rss      tw      fb
Keres

Mohóságok




Ül otthon egy ember, és hallja a hírekben, hogy hol ez derül ki a köztársasági elnökről, hol meg az derül ki. Nem tetszik neki a köztársasági elnök, de hát, legyünk őszinték, sokaknak nem tetszik. Ő azonban valahogy ki akarna tűnni a többiek közül, valamit mindenáron hozzá akarna tenni ehhez a nemtetszéshez. Kevés neki, amit a hírekben hall, leleplezésből is, meg, ugye az elnök gyarlóságából is. Fokozni szeretné, azt szeretné, ha ez a gyarlóság mindennél – de az övénél mindenképpen – hatalmasabb és egyértelműbb lenne. Mit is kéne terjeszteni erről a Schmittről, hogy mindenki lássa, mennyire gizda? – teszi föl magának a kérdést. Mivel van fotoshopja, hamar meg is találja a választ: montírozott képet kell terjeszteni. És mivel Google képkeresője is van neki, most már csak olyan szavakat kell beírnia, amelyeken valahogy Schmitt jellemző akcióit látjuk. Mondjuk legyen „Schmitt látogatóban”. Egy köztársasági elnök mindig megy valahová, és mindig csinál valamit, amibe bele lehet kapaszkodni. És íme, már meg is van a téma: a pápához ment, és ott kezet csókolt! Hát ez órási! Ez lesz az, amivel most majd jól lejáratja a Schmittet, itt fogja a pápa helyébe betenni az Orbánt. Merthogy ennél nagyobb poént nem látott a világ: Schmittnek az Orbán a pápa! Gyorsan le is tölti a pápás fotót, kiteszi a képernyőre, és elégedetten nézi.

Most már csak annyi a dolga, hogy beüsse az „Orbánnak kezet csókol” szavakat a keresőbe. Be is jön a néni, letölti, kiteszi, elkezdi összerakni. Hűha, itt most viszont beütött ám a gebasz! A nénis képnél a kéz tartásszöge nem megy a pápás kép elnöki tartásszögéhez. Keressünk másik nénis képet? Nincs másik, ez a néni van, és mindig ugyanabban a szögben kapja. Hát akkor ki csókolt még ennek az Orbánnak kezet?! – Írd be, hogy „idős csókol kezet”, hátha úgy bejön még valami – javasolja a haver. Hurrá, bejön a nyugdíjas bácsis.

Mégiscsak van haszna annak, hogy ennyire népszerű zsigerileg is ez az Orbán. És már el is készült a montázs, amelyet ezúttal, ha már ennyit dolgozott rajta, a szerzője nem viccnek szánt, hanem halál komoly dokumentumnak. Jobbról Schmitt, amint ráhajol a délceg és büszke Orbán jobb kezére, és nagy gonddal megcsókolja. Higgye csak mindenki el, hogy ez tényleg így történt. Keres hozzá egy kellően patetikus versidézetet, és Radnótinál találja meg: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod, ez volt a múlt, emez a vad jelen”. Itt kihagyja a „hordozd szívedben, éld e rossz világot” sort, mert ezzel valamiért nem ért egyet, vagy csak nem elég plakátszerű neki, és folytatja ezzel: „mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.”  Nna, akkor mehet, rányomja a szokásos listájára, és boldog. Jól tudja, a kísérő levélbe mindenki bele fog írni még valamit, amivel továbbnövesztheti ezt a jó kis hógombócot, ő meg büszke lehet rá, hogy neki köszönheti a világ az egész lavinát, ami lesz belőle. Mire hozzám is elér a levél, már az is ott van benne, hogy „Ha hányni akarsz, nem lesz szükséged az ujjadra, csak nézd meg ezt a képet”, meg az is, hogy „na, erre varrjál gombot!!!!!”.

Gombvarrás kihagyva, de a hányingert nem tudom elkerülni. Ám nem attól lesz, amitől ő szeretné, hanem attól, hogy aznap még két, hasonló szándékú levelet is kapok. Ezek nem képesek, szövegesek. Mindkettő arra szolgál, hogy még tovább bűzölögtesse azt, ami enélkül, önmagában is éppen eléggé bűzlik. És hogy kitalált, népi életképekkel bizonyítson olyasmit, aminek bizonyításához sokkal fontosabbak a valódi tények. Ám ezek a „kreatívok” meg azt nem bírták kivárni, hogy megérkezzenek a nyilvánosságba a tényleges, hitelesen dokumentált leleplezések. Nekik az volt a fontos, hogy minél előbb és mindenáron kiszínezzék, sztorivá tegyék és személyes élményükké hazudják föl azt, ami közösségi élménynek is épp elég szörnyű.

Az egyikük kisvárosi idillt fest föl, és utcája tisztaságára kényes gondnokként jeleníti meg önmagát. A belvárosban söpröget a házak előtt, amikor egyszerre kétségbeesett, tanácstalan erdélyiek lepik el az utcát, többször is, gyors egymásutánban. – Miben segíthetek? – teszi föl a kérdést, mire a kitaszítottak (igen, mert az addig célirányosan haladó buszokból váratlan kegyetlenséggel kilökték és örökre itt hagyták őket) azonnal, gombnyomásra elárulják, hogy „fejenként 3500 forintot és egy ebédet kaptak”, a tüntetésen való részvételért. Már csak azért is elárulják, mert hiszen haragszanak a szervezőkre, akik azt, hogy hol itt a Népliget, egy szóval sem mondták el nekik. Ezért most itt állnak a nemzeti színű zászlaikkal, és nem találják a Népligetet. Esetünkben a Hősök teréről induló tüntetés helyszíne gyanánt.

A másikuk hallhatott valamit a gyöngyösbokrétás színművekről, és tetszett neki. Nála ízes beszédű szolnokiak panaszolják egyszerre észak-dunántúli és hajdúsági tájszólással („voút”, illetve „nízett” és „pájinkázott”), hogy galádul becsapták őket, mert csak fele annyit kaptak, mint amennyiben megállapodtak. Ezért – na meg a hideg szél „végett” (katasztrofális logikai fáziscsere, a „miatt” szóval) – kénytelenek voltak időről időre kocsmákban melegedni. Most már igazábúl (ez inkább Mátra vidék) nem is tudják, akarnak-e egyáltalán tüntetésre menni, de ha igen, akkor erőst (jellemzően erdélyi forma) érdeklődnének az Astoria földrajzi elhelyezkedése iránt. Egyúttal azt is megtudjuk, hogy Szolnokról csak férfiakat szerveztek be, hiszen a szereplők mind „atyafiak”.

Valamitől (nem mondok újat) itt sokaknak mindennél fontosabb a fantázia, a vágyálom, és annak azonnali kiélése a valóságnál és a ténynél. Kivárni, amíg megérkeznek a tényleges leleplezések, dokumentálások, itt tantaloszi kínokat jelent. Valamitől (és most sem mondok újat) sokaknál mindent felülír az igazodási vágy, egyszerre a huszonegyedik század technikai modernitásához és az álmagyarkodó, álnépies hazafisághoz. Valamitől sehogy sem bírt itt evidenciává válni, hogy nincs az az ellenszenv, amely feljogosít a hazudozásra. És hogy ha csak egy picikét is hazudok ott, ahol egyébként vannak igazságok, akkor ezeknek az igazságoknak az erejét fogom gyengíteni. Nem nagy dolgok ezek a levelek, csak finom kis hajszálrepedések, amelyek azonban speciel most az általános tisztánlátást gyengítik, a maguk modell jellegével és kitartó mindennaposságukkal, a fals izgalmi állapotok folyamatos újraélesztésével.

És annak bizonyításával, hogy íme, él és virul az örök kispolgár (© Ödön von Horváth), aki nem éri föl ésszel, hogy amit művel, azzal oldaltól és pártállástól függetlenül mindig a hazugságokra épülő hatalmat erősíti. Most is épp ezt teszi, és persze majd csodálkozni fog, amikor bármely ötlete a hatalom kezében válik az érvek adujává („lám, milyen átlátszó hazugságokkal vádolnak minket?!”), és vele szemben üti az igazságokat is.

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!