rss      tw      fb
Keres

Árvízből, cérnahangon

– Itt vagyunk! Itt vagyunk! Itt vagyunk!

Három izgatott cérnahang, a kamera előtt hömpölygő ártenger közepéből. Egy ház ajtajában, a lépcső tetején ott az egész család, köztük a gyerekek, kezük holmikkal tele. Próbálnák menteni, ami menthető, de csak eddig lehet jutni: az alsó két lépcső is víz alatt van. Hová lépnének tovább?

A cérnahangok nemcsak izgatottak, hanem azt is jelzik a dallamukkal, hogy akkor most minden megoldódott. Hát hogy is ne! Ki ne hinné azt gyerekkorában, hogy aki meghallja az ő hangját, és megtudja, hogy ő itt van – sőt, hogy ő van itt! –, az örül ennek?! És most egyúttal ki is menti őt az életveszélyes vízből. Rendes körülmények között az ember szép lassan, fokozatosan, mindig a maga idejében és a teherbíró képességének megfelelően tanulja meg a tapasztalataiból, hogy ez nem egészen így van. Felnőtt korára már a szeme se rebben, ha kiderül, hogy az „itt vagyok!”, pláne az „itt vagyunk!” másoknak nem feltétlenül, és nem minden körülmények között a legnagyobb öröm. De addigra azt is megtanulta, hogy ő sem örül feltétlenül mindenkinek, viszont nem is akarja mindig mindenki tetszését elnyerni, így a kérdés egyensúlyba került. Nem rendes körülmények között azonban már gyerekkorában, a teherbíró képessége kisebb fokozatán kell ezt megértenie. Akkor, amikor ennek megértése a cipelhetőnél nagyobb súlyt jelent, és ezért több sérülést okoz. Még annál is kevésbé rendes körülmények között pedig olykor azt is fel kell fognia, hogy mások nemhogy nem örülnek az ő ittlétének, hanem azt szeretnék, ha egyáltalán nem is lenne, sehol, nemhogy ott, ahol jelzi a létét. Boldván mindenesetre bonyolultak a körülmények, s a három cérnahang gazdájának teherbíró képessége legalábbis erősen próbára van téve.

Az Edelényhez közel fekvő községet ugyanis a remények ellenére tizennyolcadikára mégis elöntötte a víz. Ekkor készítette az Index tudósítója a cérnahangos videót („Senki nem segített a boldvaiaknak”).

„A falu nagy részét sikerrel védték meg az ártól, ám 132 házat és a benne lakó 700 embert körbefogta a víz” – olvasom az ATV honlapjának 20-ai tudósításában.

„Az elmúlt hetek heves esőzései miatt kilépett medréből az Ördög-patak, és főként a falu szélén lévő cigánytelepen tombolt az amúgy szelíd vízfolyás a házak között. A romák által lakott falurész mintegy 130 háza közül majd százat vett körbe, az udvarokon méteres magasságban hordta magával a hordalékot, áztatta az amúgy is gyenge minőségű, ’szocpolból’ épített házakat” – magyarázza 22-én az MTI tudósítása, hogy mitől is ilyen a helyzet.

Boldván a nyolcvanas évekig vályogházakból állt a cigánytelep, és fenn volt a hegyoldalban. („Nem biztos, hogy a telepfelszámolás mindig pozitív, sőt, voltak diszfunkcionális, a szegregációt újratermelő felszámolások” – írták már a hetvenes években a Kemény István vezette kutatások szociológusai.) A nyolcvanas években döntött úgy a település vezetése, hogy a romák ártérben kapjanak új házakat. A többi roma pedig később automatikusan ide építkezett. Hogy miért épp az ártérben épült a telep, azt Boldva mai polgármestere, Csabai Gyula nem tudta megmondani. „Mert így alakult” – válaszolta az atv.hu egyébként mintaszerűen lényegre törő kérdésére. Ami rendben is van, egészen addig, amíg csupán az ő személyes felelősségéről szó. Csabai Gyulát – aki az életkora alapján akkor nem lehetett vezető beosztásban – azért semmiképp sem lehet felelőssé tenni, ami ezen a területen a nyolcvanas években történt. A „mert így alakult” válasz azonban akkor már nagyon nincs rendben, ha általában beszélünk a magyar politikai elit felelősségéről, s egyúttal arról, hogy vajon mit kell figyelembe vennie egy mai politikusnak, amikor mérlegeli a rá hagyományozott helyzeteket. És amikor el kell döntenie, hogy egy adott telep mai színvonalát mennyiben határozzák meg az eredendő körülmények, és mennyiben a benne élők – vagyis hogy mit kötelessége méltányolni a korrekciók során, és mit nem. Más szóval: hogy ráterhelhet-e minden felelősséget a cigányokra, és kegynek állíthassa-e be a szükséges segítségnyújtást, csak hogy eleget tegyen a közhangulatnak, vagy mégiscsak mérje föl, nagyon is pontosan, egykor kinek a jóvoltából jött létre az az „így alakult”. Hogy ki tehet arról: a cigányok házait szükségképpen el kell öntenie a víznek, amikor árad.

Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története című könyvében részletesen leírja, hogyan ágyazott meg a mai helyzetnek az az antidemokratikus és lenéző hozzáállás, amellyel az akkori politika kezelte a cigányügyeket. A vályogházas telepek felszámolása során a házak megépítését „általában kisiparosokra bízták, az OTP a kölcsönt közvetlenül nekik folyósította, s nem a cigány ’megrendelőknek’, akik így végleg kiszolgáltatott helyzetbe kerültek” (206-207. old.). A hatóságok nem tartották elég érettnek a cigányokat ahhoz, hogy velük szerződjenek az építési kölcsönre. Helyettük a vállalkozó járt az OTP-be, ő kapta meg a pénzt az általa szükségesnek tartott építőanyagokhoz, és ő diktálta be – az építtetők ellenjegyzése, igazolása nélkül –, hogy melyik házon mennyit dolgozott. „A házak nem készültek el, de az építtetők számlájáról elfogyott a pénz. Ekkor a kisiparos visszaadta az iparengedélyét” – olvashatjuk az egyik, Dupcsik által idézett interjúban.

„A putriban talán jobb volt?” – kérdezték az építőbrigád tagjai a cigány fiatalembert, aki szólni merészelt, hogy dől a fal, és hiába teszik vissza csörlővel, bármikor dőlhet megint, mert nincs megalapozva. (208. old.)

„A cigányoknak ez is jó lesz” – ez a mondat lapul ott minden olyan ügyintéző, funkcionárius, politikus agyának mélyén, aki úgy tudja, hogy kétféle ember van: a rosszat tűrő és a jót birtokló. És aki eddig jól tűrte a rosszat, az tűrje továbbra is, az ne akarjon a jót birtoklók közé tartozni, mert az határsértés. Az elégedjen meg az ártérrel is, hiszen neki van nagyobb gyakorlata abban, hogy mit kell tenni, amikor megint a rossz jön.


flickr/kayagrafik

A rossz eljövetelének lehetőségeiről a község lakóinak már az előző években is lehettek sejtéseik. Ezt bizonyítja az a beszámoló, amely a boldvaiak honlapján olvasható, és amely az árvíz megelőzésének témájában összehívott falugyűlésről tudósít.

2009. október 19-én az önkormányzat műszaki vezetője ismertette egyrészt a záportározó létrehozásának, másrészt a meglévő árkok átalakításának tervét. A záportározóra azért van szükség, mert az Ördög-patak (amely Boldva északi részén folyik keresztül, s a települést nyugatról határoló Bódva folyóba ömlik) a település menti, kisesésű szakaszokon nem képes a nagy vízhozamok levezetésére. Az Ördög-patak, mint kiderült, már 2005 júliusában is okozott galibát: 117, mélyebben fekvő házat fogott közre – ezek vélhetően szintén a romák házai voltak. (Mint több, egyéb interjúból is kiderült: a tározó most megmenthette volna az egyébként jól karban tartott – tiszta, kívül-belül szépen kifestett – téglaházakat a bajtól.) Az érintett részeket azonban nemcsak a patak veszélyezteti, hanem bizonyos külterületi nagyvizek is. Ezektől a vizektől védi majd meg a településrészt az önkormányzat megbízásából megépítendő töltés. „A polgármester úr megnyugtatta a felszólalót, a testület már dolgozik azon, hogy megfelelő megoldást találjanak, hiszen mint azt Tompa Csaba beszámolójából tudhatjuk, a csatornák tisztántartása elsődleges szempont a csapadékvíz elvezetésében” – olvassuk a beszámolóban, amelyből kiderül, hogy valaki ezek szerint a csatornák állapota miatt is izgatott volt – már akkor.

A polgármester mostani beszámolójából (ugyancsak az atv.hu honlapon) az derül ki, hogy a záportározóra már négy éve pályáztak, de hiába, mert „az állam a füle botját sem mozgatja. Tavaly azonban pont került a huzavona végére. Decemberre megszületett a megállapodás, csakhogy, állítja Csabai Gyula, a kincstár és a vagyonkezelő (ugyanis a záportározót állami földön létesítenék) egyszerűen képtelen volt szignálni a projektet. Egészen addig – somolyog a polgármester –, amíg két napja Bajnai Gordon tiszteletét nem tette a víztől fenyegetett faluban, és miután az összes híradó a település vízi kálváriájával volt tele, a kincstár pikk-pakk ellenjegyezte a szükséges papírokat”. Az ezek szerint tisztán hangulati hatásra létrejött „pikk-pakk” azonban ekkor már későn érkezett: nem volt tározó, amely megmenthette volna a roma telepet a víztől.

A hivatal iskolára, idősotthonra és záportározóra pályázott. Az első kettő megvan, a tározó nincsen” – mondja a cérnahangos videón az egyik roma nő. Nehéz nem hallani a hangjában a keserűséget, amely arra utal, hogy azért nincs tározó, mert az csak a romák ügye. De nem mondja ki, ezért én is csak azt mondhatom: úgy sejtem, ez azért nem kimondható, mert az sincs kimondva, hogy mi áll a dolgok mögött, de attól az még ott áll. Szemérmes rasszizmus a boldvai többségieké is, meg – ha valóban így történt – a kincstáriaké is. Gondolom én. De módjukban áll megcáfolni, hogy egyáltalán rasszizmus, természetesen.

Nem lesz könnyű, mert a videón megszólalók ezt is hozzátették: nem segített itt nekünk senki. Se homok, se zsák, se csizma, se esőköpeny nincsen. Se tűzoltóság, hogy a vizet szivattyúzza, se szakértő, se katasztrófavédelmis, hogy megmondja, mikor mit tegyünk. És hogy ihatunk-e a vízből. Elhoztunk egyetlen szivattyút, azt mi kezeljük.

„Itt mindent csak magunktól – ahogy lássuk, úgy csináljuk” – mondja egy roma férfi.

A nácik lapjain persze szerda óta harsog, hogy valójában mindent a jobbikosok és a gárdások csináltak az árterületeken, miközben úgymond „Boldván sem voltak hajlandók az árvíz-védekezésben segíteni a cigányok”. (Ez ügyben tényleg elég megnézni az Index videóját. És efféle vádakat még a cigánygyűlölő edelényi polgármester se emlegetett. Eddig. Természetesen később még rájöhet ő is, hogy igazából minden másképp történt.)

Tegyük hozzá: a gárdások 19-étől valóban jelen voltak és dolgoztak is. (Az árvíz Edelényben és Sajóecsegen 17-én, Boldván 18-án tetőzött, de később is szükség volt segítő kézre.) Számukra azonban a zsákhordás csak a „kötelező kűr” volt – az igazi, művészi „tánc” a saját dicsőségük, hazafiasságuk bizonygatása körül forgott. Együttérzésről szó sincs, romákkal átélt, közös élményekről egyetlen beszámolót sem látunk. Fotót sem, amelyen velük is átölelnék egymás vállát. Önmagukról annál többet. A kurucinfónak sikerült megoldania, hogy egyszerre legyen jelen a cselekvésvágy és az uszítás. Könnyfacsaróan hazafias beszámolójukat a gárdás nemzettársak megható küzdelmeiről – hol másutt – a Cigánybűnözés című rovatban közlik. Hát mert hogy is nélkülözhetnék a beszámolók a zsáklopkodásokról és a közmunkák megtagadásáról („cigánylustaság”) szóló „barna farkat”?! Valamint a bájos igyekezetet, amellyel valaki minden árvízkárosult roma bevásárlókosarának tartalmát statisztikailag feldolgozta, majd az eredményt sikeresen elhelyezte a „helyes-helytelen bevásárlás” skálán. „Hiba volt, hogy 10e Ft azonnali gyorssegélyt kaptak az árvízkárosultak, mert az első útjuk a boltba vezetett, és csipsszel, kólával rakták púposra a kosarat...” – írja megvetően az egyik árvízi gárdás.

Halljuk hazánk győztes és dicsőséges, forradalmi jobboldalától, hogy az ő dicsőséges győzelmük erejével egyetlen, nagyon határozott, éles vonalat lehet húzni múlt és jövő közé. Hogy ami most elkezdődik, abban semmi se lesz ott a tegnapokból.

Tulajdonképpen mélyen egyetértek. Legyen úgy: a jelenbe semmiképp se nyúljanak át a múlt árnyékai. Az ártérre épített házak is egy csapásra szűnjenek meg ártérre épített házaknak lenni, s minden mulasztás is szűnjön meg mulasztásnak lenni.

A cérnahangocskáknak pedig valaki mondja meg, hogy ez rájuk nem vonatkozik, nem kell vonal a múlt és a jövő között. Ezután is kiabáljanak csak ugyanúgy, ha azt kívánja a helyzet – „Itt vagyunk! Itt vagyunk!”

Olyan ország nincs, hogy ne akadna benne mindig néhány ember, aki tudja, hogy miért kiabálnak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!