Orbán „tiszteletben tartja a demokrácia formáit, hogy alaposabban elárulhassa a lényegét”




Nem szokásunk, noha nap mint nap fordítjuk vagy szemlézzük a külföldi sajtót, másutt megjelent elemzéseket kirakni a saját véleményünk helyett. Most azonban ezt tesszük. A kivételes eljárásnak egyetlen oka van: másfél éve működik Kiemelt hírek, összefoglalók című rovatunk. Rengeteg cikket lefordítottunk a német, az angol, az orosz, a francia nyelvű sajtóból páratlan segítőmmel, és a rengetegnél is többet elolvastunk, hogy kiválasszuk azokat, amelyek igencsak szűkös fordítói időnkbe és kapacitásunkba beleférnek. Olyan remek külföldi elemzővel, aki nemcsak pontosan ismeri, hanem érti is azt, ami Magyarországon történik, találkoztam már ez alatt az idő alatt. Olyan szerzővel még nem, mint Jean-Christophe Rufin, aki nemcsak érti, hanem ennyire plasztikusan meg is tudja értetni a külföldi olvasóval, mi történik Orbán Magyarországán, és az miért veszélyes, mint azt a Paris Match-írásban megtette.

Épp néhány napja panaszoltam fel – és ebben nemcsak Krémer Ferenc angol nyelvű írásának sorsa, hanem az említett olvasási tapasztalatok is megerősítettek –, hogy a nyugati világ mintha már nem értené (megint nem értené), hogy a törvényesség látszatába bujtatva hogyan lehet megszüntetni a jogállamot, és a demokrácia szabályaival elfedett önkény hogyan kényszeríti ki (legalábbis erősen próbálkozik vele) az egész társadalom idomulását és meghunyászkodását. Jean-Christophe Rufin ezt is pontosan átlátja. Bízom benne, hogy nemcsak nekem jelentett szellemi örömöt Ruffin írása, az olvasó is így lesz vele.

És még valami, ha már a külföldi sajtó Magyarországgal foglalkozó cikközönéről beszélünk (a Galamusban, sajnos, ennek csak a töredékét tudjuk ismertetni vagy lefordítani). Nem hiszem, hogy lenne olyan Galamus-olvasó, aki ne felemás érzésekkel olvasná – ahogy a Le Figaró fogalmazott –, hogy Magyarországot a világ most már naponta a szégyenpadra ülteti. Mi, akik szerint a méltán bírált és elítélt Orbán tönkreteszi a saját hazáját, ugyanebben a hazában élünk. Mi, akik szerint Orbán ma már csak nyolcszázezernyi biztos szavazója rossz embert, életveszélyes politikust és bajt hozó eszméket követ, tudjuk, hogy a honfi- és polgártársainkról van szó – ha őket megszégyenítik a vezérükkel együtt, velük fogunk szégyenkezni. Azért is, mert a világsajtó sokszor ugyanúgy nem tesz különbséget Orbán és Magyarország között, ahogyan ő is szereti elhitetni velünk, hogy az őt ért bírálatok Magyarországot sértik. És azért is, mert mi mindannyian, tízmillióan tűrjük el, még ma is, Orbán országdúlását. A többség magában morgolódik, a kisebbség naponta nyilvánosan bírál vagy olykor az utcán tüntet, a végeredmény e pillanatban mindannyiunk számára ugyanaz: Magyarországot még mindig Orbán tartja a hatalmában. Még mindig nem látszik, nem tudjuk, hogyan fogunk megszabadulni tőle, törvényesen és vérontás nélkül (pedig a vérontásra hajlamosak már készülődnek). Ha a nyugati demokráciák nem lennének, sem az Európai Unió nem lenne a maga szabályaival és megkövetelt értékeivel, ha a piac is úgy működne, mint mi, magyarok, hogy a „majdcsak lesz valahogy”-ban bízik – egyszóval ha mi, morgolódók és felháborodók, külföldről se kapnánk némi biztatást és reményt, valószínűleg a saját tehetetlenségünkbe fulladnánk bele. Rossz tehát olvasni a jelzők tömkelegét, amellyel Orbánt és az országát – a miénket – illetik, de még így is gyengék vagyunk vele szemben. Rossz a uniós szankciókra várni, de feltehetőleg még ez is kevés lesz Orbánnal szemben.

Egy dolgot azonban biztosan tudnunk kell, és szerintem a kicsit is józan polgárok tudják is: a világ nem „a magyarok büszkeségével” játszik – ezt legfeljebb Győri Enikő és a Jobbik állítja –, és nem is „a magyarokat” támadja, ahogy ugyancsak a külügyi államtitkár mondja, Karátson Gábor íróval, Élőlánc-tüntetővel és Csurka István MIÉP-elnökkel egybehangzóan. A világ ugyanattól szeretne megszabadulni, amitől mi: az önkényuralom „vírusától”, mert ez az uralmi rend, szemben a demokráciával, ellehetetleníti azokat, akik egyszerre vágynak a szabadságra és a biztonságra, és helyzetbe hozza azokat, akik mindannyiunk rovására és félelmére a saját agresszivitásukat és uralomvágyukat akarják kiélni másokon.

A nyugati világ, remélem, nem fogja hagyni magát. De abban még inkább bízom, hogy mi sem engedünk a „nemzeti büszkeségünkről” szóló szirénhangoknak. Ha meg tudjuk védeni a saját országunkat az Orbán és kéretlen-választott szövetségesei által rákényszerített levegőhiányos jövőtől, lesz miért büszkének lenni önmagunkra.

Mihancsik Zsófia

Tovább:
Paris Match – Jean-Christophe Rufin:  Orbán Viktor – az ember, aki nem szereti a demokráciát



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Paris Match – Jean-Christophe Rufin:  Orbán Viktor – az ember, aki nem szereti a demokráciát


A magyar miniszterelnök reformról reformra szűkíti a szabadságjogokat, és idegesíti Európát – írja a francia képes hetilap legújabb számában Jean-Christophe Rufin, francia orvos, író, diplomata, a Francia Akadémia tagja. Ez a második cikke Orbánról a nagy nevű francia hetilapban. Az első 2011. február 5-én jelent meg (Paris Match: Orbán a szabad pálinkafőzésre a legbüszkébb)



A diktatúrák, mint a ruhák, a divatot követik. A harmincas években a tendencia az államcsínyek szabásvonalát követte. De már messze az az idő, amikor Hitler és cinkosai Malaparténál kerestek inspirációt, ezért Az államcsíny technikáját olvasgatták. A háború utáni időkben a forradalom lett a napi divat. A maoizmus, castroizmus, arab nacionalizmus mindenki számára elérhető volt. Ha kifáradt is, Fidel még tartja magát (de micsoda állapotban!), és ha Kim Ir Szen túlélte is magát ivadéka révén, az idő ma már nem kedvez Lenin tanítványainak. Az időjárás pillanatnyilag nem kegyes az önkényurakhoz. Kadhafitól Asszadig, Ben Alitól Mugabéig a zsarnokoknak ma nincs könnyű életük.

Ma a diktátorjelölteknek muszáj ravaszabbnak lenniük. A katonai gyakorlóruhák vagy a kitüntetéssel teletűzdelt díszegyenruhák a szekrényben maradnak. Napjainkban mindazoknak, akik abszolút hatalomra törnek, az álcázás a leghasznosabb módszer – demokratának kell álcázniuk magukat. Választásokat kell tartani, még ha meghamisítják is őket; választási bizottságokat kell kijelölni, és nyomban függetlennek kikiáltani őket; tiszteletben tartani az alkotmányt, természetesen csak az után, hogy saját igényeinkre szabtuk. Az idő – nem győzzük eléggé hangsúlyozni – a demokráciának kedvez. Ha meg akarnak győződni róla, nézzék csak meg, hogy egy Ahmadinezsád vagy egy Putyin milyen gondosan vigyáz rá, hogy kifogástalan választási folyamat győztesének látsszon. Emlékezzenek Laurent Gbagbóra. Sohasem mondta: „Hatalmon maradok”, csak azt: „Megnyertem az elnökválasztást”. Afrika a vérbeli, választásról választásra megerősített „demokraták” sok más példájával is szolgál, mint a kipusztíthatatlan Paul Biya Kamerunban.

A mi nagyon öreg, és úgy hisszük, nagyon demokratikus Európánk kellős közepén azonban nekünk is van egy tökéletes mintapéldányunk arra, amit demokratikus arculatú diktatúrának vagy ha úgy tetszik, az önkényuralmi metamorfózis útján haladó demokráciának nevezhetnénk. Volt már alkalmam rá, hogy felvázoljam a Match olvasóinak az illető portréját [ez a bevezetőben említett cikk – a szerk.], annak a hosszú beszélgetésnek a nyomán, amelyet Budapesten folytathattam vele. Ám akkoriban még nem bújt ki teljesen a szög a zsákból. Magyarország töltötte be az Európai Unió soros elnöki tisztét, és a ravasz Orbán kissé visszafogta meggyőződéseinek hangoztatását. Ma már nyíltan megmutatja önmagát. Január elsején ellenfelei kővé dermedve vették észre, hogy mostantól kezdve új államban élnek, amelyet új alkotmány ural. A tüntetések, Brüsszel nyugtalansága, Franciaország ingerültsége, hiszen az emberi jogok hazájaként mindig kész demokráciából leckét adni, feltéve, ha nem kerül túl sokba (e tekintetben a magyarok könnyebben kezelhetők, mint a törökök), mit sem használtak. Orbán Viktor meg, mint Budapesten mondják, eljátszhatja a naivat: „Hogy mi van? Bennünket merészelnek bírálni?! Minket a nép választott meg, a néptől kaptuk meg a parlamenti mandátumok kétharmadát. Az alkotmányunkat és minden törvényünket, amelyeket Önök bírálnak, megszavazták a képviselők.” És a magyar miniszterelnök hozzáfűzi, kezét a szívére téve: „Nálam jobb demokratát sohasem fognak találni!”

És a fickónak igaza van! Minden érve igazolható, és mégis, csúfot űz belőlünk, mert a programja igazi zsarnoki program. Az orrunk előtt rendezkedik be élethosszig tartó hatalomra. De kétségtelenül elég intelligens ahhoz, hogy ezt a mai divat szerint tegye, azaz: tiszteletben tartja a demokrácia formáit, hogy alaposabban elárulhassa a lényegét. Emberünk nagy alkotó. Ő az a diktátor, aki a divatban Yves Saint Laurent volt. A legjobb bizonyíték rá a saját zavarodottságunk: nemcsak fellépni nem tudunk ellene, hanem még a magatartását megítélni sem tudjuk. A felháborodás elmúltával még mindig halljuk, Franciaországban is, másutt is, hogy sokan felteszik a kérdést: miféle rendszer valójában ez az Orbán-rezsim? Mert kétségtelen, hogy demokratikusan választották meg, és sok magyar támogatja. És itt visszajutunk a régi problémához, amelyet Platón felvetett: Ha a nép zsarnokot akar… Sokan szélsőjobboldalinak tartják és összekeverik a Jobbikkal, ami teljes tévedés. Mások a szocialisták felelősségét hangoztatják, akik előtte kormányoztak, és a botrányaikkal diszkreditálták magukat.  Mit higgyünk és mit gondoljunk? Orbán Viktor mit sem szeret jobban, mint ezt a bizonytalanságot, és ilyenkor, felhagyva a hetvenkedéssel, elmosolyodik, szép kék szemével ránéz az emberre, mintha azt mondaná (magyarul): „Hogy gondolhatja, hogy én veszélyes vagyok?”


A Paris Match ezzel a képpel illusztrálta a cikkét – Benoit Gysembergh fotója

Nos hát, igen! Orbán veszélyes. A veszélyt nem Magyarország hatalmához kell mérni. Ez a kis ország se nem Oroszország, se nem Irán. Az Orbán-rendszer veszélyessége nem a nemzetközi fellépéshez szükséges eszközeiben rejlik, hanem a példaadó értékében. Van veszélye a fertőzésnek. Mert a mai demokráciák ellenfele nem egy konkurens modell, mint a szovjet korszakban. A veszély a karikatúra, a belső bomlasztás, a demokrácia átalakítása az ellenkezőjébe, olyan pártok tevékenysége nyomán, amelyek demokratikusnak mutatják önmagukat, de a programnak, amit képviselnek, semmi köze a köztársasághoz. A magyar gyakorlat az Európai Unió szívében több mint kellemetlen – halálos példa. Hát ezért muszáj szétszálazni és lerántani az álarcait.

Orbán módszere, amellyel a tekintélyelvű uralmat akarja meghonosítani, három pontban foglalható össze: az országban meglévő ellentétekkel játszani; ápolni demokratikus hírnevét; az intézményeket olyan vírussal beoltani, amely lebénítja őket és minden változást megakadályozhat.

Az ellentétekből Magyarországon nincs hiány. Az ősi magyar nép germán, szláv és latin népektől körülvett ázsiai sziget. Ám ezt a szigetet, amelyet egy védhetetlen síkságon helyeztek el, folyamatosan bombázta a kívülről érkező erőszak: az utolsó 1948-ban az erőszakos szovjetizálás volt. Az ország egyszerre érzi magát igazi európainak és olyannak, akivel Európa rosszul bánik, hiszen 1920-ban, a híres trianoni szerződéssel amputálta területének kétharmadát. Orbán folyamatosan rájátszik erre az ellentmondásra. Magyarország fénykora 1867 és 1914 közé esik, a maga kifinomult és kozmopolita kultúrájával, amikor dúskált alkotókban, festőkben, irodalmárokban, zenészekben. A magyar demokraták, különösen a külfölddel kapcsolatban álló értelmiségiek, akik ma tüntetnek az új alkotmány ellen, erre a modern aranykorra hivatkoznak.

Orbán a maga szerény származásával, a népi sportok és a paraszti élet iránti vonzalmával, szembe tudott állítani velük egy másik Magyarországot, Árpád fejedelem, a nagy hódító és a nemzet atyja középkori hősi mondáinak világát. Ezzel a szélsőjobb alól is kihúzza a talajt, hiszen saját javára gyűjti be az identitásügyeket. Polgártársainak többségét sikerült meggyőznie arról, hogy léteznek „tiszta magyar” értékek, amelyek felsőbbrendűek „a külföldi eszmékhez”, mindenekelőtt a köztársasági eszméhez képest. A nemzeti értékek legfontosabbika szerinte az ellenállás, a híres „kuruckodás”, amelynek, állítja, ő a megtestesítője.

Az ország ellenmondásainak felhasználása egy olyan ideológia létrehozása érdekében, amely Európai Unió-ellenes, büszkén nacionalista, és többre tartja az ellenállást, mint a demokráciát, másutt is alkalmazható, hogy ne mondjuk: mindenütt. Európa minden országa, kezdve Franciaországgal, eltérő történelemmel ugyan, de rendelkezik „nemzeti” referenciákkal, amelyeket könnyű szembeállítani az Európai Unió nehézkes eljárásaival, a demokratikus kényszerekkel, a szabadság kockázataival. A jelenleg Franciaországban folyó választási kampányban a bezárkózásra irányuló, a külfölddel szembeni ellenállásra felszólító, a „magunk közt vagyunk” aranykorához való visszatérésre buzdító felhívásokból nincs hiány. Orbán kellemetlen példa ezekben a veszélyes időkben.

Orbán demokrata hírneve egy régi félreértésből származik: harcolt a kommunizmus ellen. A hidegháború idején a Nyugat mindent bevetett a szovjetek ellen, és könnyen odaítélte „a szabadság bajnokainak” a demokratikus okleveleket. Magának Bin Ladennek is… Orbánra visszatérve: a Nyugat kicsit gyorsan összekeverte a nacionalista harcot és a demokratikus harcot. De saját demokrata bizonyítványához Orbán ragaszkodik. Azt hangsúlyozta, hogy ő önként hagyta el a hatalmat, miután elvesztette a 2002-es választásokat, és hogy pártja, a Fidesz törvénytisztelő. Minden döntés, amelyet meghoz, gondosan be van burkolva demokratikus csomagolópapírba. A kommunista bűnök elítéléséről szóló programját például úgy állítja be, mintha az a jobboldal által kivívott eredmény lenne, holott a folyamat nem más, mint riválisainak, a szocialistáknak állított csapda. Ugyanígy, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek szavazati jogának elismerését is demokratikus előrelépésként mutatja be – miközben egy veszélyes választási manőverről van szó, amellyel be akarja gyűjteni ezeknek a közösségeknek a szavazatait, azon az áron is, hogy feltámasztja a Nagy-Magyarország kísértetét. Ez a módszere is veszedelmes exportcikk lehet.

Sok más ország, így a miénk sem kivétel, tekintettel azokra a pártokra, amelyek végcélja autoritárius, de kettős nyelvet használnak és tudják, hogyan kell becsomagolni szabadságkorlátozó terveiket állítólag republikánus frazeológiába. Beinjekciózni a halálos vírust a demokrácia testébe: Orbán egy sajtótörvénnyel kezdte, amely – mintha a mi Médiahatóságunkat [CSA] utánozná – egy egész zárrendszert hozott létre, hogy beszorítsa a szólásszabadságot. Az utóbbi hetekben a Nemzeti Bank függetlensége tűnt el. Az új alkotmány aztán befejezte a zárrendszer kiépítését, amikor a Fidesz számára kedvező választási rendszert állított fel. Egyébként számos új törvény erősíti a hatalom ellenőrzését a politikai és gazdasági élet fölött. Ehhez még hozzájön az is, hogy a miniszterelnök a saját embereit építette be a kulcspozíciókba. A legriasztóbb azonban az, hogy ez az ellenőrzés alatt álló rendszer formálisan megmarad köztársaságnak. Orbán bebizonyította, és a leckét érdemes megtanulni, hogy a demokrácia, ellentétben azzal, amit Montesquieu óta hiszünk, nem csak intézmények kérdése. A három hatalmi ág, sőt még a negyedik is, a sajtó, formálisan ugyan nagyon is kiegyensúlyozható, de igazi demokrácia nincs, ha a politikai váltógazdaság ellehetetlenül.

Őszintén szólva nem hiszek Orbán politikájának a sikerében. Országa gazdaságilag túlságosan is függ Európától ahhoz, hogy a saját kísérletét olyan messzire vigye, mint Putyin (gondolkodásbeli mestere) Oroszországban. Remélem, hogy az Európai Unió tudni fogja, hogyan használja azokat a fegyvereket, amelyekkel rendelkezik, hogy megbuktassa Orbán Magyarország rovására elkövetett hold-upját.

Ez a győzelem azonban, ha bekövetkezik is egyszer, semmit sem ér majd, ha nem vonjuk le az ügy minden tanulságát. Holnap lehetnek Orbánok más országokban, talán a miénkben is,  ha nem védelmezzük a demokráciát azok ellen, akik éppen rá hivatkozva semmisítik meg.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!