Édes anyanyelvünk és édesanya-nyelvünk – tizenhetedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Ha valaki megkérdezi, tiszteljük-e, szeretjük-e az édesanyánkat, legtöbbünk gondolkodás nélkül igennel válaszol. Kicsit még föl is horgadunk, milyen idétlen kérdés már ez. Ha azt kérdeznék, szeretjük-e, tiszteljük-e az anyanyelvünket, a magyarok túlnyomó többsége szintén igennel válaszolna. Minthogy az anyanyelvünkhöz fűződő viszonyunkat – a kifejezésből is egyértelmű – az anyánk iránti érzelmekhez szokás hasonlítani, vannak, akiket már maga a kérdés is megbotránkoztatna, mások esetleg hozzátennék, kötelezőnek érezve a lelkifurdalást, hogy bizony törődhetnének többet is nyelvük pallérozásával.

Kérdés, tudjuk-e egyáltalán, hogy ilyenkor miről beszélünk. Nyilván úgy gondoljuk, hogy tudjuk: iskolában megtanultuk, hogy anyanyelvünket gondosan ápolnunk kell, óvni az idegen hatásokkal szemben, szókincsünket gazdagítanunk, kifejezésmódunkat fejlesztenünk illik, és hogy csak tiszta beszéd hordozhat tiszta gondolatot. A fejünkbe verték, hogy helyesen, magyarosan, szépen beszélni erkölcsi kötelezettség és érdem, magyartalanul, pongyolán beszélni jellemhiba. Javítottuk már ki mások beszédét, és minket is javították már ki mások. Rosszallóan fejcsóváltunk mások nyelvi helytelenkedése, pironkodtunk saját nyelvi botlásaink miatt. Azt is elmagyarázták, a hibákat azért kell irtani, mert „anyanyelvünk a magyarság legdrágább kincse”, „kultúránk és összetartozásunk szimbóluma és föltétele”. Megtanultuk, hogy a nyelvünk különleges: hajlékony, sokszínű, rugalmas és erőteljes. Olyan, mint egy kert, gyönyörködhetünk benne, ékeit csokorba gyűjthetjük (mármint a költők), de a gazt ki kell gyomlálni belőle, ágyásait ápolni, fáit nyesegetni kell, szigorúan figyelve, mert a vadhajtások hajlamosak eszelősen sarjadzani. Nyelvünk olyan, mint édesanyánk, nem véletlenül hívjuk így, hogy „édes anyanyelv”: védelmeznünk, tisztelnünk, becsülnünk és természetesen szeretnünk kell.

Akár valódi, hús-vér anyánkkal szemben is. Ezt nem szokás ugyan kimondani, de a nyelvművelő gyakorlat erre ösztökél. Úgyhogy most kénytelen vagyok némi anyázással folytatni.

„Bizonyára ismerik a ’süket sógor’-tünetegyüttest. Ehhez csatlakozhat a szótévesztés képessége. A kettő együtt ijesztő állapot.

Anyám, aki hagyományos háztartást visz, nehezen barátkozik az új eszközökkel és idegen szavakkal, még ha közismertek is, ugyanakkor rabja a divathóbortoknak. Egy napon diadalittasan érkezik haza bevásárlásából:

Vettem egy termoszt – mondja boldogan.
Milyen termoszt? – kérdezem.
Nagy, tájképes – és boldog.
Hol fogod használni? – puhatolózom, mert én már megszoktam a friss kávét.
Még nem tudom – bizonytalanodik el.
Talán a hideg napokon jó lesz – vigasztalom.
Nyári kép van rajta. A szobába gondoltam – születik az ötlet.
Na, majd keresek neki helyet a kredencben – enyhülök.
Á, ott nem látja senki – tiltakozik.
Miért, milyen? – várom a meglepetést.
Gyönyörű. Erdőrészlet őzikékkel – mondja lágyan.
Egy egész erdőrészlet egy termoszon? – kezdek gyanút fogni.
Nem egy darab, hanem össze kell rakni – kezdi a kioktatást.
Darabokban van? – húzom magam alá a széket.
Darabokban – mondja természetesen.
?
Persze, mert olyan nagy. Ez egy óriástermosz – lecke kezdőknek.
Miből van? – várom a lesújtó igazságot.
Papírból. Mi másból lenne?
De hiszen az elázik! – ellenkezem, mint állítólag mindig.
Mi a fityfenétől ázna el a falon? – és elképed a butaságomon.
De édesanyám, miért tennénk a falra a termoszt? – rémüldözöm elmeállapotán.
Mert olyan, mint a tapéta. Mintha az erdőben lennénk, úgy fog látszani.
Mutasd! – kérem határozottan.
Miért bontsuk ki most? – ellenáll.
Látni akarom! – és mélyül a hangom.
Elővesz egy hatalmas papírhengert, kiemel belőle egy óriásposztert.
Édesanyám, de hiszen ez nem termosz, hanem poszter! – magasodik a hangom.
Hát nem mindegy? – és sértődötten kivonul.”

Én kérek elnézést ezért a párbeszédért, bár természetesen eszembe se jutna saját édesanyámat így alázni, nemcsak mert soha nem keverte volna össze a termoszt a poszterrel – még ha előfordult volna, sem tettem volna ilyet. A hihetetlenül bugyuta kis történet egyben hiteltelen is, mert ilyen párbeszéd egyszerűen nem lehetséges, legfeljebb a Szomszédokban, ott is mindenki tökegyforma módon, kiművelt és szájbarágós fentebb stílben beszélt, bánatban, örömben, nyugalomban és zaklatottan, a galamblelkű doktortól az állami gondozott nyomdászfiúig (csak ő még modorosan öblögetett is a hangjával, pont ahogyan Montágh Imre tanította, hogy ne tegyük). Nyilván tanmese tehát, nem törődve azzal, hogy mit gondolhatnak a hiszékenyebb olvasók a szerző édesanyjáról. Ez bizony nem mintagyermeki szeretetet.

Az a kisebbik baj, hogy a stílus, megfogalmazás, párbeszédalkotás bosszantóan együgyű, mert hiszen a szövegből kibontható, nem is nagyon mélyre rejtett jelentés meg egyenesen viszolyogtató. Valaki, csak hogy a szótévesztésen (a nyelvi pellengérezés kedvelt ürügye) élcelődhessen, a következőket állítja saját édesanyjáról: elmaradott („hagyományos háztartást visz” és nehezen kezeli az új eszközöket), műveletlen (közkeletű szavakat – termosz, poszter – is kever), „a divathóbortok rabja”, a legszörnyűbb giccshez vonzódik (erdőrészletet vesz őzikékkel), ezzel együtt kioktató, vitatkozós, még neki áll följebb, ha nem tud valamit („sértődötten kivonul”). A tartalomhoz illő stílusban maradva: a mamzi egy tapló banya. A gyermek, aki elvárja tőle a friss kávét, időnként fenyegeti (mélyülő meg magasodó hanggal), szintén nem nevezhető zseninek, mert közepes képességekkel is sokkal gyorsabban rá lehetett volna azért jönni, hogy itt nem termoszról van szó.

„Mi a fityfene” (ilyet meg ki mond?) vihet rá valakit arra, hogy a saját anyját nyilvánosan lehülyézze? Szentként tisztelt eszmék rajongói szokták megtagadni családjukat, barátaikat hitük kedvéért, és itt is valami ilyesmi történhetett. A párbeszédre évekkel ezelőtt bukkantam rá a magyar nyelvművelés egyik igen fontos fórumának, igehirdetőjének számító Édes Anyanyelvünk című lapban, és azért őriztem meg, mert kézzelfoghatóvá teszi az egyébként sokkal rejtettebben működő mechanizmust – azt, hogy a magyar értelemben vett nyelvművelés a legtöbb embertől voltaképpen mindig ezt kéri: tagadják meg az anyjukat, családjukat, barátaikat, közösségeiket, mert egy eszmében és az eszményiben való hit ezt követeli tőlük. Tagadják meg önmagukat, vegyék föl a nyelvhelyesség keresztjét, és hurcolásszák egész életükben. Ugyanilyen durváskodás, amikor a tanár, tanító „anyáz” az órán, közölve, hogy a gyerek rossz, magyartalan, műveletlen, bunkó, helytelen módon beszél magyarul – mert hát a gyerek javítgatott beszéde bizony az a magyar, amit otthon tanult. Ha ez rossz, magyartalan, műveletlen, bunkó, helytelen, akkor anyja, apja, családja, közössége rossz, magyartalan, műveletlen, bunkó, helytelenül beszélő. A javítás egy nem létező eszmény kedvéért, s egy túlságosan is létező, hamis és súlyosan diszkriminatív eszme jegyében történik.


We are all... – flickr/Enkhtuvshin

A nevét már tudjuk ennek a nyelvi ideológiának – lingvicizmus –, és azt is tudjuk, hogy ha nyelvpolitikai szemléletként jelenik meg, akkor puristának is nevezik. Tudjuk, hogy ennek a nyelvi ideológiának nem hogy nincs nyelvészeti megalapozása, kifejezetten ellene szólnak a nyelvészeti tények. Arról azonban még nem volt szó részletesen, ez a következő részek tartalma, hogy mik a lingvicizmus tényleges társadalmi következményei, miért olyan káros, hogyan működik a nyelvi diszkrimináció mechanizmusa, és hogy miért ilyen hihetetlenül erős a magyar kultúrában a nyelvi normativizmus – hogyan izmosodott ennyire meg, milyen kulturális, esetleg evolúciós pszichológiai alátámasztás betonozta be. Arról is érdemes lesz majd beszélni, lehet-e egyáltalán ezen a megkövült, mondjuk úgy, gránitszilárdságú szokásrendszeren változtatni, vagy viselnünk kell az idők végezetéig, a magyar sors sok csapása közül az egyikként, hogy a „nyelvművelés” szelleme és gyakorlata az marad, amivé a 19. század utolsó harmadában vált: a megszégyenítés, megbélyegzés, kirekesztés gyámolítója, az elitizmus legitimált, sőt ünnepelt és morális kívánalomként beállított megjelenése, babonák, tévhitek gyűjteménye, a nyelvészeti sarlatánság terepe.

Tudom, hogy a nyelvművelés szót – mint az elvont kifejezéseket általában – sokféleképpen értelmezik a magyar kultúrában. Van, akinek azt jelenti, hogy törekedjünk a kifejező, megfelelő stílusú, kulturált beszédre, van, aki belekeveri a tartalmat, azaz hogy értelme legyen annak, amit mondunk, a legtöbben azonban arra (vagy arra is) gondolnak, hogy a nyelvművelés a helyes beszédet hivatott megteremteni. A jelentés persze mindig egyedi és igen változatos, elég sokat beszéltünk már erről, de itt más is közrejátszik: a magyar nyelvművelés ideológiájában többször voltak igen jelentős változások, legismertebb képviselőinek hozzáállása, elvei, stílusa, nyelvművelő gyakorlata sem (volt) egyforma, ráadásul máshol is egészen különböző dolgokat jelent az, amit magyarra fordítva „nyelvművelésnek” neveznénk. A nyelvművelés szó szerinti fordításainak jelentése, az ezen a címen végzett tevékenység kultúránként nagyon különböző lehet. Svédországban például a nyelv szókincsének modernizációját és nyelvi ismeretterjesztést jelent – hasonlóan ahhoz, ahogy a 19. századi magyar nyelvhasználatban a szókincsbővítés, nyelvújító munkálkodás megnevezése volt. Az angolban olyan laikusok (azaz nem nyelvészek) által végzett preskriptív (azaz előíró normákat állító) tevékenység, amely esztétikai, nyelvtörténeti, logikai vagy morális alapon hozott értékítéletekből kiindulva próbálja terjeszteni a „helyes” nyelvhasználat szabályait.

Nézzük a „hivatalos” magyar értelmezést: a Nyelvművelő kézikönyv szerint 1. a nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománynak az az ága, „amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség ter­jesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését”; 2. „célja és tartalma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye; legidőszerűbb feladatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg”. Ez a „szükséglet” kézikönyv szerint a 19. század első felében a szókincsbővítés volt, második felében a „nyelvújítás túlzásainak nyesegetése”, a „mesterkéltté váló nyelvhasználat” visszavezetése a „természetességhez, illetve a népnyelvhez”; a századforduló után „az idegenszerűségek elleni küzdelem”, az 1970-es, 1980-as években pedig „arra irányul, hogy a nyelv minél alkalmasabb legyen a világos, árnyalt nyelvi közlésre, a kommunikációra, a beszélő (író) ember pedig minél jobban ismerje a nyelv törvényszerűségeit, használati szabályait”.

Azt most hagyjuk, hogy a meghatározás második része nem a „társadalmi szükségleteket”, hanem szimplán az adott korban legnépszerűbb nyelvművelő ügyködést írja le, meg hogy milyen lehet a nyelv „egészségtelen fejlődése” – ezekre a kérdésekre visszatérünk. Itt inkább arra figyeljünk, hogy a meghatározásban az a két nagy hagyomány jelenik meg (bár reflektálatlanul, szóval összekutyulva), amely végigvonul a magyar nyelvművelés történetén. Az egyik kategorikus szabályokban gondolkodik, az egységesség híve, a logikai, történeti szempontokat részesíti előnyben, a nyelvi racionalitást és esztétikumot abszolút érvényűnek gondolja – e szemléletmód fókuszában a nyelv „jobbítása” áll. A másik szintén „jobbnak” véli a „nemzeti” („irodalmi”) változatot más nyelvváltozatoknál, de valamivel engedékenyebb, elfogadja, hogy a nyelvhasználatban a szokás sokszor fölülírja a logika és a történetiség szempontjait, a nyelvi racionalitást és esztétikumot pedig – bár megszorításokkal – relatívnak gondolja; középpontjába a beszélőközösséget és a megértést helyezi.

Az első, „nyelvközpontúnak” nevezett szemléletet legrészletesebben Bárczi Géza dolgozta ki 1974-ben, a második elsősorban Lőrincze Lajos nevéhez köthető. Az utóbbi szemléletet ő maga „emberközpontúnak” nevezte, de „pozitív nyelvművelés”-nek is hívják, mert a példamutatást hangsúlyozza a hibajavítással szemben. A „nyelvközpontú” szemlélet az erős központosítással, az „emberközpontú” az engedékenyebben központosító hatalom törekvéseivel egyeztethető jól össze – de a nyelvészettel egyik sem, bármennyire szerették is sokan Lőrincze Lajos „ízes beszédét” és többnyire szelíd tanácsait. A jámborabb elv és gyakorlat mögött ugyanaz a nyelvi ideológia áll, és ugyanazokra a nyelvről kialakított laikus mítoszokra épül, mint a kétségkívül vérmesebb változat. Talán nem szúr, vág és aláz porig, mint az, de ettől még nem lesz tudományos értelemben védhetőbb, és nem töri meg a nyelvi diszkrimináció újratermelődését sem.

Ráadásul a nyelvművelésileg lelkes átlagember, beleértve a tanárokat, nem is nagyon tud arról, hogy van megengedőbb és keménykedőbb válfaj: a nyelvművelő gyakorlatot a két szemlélet keveredése jellemzi, és lényegében az ember személyiségén múlik, hogy mikor, kivel szemben melyik eljárást választja inkább. Ne legyenek kétségeink: ha valaki már egyáltalán kijavítja mások beszédét, az küldetéstudatból, műveltségfölmutatásból, kisebbségi érzés kompenzálásaként és hasonló okokból teszi, ennek megfelelően sokkal gyakrabban találkozunk a türelmetlen, bántó változattal. Ennek szellemében fogant a 2011 szeptemberében elfogadott szerencsétlen országgyűlési határozat is, amelynek indoklása szerint a „normatív nyelvhasználat képviselete intézmények, szervezetek és a magyar nemzet polgárainak közös felelőssége”. Igen, jól látják, a mondat értelmetlen, de erről majd később, mert a határozat nem pusztán egy misét ér meg, hanem akár egész rorate-sorozatot is, noha semmi jót nem jövendöl, nem az egek harmatoznak tőle, inkább a szemünknek van oka rá. (Sírhatunk azért is, mert az országgyűlés ráadásul ellenszavazat nélkül lelkesedte össze nekünk a nyelvi diszkrimináció és a nyelvészeti babonaterjesztés határozati legitimációját, de erről tényleg majd később.)

A nyelvművelést – szintén Lőrincze nyomán – olykor a nyelvtervezés szinonimájaként használják. A nyelvtervezés legáltalánosabb meghatározása (hogy ez a nyelv életébe való tudatos beavatkozás) valóban ráillik arra a tevékenységre, amelyet ma magyarul nyelvművelésnek neveznek. A nyelvművelés elveit kidolgozó írások a nyelvművelői munka módjainak, eszközeinek megváltoztatására tesznek javaslatokat, de a nagyközönség által közvetlenül megtapasztalható nyelvművelő tevékenység elsősorban a tanácsosztást, értékítéletek alkotását és a „helyes” alakok népszerűsítését jelenti. Kért (telefonon, szerkesztőségeknek írt levélben stb.) vagy kéretlen (a tanórán, újságcikkekben stb.) tanácsokat ad, szintén kívánságra vagy anélkül tájékoztatja az embereket arról, hogy mi „helyes”, mi nem, mit kerüljenek, vagy mit részesítsenek előnyben.

A nyelvművelés tehát aktív nyelvtervezés, azaz beavatkozás a nyelvhasználók életébe – értelemszerűen nem azonos viszont a nyelvtervezés elemzésével. A nyelvtervezéssel foglalkozó szerzők megtörtént nyelvtervezési döntéseket, folyamatokat írnak le és elemeznek, esetleg a nyelvtervezés hatékonyságának növelésére tesznek javaslatokat, szociológiai, szociálpszichológiai, nyelvészeti szempontokat figyelembe véve, de nem ők a nyelvtervezési lépések végrehajtói. Hanem az akadémiák, kormányok, iskolák, szótárak szerkesztőségei, helyesírási bizottságok, és mindazok is, akiket a sorozat második részében kuruzslóknak, sámánoknak és nyelvtudoroknak neveztünk.

De ha valóban a nyelvtervezés és a hozzá tartozó nyelvi ideológiák fogalmi keretében akarjuk értelmezni a nyelvművelést: a magyar nyelvművelés első intézményesített letéteményesének tekintett Akadémia, illetve elődje, a Magyar Tudós Társaság nyelvi ideológiája eredetileg a vernakularizáció volt, azaz a magyar sztenderd változat megteremtése a magyar nyelvváltozatokra alapozva, ezek egymás közötti viszonyát pedig pluralista szemlélettel kezelték. Nem magyar változat állt szemben magyarral, hanem a magyar nyelv a latinnal és a némettel. Szarvas Gábor, a mai értelemben vett nyelvművelés apostola azonban a hangsúlyt a nyelvek közötti konfliktusról a magyar nyelven belüli normaütközésekre helyezte, nyelvi ideológiája pedig a purizmus volt: ennek egyik jellegzetessége, hogy minden nyelvi csoport nyelvhasználatát egy ideálisnak képzelt nyelvhez szeretné adjusztálni. A magyar nyelvművelés minden Szarvas óta kidolgozott programjának hátterében ez az ideológia fedezhető föl, erőteljesebb formában vagy megengedőbben. Az utóbbi esetben csak az „eszményi nyelvváltozat” ismerete követelmény, és az, hogy amikor „annak van helye”, akkor azt használják.

Nyelvtervezési lépésekre – legalábbis a nyelvtervezést elemző Einar Haugen szerint – ott kerül sor, ahol valamilyen társadalmi csoport úgy érzi, hogy problémái a nyelvhez kapcsolódnak, vagyis a nyelvtervezési lépéseket egy-egy társadalmi csoport sürgeti. A nyelvművelés viszont nem a társadalmi csoportok problémáit kezeli, hanem nyelvi ideológiája és előíró szemlélete alapján, saját hagyományainak megfelelően tevékenykedik – ezzel nem föloldja, hanem teremti a nyelvi konfliktusokat. Mivel nem az egyébként létező konfliktusokból, hanem a története során berögzült, mítoszokra alapuló elvekből indul ki, javaslatait nem előzi meg a nyelvi problémák pontos körülhatárolása, és nem végez fölméréseket sem annak érdekében, hogy minél sikeresebb legyen a nyelvtervezés – az 1990-es évek egyik elhíresült metaforája szerint a nyelvművelés diagnózis nélküli terápia.

A magyar nyelvművelés a nyelvtervezési döntések és lépések elgondolásakor és kivitelezésekor nem veszi figyelembe a nyelvtudomány eredményeit. Az imént emlegetett Szarvas Gábor nyelvművelése még kapcsolódott valamelyest korának nyelvtudományához (főképp Hunfalvy Pál nézeteihez), a későbbi nyelvészeti iskolák azonban nem hagytak nyomot a magyar nyelvművelésben: sem a strukturalizmus, sem a generatív nyelvészet (a cseh nyelvművelésben például mindkettő hatása érezhető); a szociolingvisztika pedig – noha a nyelvművelés szívesen nyilvánítja magát annak – élesen szembenáll a homogén, ideális nyelv tanával, a lingvicizmussal és a purista nyelvi ideológiával.

Dehát szegény nyelvművelés, legalábbis ahogyan a magyar kultúrában ma értelmezik, nehezen is fordulhatna segítségért a nyelvtudományhoz: mindössze azt kapná tanácsként, hogy hagyjon fel az anyanyelvhasználók megregulázási kísérleteivel. Csak emlékeztetésképpen, hiszen volt már erről szó: az egymással alapkérdésekben is vitázó nyelvészeti irányzatok a legnagyobb egyetértésben vallják, hogy a nyelvművelés szembenáll a nyelvtudománnyal. Azok a „bevezetés a nyelvtudományba” jellegű alapozó tankönyvek, amelyeket a világon a nyelvészeti kurzusok bevezető óráin használnak, leszögezik, hogy a nyelvészet deskriptív (azaz leíró) és nem preskriptív (azaz előíró) természetű, azaz a nyelvészet azzal foglalkozik, hogy milyen a nyelv, s nem azzal, hogy egyesek szerint milyennek kellene lennie. Igaz, a legkorábbi nyelvtanok többsége ugyan szintén előíró szemléletű volt, azonban már a 18. századtól kezdve megjelent az a nézet Joseph Priestly angol nyelvtanában, hogy helyes az, ahogyan a nyelvet az emberek szokásaiknak megfelelően használják, s hogy a nyelvhelyességet nem lehet logikai vagy jogi alapon értelmezni. A nyelvtudomány történetében azóta többször is sor került az előíró szemlélettől való nyílt és időnként több mint határozott elhatárolódásra.

A nálunk megszokott értelemben vett nyelvművelés viszont tagadhatatlanul előíró szemléletű: a „nyelvjavítás” és a „nyelvvédelem” szándéka vezérli, a „helyesség” szempontjai irányítják, s az a hit, hogy a nyelvművelő „jobban tudja”, mikor, milyen helyzetben mi a helyes, mint maguk a nyelvhasználók. És a legfurcsább: hogy erre az önelnyomásra van igény. A legtöbben engedelmesen fejet hajtva beismerik, hogy ők gyarló nyelvhasználóként szeretnék, ha valaki megtanítaná nekik a helyes beszédet, hogy ne kelljen szégyenkezniük botorságaik miatt. Ennek a sajátos, de a diszkrimináció működési mechanizmusából egyébként jól ismert önostorozásnak összetett oka van, sort is kerítünk ezekre az összetevőkre. Egyelőre elég annyi, hogy mindenféle európai kulturális hagyományokból származó nyelvi mítoszokból (ezekről is lesz szó részletesebben) nő ki az a félelem, hogy a nyelv „elromolhat”, s innen egyetlen lépéssel el lehet jutni oda, hogy el is romlik, ha valakik nem tartják folyamatosan karban. Annyira hozzászoktunk a nyelvművelés jelenlétéhez, hogy sokan sosem gondolnak arra, a nyelvművelés évtízezredekkel később jelent meg, mint a nyelv. Nem gondolnak erre akkor sem, amikor elhiszik azt, hogy rögzített szabályok nélkül olyan káosz alakulna ki, hogy végül a közösség tagjai nem értenék meg egymást, vagy hogy az emberek csak akkor tudnak egymással zavartalanul beszélgetni, ha ehhez külső segítséget kapnak.

De nemcsak nyelvi, hanem más társadalmi adatokat sem vesz figyelembe a nyelvművelés javaslatainak kiötlésekor: figyelmen kívül hagyja mindazokat az erőket, amelyek a nyelvi változásokat befolyásolhatják. A nyelvről, társadalomról, nyelvi változásokról gyűjtött ismeretek nélkül persze esélye sincs ennek a fajta „nyelvtervezésnek”, hogy komolyan irányítsa a nyelvhasználatot: szükségszerűen sikertelen. Persze a nyelv társas funkcióit és neurológiai beágyazottságát ismerve nem is képzelheti senki, hogy létrehozható egy homogén, lényegében változatlan, mindenki számára azonos erőbefektetéssel elsajátítható szuperváltozat. Igaz, a nyelvművelés eredményeiről sokszor beszélnek („ma kevesebben suksükölnek, mint régebben”), de nem adatok, hanem saját benyomásaik alapján. A nyelvművelés eredményességét mérő empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy a sztenderd nyelvhasználat és a nyelvművelő javak fogyasztása között nincs szoros összefüggés.

Legyünk igazságosak: az utóbbi két évtizedben született néhány javaslat annak érdekében, hogy a magyar nyelvművelést a modern nyelvtervezéshez közelítsék. Volt, aki az adatgyűjtés szükségességét hangsúlyozta, volt, aki a nyelvművelés teljes reformját javasolta, nevezetesen hogy egységes ítéletek helyett figyelemmel kellene lenni a beszédhelyzetre, a beszélők társadalmi hovatartozására, arra, hogy Magyarország határain belül, egynyelvű helyzetben, vagy a határokon túl, kétnyelvű környezetben élnek-e. Ezek a javaslatok lényegében Lőrincze Lajos programját újították föl és egészítették ki, de az igazság másik fele az, hogy süket fülekre találtak. A nyelvművelő műsorokban ugyanaz folyik, mint korábban bármikor, ad hoc ötletelés és „értékelés”. A nyelvművelés főáramában a szociolingvisztikai fölmérések adatait egyszerűen nem tekintik érvényesnek – tulajdonképpen nem is nagyon értik, hogy a reprezentatív szociolingvisztikai fölmérés most inkább valami, vagy inkább megy valahova. Az általános reformra vonatkozó javaslatok vagy visszhang nélkül maradtak, vagy heves tiltakozást váltottak ki. Ez nemcsak azért kár, mert így a 19. századi nyelvészeti alapokon álló, purista nyelvi ideológiát követő magyar nyelvművelés – legtöbb követőjének határozott jószándéka ellenére – továbbra is hozzájárul a nyelvvel kapcsolatos társadalmi problémák sokasodásához, hanem azért is, mert nyelvtervezésre a magyar nyelvvel kapcsolatban is szükség lenne, többek között a tankönyvek nyelvét, az oktatásban megkövetelt nyelvváltozatot, a helyesírás egyszerűsítését, a tényleges nyelvi konfliktusok megoldását illetően is.

A magyar nyelvművelés irodalmában és gyakorlatában a nyelvtervezés elemzői által kívánatosnak tartott etikai megfontolások mérlegelésével – ki, milyen alapon, milyen módon és milyen mértékben szólhat bele más emberek nyelvhasználatába – nem találkozunk. Ez egyébként nyelvi ideológiájából is következik, hiszen a purizmus egyértelművé teszi ezeket a kérdéseket: eszerint az eszményített nyelv birtoklása erkölcsi érték, így mindazok, akik ezt a nyelvet birtokolják (vagy úgy gondolják magukról), kijavíthatnak másokat. A nyelvművelő írásokban az etikai megjegyzések legtöbbször a nemzettudatra alapoznak: hogy anyanyelvünk kiművelt, „nemzeti” változata nemzeti létünk föltétele és biztosítéka; az anyanyelv szeretete s egyben ápolása a nemzet szeretetéből kell, hogy következzen; a magyar nyelv vizsgálata, ha magyar nyelvészek végzik, nem merülhet ki a nyelv hideg fejjel, közönyösen végzett leírásában; az anyanyelv kutatásának másnak kell lennie, mint a többi nyelv kutatásának. A nyelvtervezőnek valóban fontos tényezőként kell figyelembe vennie annak a beszélőközösségnek a nyelvhez fűződő viszonyát, érzelmeit, amelynek életébe bele akar avatkozni – de hatékonyabb és kevesebb kárt okoz, ha ő maga nem az érzelmeit, hanem az értelmét veszi elő, amikor a munkáját végzi.

A purista ideológia hozadéka az is, hogy a nyelvművelők nehezen törődnek bele: a nyelvtervezők javaslatairól a végső ítéletet a nyelvhasználók hozzák meg, mert vagy elfogadják a sok nyelvi okosságnak szánt tanácsot, vagy beszélnek tovább kedvük szerint. Arany János megfogalmazásában: „Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:/ Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél. / Grammatikát nem tud, hiába csináljuk, / Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk. / Ugy beszél mint apja, nem halad a korral, / Nemes oltvány helyett él ösi vackorral.”

Arany nyelvművelői panaszokon ironizáló soraiban ugyan „apanyelv” áll, de hát mindegy is ez, oda visz vissza, ahonnan indultunk: amit manapság „édes anyanyelv”-nek neveznek, ez a nagytekintélyű, homogénnek és a tökéletesség felé törőnek álmodott változat a legtöbb ember számára bizony szemben áll az elsődleges közösségben elsajátított, azaz anyánktól, apánktól tanult, szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal beszélt változattal, ha tetszik, édesanya-nyelvünkkel. Az eltérés és az ellentét a kettő között lehet kisebb vagy nagyobb, ettől függetlenül érdemes e kétféle, egyaránt kiemelt szerepű nyelvváltozat-típus sajátosságaival megismerkednünk – nyelvészeti fogalmakkal leírva a sztenderd változatról és az alapnyelvről (vernakulárisról) van szó.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!