túl élő magyarok iránti mély vonzalmait.

Tekintettel arra, hogy a sejtjeinkben – tehát öröklötten – csak a beszéd (parole) univerzális képességei vannak ott, a nyelvet (langue) már esetlegesen, a megszületési helyeink és a szüleink szándékai szerint tanuljuk meg, vagyis a „sejtjeinken kívül”, ezt a kijelentést szó szerint nem lehet venni, ám – Kertész Ákos genetikázásával szemben – lehet szimbolikusan értelmezni. Az ugyanis bőven elképzelhető, hogy valaki már egészen kicsi korától mindig nagyon izgatottá válik, ha a határon túli magyarok kultúrájával, nyelvével találkozik, ezért hosszú és kitartó, esetleg sokoldalú tevékenységgel folyamatosan olyannyira a magáévá teszi mindkettőt, hogy képletesen szólva a vérévé válik. Vagyis bárki elérheti, hogy benne a határon túliakhoz való viszony mély, belső elkötelezettséggé legyen, amelyet a kulturális beágyazottságok és értékpreferenciák háttere hitelesít.

És miért ne lehetett volna így az itt beszélő színész esetében is? Az ő számára szintén ezerféle módja nyílhatott ennek. Mert igaz ugyan, hogy a Kádár-rendszerben, amelyben felnőtt, a magyarság határon túli kultúrája nem tartozott a kiemelten támogatott területekhez, sőt, enyhe kifejezés, hogy nem volt politikai mainstream. De volt szellemi attitűd, sőt mozgalom is. És akit érdekelt, az kis utánajárással a téma igen sokféle szegmenséhez hozzájuthatott. Hogy rögtön a színész által említett példából, Sütő András könyveiből induljunk ki, ezek, de általában a Kriterion kiadó könyvei a hetvenes évektől kifejezetten slágerek voltak. A Sütő-művek közül első helyen az Anyám könnyű álmot ígér állt, de az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán című drámák sem voltak sokkal hátrább a sikerlistán. (Ráadásul később, 1980 és 1990 között Sütő csak Magyarországon tudott publikálni, ami fokozta iránta az érdeklődést.) És mindez nemcsak a budapesti értelmiségiek köreiben volt így. Vidéken – mondjuk a színész szülőhelyén, a Dunántúlon – szintén egymás kezéből kapkodták például Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirágját (én történetesen egy pécsi antikváriumban jutottam hozzá, 1974 táján), vagy a Kallós gyűjtéséből kiadott, 1971-es Balladák könyvét. Páskándi verseit, a Kriterion kiadó lelke, Szabó T. Attila nevét is sokan jól ismerték, s az ügyesebbek az Utunk évkönyvekhez is hozzájutottak. (Az én polcomon már csak a hetvenegyes és hetvenhármas van meg, a többit apránként ellopdosták). A Kaláka, Koncz Zsuzsa, Dinnyés József és sokan mások országszerte énekelték a határon túliak verseit, nem is beszélve a széki zenékre alapuló táncházakról, amelyekben gyakori volt az erdélyi vendég. Az újvidéki Ladik Katalin estjein lógtak a csillárokon, ha jól emlékszem, 1973-ban járt itt először. De ha tényleg csak az iskola jutott valakinek, az sem jelentette a szellemi kijáratok lehetetlenségét. Mert igaz ugyan, hogy a Párizs környéki békeszerződések részletezését a tanárokra bízták, de a lakonikus és részben cinikusan megfogalmazott alapinformációt, amely mögöttesének a kíváncsiskodók utána tudtak járni, minden történelemkönyvben elolvashatta a későbbi színészünk is: „Magyarország számára 1920-ban a Párizs melletti Trianon nevű palotában szabták meg a békefeltételeket. A békeszerződés értelmében magyar lakosság is került a szomszéd országokhoz” (Történelem 8., Tankönyvkiadó, 1973).

Az énekkönyvek pedig ennél kifejezetten teljesebbek voltak. Nyolc év általános és négy év középiskola ideje alatt összeállhatott a teljes Kárpát-medence dallamkincse (minden népdal pontos helymegjelöléssel volt ott a könyvben), ha valaki odafigyelt. A tankönyv-kiegészítésként használt, az Olcsó könyvtári sorozathoz hasonló népdal-könyvecskék is minden lényeges típust tartalmaztak. Akit pedig kifejezetten az erdélyi népzene érdekelt, az már 1954-től (!) a kezébe vehette Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtését, 1961-től pedig  Domokos-Rajeczky kétkötetes Csángó népzenéjét, természetesen szövegekkel együtt, úgyhogy ha a színészt nagyon izgatta az ottani nyelv, ebből is tanulhatott. A széki gyűjtés dátumát azért nem tudom megnézni, mert az is a baráti (be)gyűjtések áldozatává esett – ha valaki esetleg visszahozná a könyvtáramba, pontosíthatnám, de úgy emlékszem, szintén ötvenes évek. Amiből mindenesetre kiderülhet, hogy akiket tényleg érdekelt a határon túliak kultúrája, és szerette volna, ha képletesen a vérévé válik, az megkereshette, mi több, el is lophatta másoktól, aminél biztosabb jele nincs is annak, hogy valami kiemelt érték.

A vérré vált erdélyi tudásával dicsekvő színész azonban a műsorban maga mondja el, hogy nem tartozott ezen érdeklődők közé, halvány fogalma sem volt a határon túliak létéről és kultúrájáról, vagyis nem tett semmit azért, hogy a kijelentését – „A sejtjeimben van benne az erdélyi nyelv, Sütő András nyelve” – szimbolikusként lehessen értelmezni. Gondolnánk, akkor viszont arról szólt a meséje, hogy ő ugyan hosszasan nem tartozott az érdeklődők közé, de azután a rendszerváltás csókja, mintegy Csipkerózsikaként, felnyitotta a szemét, és most már tisztán látja, hogy mit mulasztott.


Pretext – flickr/partjos

Nem, a meséje egyáltalán nem erről szólt, hanem arról, hogy a rendszerváltás előtt itt mindenki hozzá hasonlóan járatlan volt, éspedig egyformán, a központi akaratnak engedelmeskedve.

A rendszerváltásig nekem fogalmam sem volt erről a kultúráról – mondta –, mert itt sehol nem volt szó arról, hogy a határainkon túl is léteznek magyarok, mindenütt csak az elhallgatás, és erről senki, de senki sem beszélt Magyarországon. Az iskolában nem tanultuk, és másutt sem lehetett erről hallani semmit – mondta.

Vagy csak te nem tudtál róla – reagálhatott volna erre a riporter, megvilágítva ezzel, hogy végül is itt csupán egy ócska áthárításról van szó: a színész azzal akarta igazolni a nacionalista kurzus iránti, újdonsült igazodási vágyát, hogy a saját érdektelenségét és szellemi lustaságát az előző rendszer tiltásaira kente. Miközben viszont a mai elkötelezettségét örök időktől tartó, a legkevésbé sem szimbolikus, hanem nagyon is konkrét predesztinációként szeretné feltüntetni. Ő eleve elrendelten mélynemzeti polgár, aki ott áll a határon túliak univerzális, de főként politikai számításokban gondolkodó támogatása mellett. Neki akkor is a vérében volt az erdélyiek nyelve, amikor még maga sem tudott róla semmit. Nem ő hazudik, hanem azok a szemét liberálbolsevikok, akik ócska nacionalizmusnak mondják a szemléletmódját, és azzal gúnyolják, hogy ez az egész csak a népek közötti hierarchiaállítás, a magyar kultúrfölény és a nemzetérzelmi lúdbőr katasztrofális eszméjén alapuló, hamis identitás. Nem az, hanem az előző, a jobboldaliénál sokkal rosszabb rendszer harcos, igaz, utólagos, de mindenképp hősies, egyszersmind rendkívül magasztos szintű elítélése.

A riporternek azonban esze ágában sem volt egy célirányzott kérdéssel megvilágítani ezt a jelenséget. Vagy maga sem tudta, mi volt a helyzet a Kádár-korszakban, vagy föl sem merült benne, hogy nem kell mindig kiszolgálni a riportalanyok érzelmi elvárásait, és nem kell mindig csak kontrázni nekik. Így azután immár ketten szörnyülködtek azon, hogy Magyarországon a rendszerváltás előtt mit sem lehetett tudni a határon túli magyarok és kultúrájuk létezéséről, és szentesítették azt a képet, amelyben hazánkban a fennálló hatalomnak soha nem volt és nyilván soha nem is lesz (és most aztán ne is legyen!) belső, szellemi ellenzéke.

Így azután, ahogyan annyi másból, ebből a műsorból is csupán azt tudtuk meg, hogy végül is két dolog kell a tipikus kurzushazugságok érvényesítéséhez: egy darab műveletlen, de annál nagyobb politikai törleszkedési vággyal rendelkező színész, valamint egy darab műveletlen, felszínes és a szembesítéseket gondosan elkerülő újságíró.

Most már csak arra kell figyelnünk, hogy a Fidesz-hatalom végeztével mi magunk még véletlenül se essünk ugyanebbe a csapdába, és bármekkora is a kísértés, ne emlékezzünk úgy, hogy a jobboldali kurzus alatt Magyarországon hírét sem hallottuk se demokráciának, se liberalizmusnak, se felvilágosult, tárgyszerű és részlehajlástól mentes gondolkodásnak, valamint hogy mindezek létéről itt senki, de senki se beszélt, mert mindenütt csak az elhallgatás uralkodott. Szörnyű lenne, ha a rendszeres kurzushazudozóknak sikerülne elfelejtetniük, hogy mindig vannak, akik képesek erőfeszítéseket tenni és áldozatokat hozni olyasmiért, ami nem a hatalomból jön, és ami éppen nem mainstream.

Annál már csak az a szörnyűbb, hogy a reflektorfényben álló, meghatározó véleményformálók – színészek, újságírók – között is dolgoznak ennek az ellenkezőjén, és jelen pillanatban egyre többen.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!