Nekrológ helyett
- Részletek
- Napi apró
- 2010. máj. 25. kedd, 04:41
- Lévai Júlia
„Bizonyára nem hallottad, hogy László Feri, ha jól emlékszem, márciusban, meghalt. Már a múlt év eleje óta nagyon beteg volt, nem dolgozott, nem kommunikált” – figyelmeztetett egy barátom, miután elolvasta az Egyszer majd a nácik Bartókot silabizálnak című cikkemet. Abban idéztem László Ferenc Szabolcsi Bence-díjas zenetörténészt, aki nem mellesleg a Román Mozart Társaság alapítója és tiszteletbeli elnöke, az Osztrák Becsületkereszt és a Magyar Köztársasági Érdemrend kitüntetettje is volt.
Nem hallottam, de most megnéztem: László Ferenc 2010. március 17-én, 73 éves korában elment.
Nem ismertem személyesen, mégis jó volt nekem, hogy létezett: rokonok voltak a mondatai. A rokon jellegű mondatok azért jók, mert az írás rettentő kétélű dolog: minél inkább sikerül elérnem, hogy egyedi legyen, amit mondok, annál nagyobb a veszélye, hogy izoláltnak és magányosnak érezzem magam. S olyankor szinte a vérátömlesztés erejével hat, ha azt tapasztalom, hogy hiszen más is ugyanabból a nézőpontból látja a dolgokat, amelyből én, és gyakran szinte szó szerint ugyanazt mondja, holott nem feltétlenül közhelyekről van szó.
László Ferencnek azonban nemcsak a mondatai voltak megerősítőek, az alapállása is az volt. Ez utóbbit két szóval tudnám jellemezni: szabad és bátor. De lehet, hogy még egy kifejezést hozzá kell tennem ehhez a kettősséghez: hogy pimaszul volt szabad és bátor. Ilyeneket tudott mondani például, az egyik Bartók-évfordulón, 2000-ben:
„Az alapkérdés, amelyet e születésnapon lelkiismeretlenség volna megkerülnöm, így szól: méltó-e Bartókhoz Erdély – nem az így hívott földdarab, hanem az erdélyi társadalom?
Nem kérdéses, hogy a hagyományos, paraszti Erdély, amely oly sokat tudott neki adni, méltó volt hozzá. A mai művelt Erdély azonban, amely oly sokat köszönhet neki, nem az. Már csak azért sem, mert ezerszer ritkábban él Bartók zenéjével, mintsem tehetné. De legfőképpen azért méltatlan, mert fényévnyi távolság választja el a Bartók tudományos és művészi alkotásából kisejlő, módszeresen kifejthető Erdély-képtől, Erdély Bartók-örökségétől… A mai Erdély nem érdemelne új Bartók Bélát”.
Azzal persze nem nagyon értek egyet, hogy idealizálni kéne a régi Erdély paraszti világát, ahogyan ő is tette, vagy bármely más részét az egykori világoknak. Az emberek mindig nagyjából ugyanolyanok voltak, úgy összességükben – egyszerre vadak, félvadak és civilizáltak –, csak az uralkodó közérzet tért el, és volt esetleg optimálisabb, egy-egy időszakban. Azt sem osztom, hogy térségek érdemelnek vagy nem érdemelnek bármit. De az már nagyon is rokon hozzáállás, hogy mások patetikus, álhazafias, nagylöttyös indulatai nem zárhatják béklyóba az embert, csak azért, mert egyéb okokból éppen uralkodóvá váltak, és most a birtoklóik érzelmi zsarolással akarják másokban is bemerevíteni azokat a gondolati határokat, amelyeket ők maguk képtelenek átlépni, a saját szabadságtalanságaik miatt. Jó is, meg elkeserítő is, hogy épp egy zenetörténész nyújtott folyamatosan példát a függetlenedésre. Jó, mert bizonyítja a diszciplínák átjárhatóságát, univerzalizmusát. Elkeserítő, mert a nyilvánosságban nem a szabadlelkű zenetörténészek ülnek legnagyobb számban a mikrofonok előtt.
„A parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi és természetesnek veszi, hogy másnyelvű szomszédja ugyanezt teszi… A parasztok közt békesség uralkodik; gyűlölködést más fajtájúak ellen csak felsőbb körök árasztanak. Két világháború, s az azokat követő békétlen évtizedek megsemmisítették ezt az Édent. Uszítanak még olykor a felsőbb körök, de az alsóbb néposztályok – s persze a középosztály tömegei is – maguktól is készségesen uszulnak a másnyelvű honfitársak ellen. Az erdélyi lét ma: az egyik tartóoszlop körüli összefogás a másik tartóoszlop körül összefogókkal szemben. Az erdélyi gondolat ma: kegyes és célzatos, önérdekelvű visszatekintés a szebb múltba. Nem egy közös múltba, hanem kinek-kinek a magáéba. A jövő: csupa fenyegetés” – írta a „Bartók Erdélye – Erdély Bartókja” című cikkben. Nagyon kemény mondatok, de szuverenitás van mögöttük, és az a lényeg.
Remélem, a tanítványai továbbviszik ezt a szellemet, s a halálával nem kell eltűnnie.
Ahogyan Erdélyben mondják: legyen neki könnyű a föld.
(Lévai Júlia)