Fukuyama az Orbán-rendszerről: a rossz szereplők tönkretehetik a legjobban kitalált intézményeket is

• Nyomtatás

Részletek

Szemle

2012. január 27. péntek, 03:28

Galamus-csoport

A The  American Interest (Az amerikai érdek) című folyóirat közölte Francis Fukuyama blogbejegyzését Demokrácia, fejlődés és joguralom főcím alatt, Számítanak-e valóban az intézmények? címmel.
 

Az elmúlt évtizedben mind a fejlődéssel foglalkozó tanulmányokban, mind az összehasonlító politikában folyton azt kántálták, hogy „az intézmények számítanak” – vagyis nem lehet gazdasági növekedést vagy más humánus célokat elérni olyan intézmények hiányában, mint a joguralom, az átlátható és felelős kormányzás, a korrupció csekély szintje és hasonlók.

Ennek az állításnak az empirikus alapjai azonban a valóságban jóval gyengébbek, mint sokan közülünk gondolni szeretnék. A legutolsó nemzedék idején Kínától kezdve számos ország annak hiányában is nagyon gyorsan növekedett, amit ma „jó kormányzásnak” neveznek. Tény az is, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia olyan kormányokkal jelölte ki az ipari forradalom útját, amelyek a maiaknál lényegesen korruptabbak és gyengébb képességűek voltak.

Hogy az intézmények fontossága kétséges, azt jól érzékelteti mostanában a vitatott új magyar alkotmány, amely január 1-jén lépett életbe, és amely a bírálatok össztüzét váltotta ki az Európai Parlamentben és másutt. A dokumentum Orbán Viktor és konzervatív pártja, a Fidesz választási győzelmének terméke –  a párt ugyanis 2010 óta kétharmados többséggel rendelkezik a magyar országgyűlésben, így az alkotmány megváltoztatására is képes volt.

Az új alkotmány egy sor társadalmi kérdésben állást foglal, egyebek között úgy határozza meg az életet, mint ami a fogantatással kezdődik, a házasságot pedig férfi és nő kapcsolataként. Rick Santorum kedvelné ezt az alkotmányt, és az európai baloldal bírálatainak egy része is ezeket a társadalmi ügyeket érinti. Noha a meghatározások nem felelnek meg a személyes ízlésemnek, engem nem ez zavar: úgy hiszem, a magyaroknak joguk van hozzá, hogy maguk döntsék el, milyen álláspontra helyezkednek ezekben a kérdésekben.

Az Orbán-féle alkotmány azonban felvet egy sokkal súlyosabb veszélyt, azt ugyanis, hogy gyengíti  az intézményi fékeket a végrehajtó hatalommal szemben, például az alkotmánybírák nyugdíjkorhatárának csökkentésével, a központi bank függetlenségének felszámolásával, azzal, hogy magához ragadta a médiaszabályozó hatóság felett az ellenőrzést, hogy a választójogi törvényt a Fidesz javára változtatta meg, hogy egy sor rendelkezéssel gyengítette a költségvetés felett a törvényhozás ellenőrzését.

És ez a lényeg, amikor azt mondjuk, hogy az intézmények nem számítanak. Az a formális hatalom ugyanis, amelyet az új alkotmány biztosít a magyar végrehajtó hatalomnak, nem nagyobb, mint amilyennel a brit miniszterelnök hagyományosan rendelkezik. A Bank of England csak 1998-ban vált függetlenné, Nagy-Britanniában nincs alkotmánybíróság, így nincs bírói ellenőrzés a törvényhozó hatalom felett, és az ország egyetlen törvényének, így a híres brit sajtószabadságot védő törvényeknek a megváltoztatásához sem szükséges kétharmados többség, elegendő 50 százalék plusz egy szavazat.

Vagyis az orbáni Magyarország és a klasszikus brit kormányok között a különbség nem abban van, ahogyan a hatalmi ágak formálisan meg vannak osztva a politikai rendszeren belül. A probléma lényege, hogy hogyan használják a hatalmat: senki sem bízik Orbán Viktorban és a Fideszben, hogy felelősségteljesen használná a hatalmát, s erre bizonyíték az a mód, ahogyan a kormány tavaly keresztülverte magát az alkotmányt az országgyűlésen, és kevés hajlandóságot mutatott rá, hogy meghátráljon olyan kérdésekben, amelyek súlyosan érintik a magyar társadalom fontos alkotórészeit. Orbán magatartása egy autoriter politikus sértődékenységéről árulkodik, aki inkább betiltaná az ellenzéket, semmint hogy együttműködjön vele. Önmagában már az is a hatalommal való visszaélésnek tekinthető, hogy a Fidesz arra használta kétharmados többségét, hogy saját politikai preferenciáit ágyazza be az alkotmányba: ha a jövőben kiszavazzák a pártot a hatalomból, a Fideszt váltó kormánynak kétharmados többségre lesz szüksége olyasmik megváltoztatásához, mint az adókulcsok vagy a melegházasságokra vonatkozó szabályok, amelyeknek a hétköznapi törvényhozás részét kellene képeznie.

Ezzel szemben a Westminster rendszer által létrehozott „demokratikus diktatúra” jól működött az angol történelemben, éppen azért, mert a mögötte álló angol politika mérsékelt volt: egyeseket talán csábított a lehetőség, de csak kevés miniszterelnök próbálkozott meg azzal, hogy többségét például az ellenzéki sajtó bezárására használja fel. Az új magyar alkotmány nem azért rossz, amilyen, hanem azért, amit feltár szerzői hosszú távú rossz erkölcsi hajlamaiból.

Amiből két potenciális tanulságot kell levonni. Először is a mai Európában a hatalom legfontosabb intézményi fékjei közül több az Európai Unió és a szélesebb nemzetközi közösség kezében van, sokkal inkább, mint Magyarországon belül. Orbán káoszt csinált a magyar gazdaságból, és az Európai Parlament, az Európai Bizottság, az IMF és egy egész sor nemzetközi testület a szőnyeg szélére állította. A demokratikus normák betartatása ma egyike azoknak a fontos szerepeknek, amelyeket az EU és más nemzetközi testületek töltenek be.

Másodszor: kérdés számomra, hogy van-e értelme azokat az intézményes szabályokat bütykölni, amelyek a létező demokratikus rendszerekhez hozzátesznek vagy elvesznek belőlük fékeket és ellensúlyokat. Amennyiben megvan a politikai akarat valaminek a megvalósítására, az meg fog valósulni még egy olyan rendszerben is, ahol sok a vétójoggal rendelkező szereplő, és fordítva: a rossz szereplők tönkretehetik a legjobban kitalált intézményeket is. Lehetséges, hogy tulajdonképpen az intézmények nem is számítanak.

Lásd napi aprónkat: Fukuyama érti a demokráciarablás természetét

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!