A különbség neve: Orbán Viktor




Naponta halljuk a fideszes és Fidesz-párti érvelést, most éppen a Nemzeti Bankról szóló törvény miatt. Hogy minden, amit tesznek, gyakorlat valahol Európában, hogy minden törvényük mása megvan valahol Európában. Hogy az Európai Unió 15 kifogásából „13 és felet” „beépítettek” a jegybanktörvényükbe. Illetve, hogy miért baj az, ha a miniszterelnök saját kinevezettjeivel akarja kibővíteni a Monetáris Tanácsot és saját hatáskörébe akarja vonni az alelnökök kinevezését, köztük egy új, harmadik alelnökét? Hiszen a szocialisták is ehhez az eszközhöz nyúltak, amikor Járai Zsigmondot akarták jó útra téríteni. Mi a különbség?

Nem érdemes bonyolult vitába kezdeni velük, sem nekünk, sem Európának. Mert minden ilyen érvükre egyetlen válasz van: Orbán Viktor. Ő a különbség.

Ma már minden tekintélyes és kevésbé nagy nevű nyugati sajtótermék több-kevesebb pontossággal, de a lényeget tökéletesen értve fel tudja sorolni Orbán összes olyan intézkedését, amellyel kivégezte a magyar demokráciát. Aki rendszeresen olvassa kiemelt híreinket és hírösszefoglalóinkat, már álmából ébredve fel tudja mondani ezt a sort. Tette ezt úgy, hogy látszólag betartotta a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság alapvető szabályait – a törvényeket a parlament hozza, és a végrehajtó hatalom alá van vetve a népképviselet által alkotott törvényeknek. Orbán azonban a maga cinikus módján kiforgatott és kihasznált mindent, elvet, normát és gyakorlatot, amit a nyugati világ hosszú évszázadok alatt kiizzadt magából a polgárok „jó élete” érdekében. A Fideszt, előrelátóan, már régen átformálta vezérfüggő akarat és vélemény nélküli végrehajtógépezetté. Így a „népképviselet” ma az orbáni akarat képviseletének feladatát látja el. Orbán törvényei Orbán torz elképzeléseit védik hatalomról, országról, népről, és nem a polgárokat védik az eltorzult hatalmi akarat megnyilvánulásaitól. Ez ma már mindenki számára világos, nemcsak itthon, hanem a világban is. Orbán hívei is pontosan tudják, más kérdés, hogy ők helyeslik, legalábbis támogatják.

Ezért nem vethető össze semmilyen mai nyugati és korábbi demokratikus magyarországi gyakorlattal az, ami a Fidesz-uralom alatt történik. Európa nehezen értette ezt meg – nem csoda, Magyarország is. Kopits György a The Wall Street Journal Europe-ban még ma is azt írja: „Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök négy új tag kinevezésével próbálta befolyásolni a monetáris tanácsot. Mint kiderült, e tagok többsége a szakmai belátás alapján cselekedett, figyelmen kívül hagyva a kormány óhajait.” Kopits György valószínűleg egy dolgot felejtett el: hogy a négy új tag kinevezését akkor nem az a vágy indokolta, hogy a kormány óhajának legyenek szolgai végrehajtói a Monetáris Tanácsban, hanem az, hogy az akkori, közismerten Fidesz-elkötelezett jegybankelnöknek (1) – aki súlyos szakmai bírálatok özönét kapta jegybankelnöki pályafutása során – legyen ellensúlya a Monetáris Tanácsban. És a szakmaiság volt az ellensúly, ezt nemcsak a négy új tag működése, hanem kiválasztása is bizonyította. A világ már akkor sem Gyurcsány Ferenc, hanem Orbán Viktor körül forgott. És Orbán módszerei már akkor, 2005-ben is pontosan ugyanazok voltak, mint ma: benyomulni minden megszerezhető pozícióba, és elgáncsolni mindent és mindenkit, aki ellenfél vagy ellenerő lehet. Csak éppen az államhatalom meg a kétharmados parlamenti szavazógépezet kínálta eszközök még nem voltak a kezében. Orbán személyiségét és ennek megfelelő hatalomgyakorlását csak most kezdi megérteni a világ.

Egyrészt azt, hogy Orbán kormányzása lassan két éve arról szól, hogy biztosítsa a kézivezérlés feltételeit. És ebben nemhogy a korábbi alkotmányos jogállam szabályai, de még a saját törvényei sem akadályozhatják. Ha pénzre van szüksége, elveszi, elveteti saját törvényhozó gépezetével. Elveszi a a magánnyugdíjpénztárakban lévő magánpénzt, majd egy évvel később közli, hogy elveszi annak a maradék százezer embernek a magánpénzét is, akik korábban vele dacolva és kockázatot vállalva nem adták a pénzüket. Nem kell „minden rendelkezésre álló eszközzel” nyomozást indítania a kormánynak, hogy kiderítse, miért féltik a bankbetétjüket a magyarok. Ezért. Mert ha Orbán előtt majd két éve nincs akadály a magántulajdon arcátlan kisajátításában, semmiféle garancia nincs rá – magyar alkotmánybírósági se, nemzetközi se, polgári ellenállási se –, hogy ezentúl lesz.

Másrészt Orbán kormányzása lassan két éve arról szól, hogyan verje át a lassan ébredő Európát és a világot. Európa tartja (tartotta) magát a saját lehetőségeihez, a joghoz. Noha világos volt, hogy a média új, Orbán-féle szabályozása és ellenőrző hatóságainak-testületeinek személyi összetétele bármikor használatra kész fegyvernek van szánva Orbán kezében a sajtó korlátozására, az Unió úgy vélte, nem tehet mást, mint hogy kifogást emel azok ellen a jogszabályrészek ellen, amelyek tételesen az uniós jogba ütköznek. Orbán kellő hepciáskodás után módosított. Tudta, hogy nyugodtan megteheti: az összes adu így is a kezében maradt. Tudta, hogy a nyugati világ láthatóan nem érti, nem ismeri a megfélemlítés állami technikáját. Öncenzúráról már hallott, de a működési mechanizmusait nem látja át, nem „érzi”. Csak egy adalék ehhez: a Galamus kicsi pénzéből lefordíttattam Krémer Ferenc írását (Orbán álma – a totális állam) angolra (Foundations of the Orbán-style Absolute State), és nemcsak a Galamusra tettem fel, hanem szétküldtem a világba ismerőseimnek és ismerőseim ismerőseinek. A válasz konzekvensen ugyanaz volt: a Nyugatnak adatokra van szüksége ahhoz, hogy ítéljen – hányszor, hol, mikor, mivel sértették meg a jogállam és a demokrácia szabályait, meg persze az emberi jogokat. Értem én: a demokráciavédő bürokrácia bejáratott gépezete adatokkal dolgozik (milyen érdekes, hogy Orbánék ezt már régóta tudják és értik [2]), aztán meg, ha a nyugatiak valaha megtapasztalták is, mára elfelejtették, hogyan működik egy totalitárius állam. A legkevésbé a jogszabályaival teremt félelmet és engedelmességet, sokkal inkább a gyorsan kitapasztalható represszív működési módjával és zsoldosainak hadseregével. Senki ne higgye, hogy Majtényi László fiának a kinevezése pusztán azért bukott el, mert Orbán személyes bosszút akart állni egy renitens – kritikus, a hatalomnak nem engedelmeskedő, nem meghunyászkodó, tüntetésen szónokló – értelmiségin. (Ez is micsoda aljasság: a fiút üti, hogy az apának fájjon!) Ha van is benne bosszúelem, a lényege sokkal inkább a megfélemlítő üzenet mindenkinek, aki a jelenben vagy a jövőben bármiféle szakmai karrierre törekszik: nem elég, ha felkészült vagy, még az sem elég, ha te magad engedelmeskedsz, a családod tagjait is engedelmességre kell szorítanod. Bosszú és zsarolás az egyik oldalon, megfélemlítettség és megalázottság a másikon: ez a totális hatalom. Ezer ilyen, a társadalomnak küldött erős jelzésből áll össze. Semmi köze az Unió számonkérhető jogi normáihoz. Ezt írta le, szerintem nagyon plasztikusan és színvonalasan, Krémer Ferenc. De ha a diktatúra kiépítésének finommechanizmusait a Nyugat már elfelejtette, sőt, nem is tartja szükségesnek megérteni, védtelen lesz az Orbán-félék gátlástalanságával szemben.


Porcelánbolt – flickr/David Blackwell

Orbán azt is tudta, hogy a nyugati világ nem tud majd mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Orbán rendszerében a jogszabályokat kifejezetten azzal a céllal hozzák, hogy szükség esetén elbujtassák mögéjük a hatalmi önkényt. Ez világosan kiderült a Klubrádió esetéből. A médiahatóságot törvényesen állították fel, tagjait törvényesen nevezték ki, a hatóság törvényesen írta ki a pályázatot, a pályázati feltételeket törvényesen állapította meg, a pályázatokat törvényesen bírálta el – csakhogy az egész törvényesség arra szolgált, hogy megfojtsanak egy számukra ellenőrizhetetlen rádiót (miután a közszolgálat minden csatornáját, szintén törvényesen, megszállták az embereikkel). Innentől kidumálás kérdése minden (szándékosan használom ezt a szerintem pejoratív kifejezést, mert amit Orbánék és összes zsoldosaik művelnek, arra kár elpazarolni a kommunikáció szót). A lokális közéleti rádiótól (ezt a Nyugat érti, fontosnak tartja) a zenei rádióig (ebből is van bőven náluk) és a Klubrádió „látványosan gyenge” pályázatáig (böngéssze át a vaskos irathalmazt magyarul, aki a hivatalos minősítést ellenőrizni akarja) minden állításuk arról szól, hogyan lehet önmagukat tetszetős hívószavakkal igazolni, a megsemmisített ellenfélnek meg még a szavahihetőségét és a hitelességét is kétségbe vonni. Arról szól, hogyan lehet a törvényesség látszata mögé bújva szabad utat biztosítani a hatalmi önkénynek.(3) Legfeljebb majd néhány olasz újságíró kimegy tüntetni a római magyar nagykövetség elé. Oszt?

Ezért nem értem, hogyan ígérheti meg a jövő héten Németországban tárgyaló Fellegi Tamás és Simor András nyugati partnereinek, hogy Orbán majd nem kerüli meg ugyanúgy az akármilyen magyar engedményeket tartalmazó EU–IMF-megállapodást, ahogyan azt az egyetlen döntést is megkerülte, amellyel az alkotmánybíróság még merészelt előállni: ha alkotmányellenes, hogy a legfőbb ügyésznek joga van szerinte megbízható bíróságot önkényesen kijelölni a hatalom által fontosnak tartott ügyek tárgyalására, akkor legfeljebb berakják az alkotmányba ugyanezt az ügyészi előjogot. Ott már nem fér hozzá az alkotmánybíróság. És tévedés azt hinni, hogy Orbánék csak a nagykutyák ellen találták ki az önkényes bíróság-kijelölést. (4)

Ezért nem értem, hogyan állíthatja Martonyi János az ellenőrizhetetlen hatalmat kiépítő, a jogból csúfot űző, a saját népét megfélemlítő pökhendi, önelégült és cinikus Orbán Viktorról, hogy „Orbán is européer, mint én”. Kit szól le ezzel? Önmagát vagy az európaiságot? (5)

Nem értem, hármuk közül melyikük a garancia rá, hogy Orbán mindent eluraló személyiségét, mindent gátlástalanul kijátszó módszereit és (legalábbis eddig) a Fideszben is ellensúly nélküli hatalmát korlátok közé tudják szorítani, legalább egy kicsit.

Egyszóval ha Orbán ma – Kopits Györgyhöz és Bod Péter Ákoshoz (6) (meg Selmeczi Gabriellához [7]) hasonlóan – így érvel: „…azért nincs semmilyen jogi probléma a jegybanktörvénnyel kapcsolatban, mert 2004-ben is, amikor Magyarország már tagja volt az EU-nak, megnövelték a monetáris tanács tagjainak, valamint az MNB alelnökeinek számát, és bár az EKB akkor sem értett ezzel egyet, az Európai Bizottság nem tiltakozott, márpedig ’egyetlen uniós tagállamot sem szabad kettős mércével mérni: kíváncsiak vagyunk, hogy mi az a különbség, amiért most egy erőteljesebb bizottsági fellépés lenne indokolt’”, nyugodtan mondják meg neki: ő maga a különbség.

____________________


(1) 2001. március 2-án Járai Zsigmond váltotta Surányi Györgyöt az MNB elnöki székében (2007. március 2-áig volt elnök).

(2) Emlékeznek még a 2003. június 11-ére, amikor a Kereszténydemokrata Internacionálé Lisszabonban határozatban ítélte el Magyarországot és a szocialista-liberális koalíciót „a polgári és politikai szabadságjogok” megsértése miatt? Orbán Viktor kezdeményezésére? („…a lisszaboni tanácskozáson gyakorlatilag vita nélkül fogadták el az Orbán Viktor alelnök által beadott határozatot. Meg sem fordult a fejükben, hogy ezzel Burmához vagy Kubához hasonlítanák Magyarországot – ugyanis e két országról is elmarasztaló szöveget fogadtak el.”) És hogy a „dokumentet” hozzá a Szabadság Kis Köre polgári kör készítette el? (Tagok: Csontos János újságíró, Dr. Frenyó Zoltán filozófus, Dr. Hende Csaba országgyűlési képviselő, Dr. Oberfrank Ferenc orvos, Dr. Szabó Péter ügyvéd.) Na hát ők már akkor is tudták, hogy pontosan, esetről esetre kell leírni, ahogy későbbi dolgozataikban is tették – ha kell némi „átértelmezéssel”, úgyse néz utána, aki kapja –, milyen borzalmakat követett el a magyar kormány a szabadságjogok ellen.

(3) Prőhle Gergely helyettes államtitkár szerint persze ez csak üres fecsegés: „…amikor arról beszélünk, hogy konkrétan vizsgálnak meg jogszabályokat, amik itt korábban kritika tárgyát képezték, akkor ez, mint ahogy a médiatörvény esetében is volt, kifogja a szelet mindazoknak a vitorlájából, akik pusztán politikai csevegés szintjén, általában beszéltek a jogállam veszélyben létéről, a jogtiprásról, a különböző veszélyekről, ami a magyar demokráciára leselkedik”, mondta Bolgár Györgynek. Prőhle Gergelynek, érthető okból, az a fontos, hogy az Európai Bizottság „tényleg a szövegekre és csak a szövegekre” koncentráljon.

(4) Már ezt is megírtam tavaly nyáron (Tanácsok kezdő nembűnözőknek): „Ha Ön azzal biztatja magát, hogy Ön nem Gyurcsány Ferenc, akin mindenképpen bosszút kell állni [a megbízható bíró főügyészi kijelölésével], rosszul gondolkozik. Ön ugyan nem Orbán Viktor gyűlölt ellenfele, de honnan tudja, hogy senkié sem? Honnan tudja, hogy ez a módszer csak Orbán Viktorra jellemző? És nem használja majd az egész fideszes hierarchia, érdekszövetség, holdudvar, kapcsolt gazdasági körök és ennek különféle szintjei, ha a helyi ellenlábasát, ellenérdekű versenytársát kell kivonnia a forgalomból? Van-e bármiféle tapasztalata arról az elmúlt nyolc vagy az elmúlt egy évből, hogy a Fidesz káderei bárhol, bármilyen szinten szembeszegültek volna – nem a központi utasítással, hanem a központi gondolkodásmóddal, beszédmóddal, módszerekkel? Ha nincs, ha úgy látja, ez a párt és minden rendű, rangú és szintű körei réges-rég hasonultak a vezetőikhez, akkor mégiscsak menjen el ahhoz az ügyvédhez vagy jogban járatos családtaghoz!”

(5) A kérdésre adódik a válasz, ha az ember elolvassa, mi mindent állít önmagukról és ellenfeleikről a mérsékeltnek tartott magyar külügyminiszter. Ezeket: Magyarország ma elkötelezettebb a demokrácia, a jogállamiság és az euroatlanti integráció mellett, mint korábban bármikor; a rendszerváltás irányított volt; a Fidesz a kommunizmusból a demokráciára való áttérést valósítja meg éppen; a korábbi alkotmány „összeeszkábált volt”; az Orbán-rendszer nyitott a kritikára; az ellenzéket a Fidesz konzervativizmusa bosszantja; a Velencei Bizottság üdvözölte a fideszes alkotmányt; civilizált hangnemet várnak Európától.

(6) Bolgár Györgynek adott interjújában mondja ugyanezt: „A Gyurcsány-kormány idején, amikor beküldtek tagokat, hogy fellazítsák – ha szabad így mondani – az akkori Monetáris Tanácsot, én magam is felemeltem a szavamat, és tudom, hogy az akkori államelnök, Mádl Ferenc nagyon sokat gondolkozott, hogy aláírja-e vagy sem. Mindenesetre a rossz példákat tudnám sorolni, de az biztos, hogy most azért kritikus tömeg állt össze.”

(7) Az Egyenes Beszédben mondta Kálmán Olgának: „Amit ön mond, hogy a miniszterelnök jelölhet ki egy alelnököt, ilyen rendszer működik Németországban. Ott miért nem kifogásolják? Vagy akkor, amikor az MSZP-kormány idején például a Monetáris Tanácsot bővítették, akkor senki nem kifogásolta az Európai Unióban. Tehát ez az, amikor az ember egy kicsit úgy érzi, hogy ha valamit az MSZP kormány alatt csináltak és tettek, az rendben volt, és mi pedig olyanokért is kapunk a fejünkre, amit el sem követtünk, vagy ugyanúgy tesszük például a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvényben, mint ahogy ezt az MSZP tette, mondjuk bővítjük a Monetáris Tanács tagjainak a létszámát.”


Mihancsik Zsófia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!