rss      tw      fb
Keres

Törvény és regulásság – tizennyolcadik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Egyelőre maradunk még az édesanya-nyelvnél és az édes anyanyelvnél: érdemes tudnunk, hogy nyelvi, társadalmi, szociálpszichológiai és kognitív értelemben mi a különbség a kettő között, hiszen a társadalmi konfliktusok oka, a nyelvi kirekesztés alapja, ha a kettő nem azonos – és a magyar anyanyelvűek többsége számára nem azonos a kettő. A közgondolkodás persze nemigen tud erről a különbségről, ezt tükrözi például a hosszú évtizedekig használt Értelmező szótár definíciója: eszerint az anyanyelv „az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendszerint az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult”. Igaz ez természetesen, ha a magyart a némethez, angolhoz, oroszhoz viszonyítjuk – de nem igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar nyelv bizony sok változat összefoglaló neve, és az a változat, amit az előző összevetésben „a” magyar nyelvvel szokás azonosítani (azaz az iskolában, munkahelyen, közéletben, médiában megkövetelt kiemelt változat), a magyar anyanyelvűek többsége számára nem azonos azzal a változattal, amelyet otthon, elsőként sajátítottak el, és amelyet a legkönnyebben, a legszívesebben, a legkötetlenebbül beszélnek.

Ez a kettősség bele van kódolva az anyanyelv kifejezésbe: könnyen ki tudjuk bontani, hogyan lett az édesanya-nyelvből édes anyanyelv. Az anyanyelv szóösszetétel nem magyar találmány, sok európai nyelv ugyanezekből az elemekből alkotja az ember elsőként megtanult nyelvének nevét: Muttersprache, mother tongue, langue maternelle – valamennyi a latin lingua materna tükörfordítása. Voltak korok, amikor az „anyanyelv” kifejezés azokat a nyelveket jelölte, amelyeket önállónak, nem más nyelvből származónak (mintegy más nyelvek „anyjának”) tekintettek, de gyorsan fölvette azt a jelentést is, hogy ez az elsőként megtanult nyelvünk, amelyet az anyatejjel együtt szívunk magunkba. Az anyanyelv jelentésének kettőssége – nagyobb csoport nyelve, kisebb közösségem nyelve – megmutatkozik egykori szinonimáiban: jó ideig az anyanyelv riválisa volt a nemzeti nyelv, honi nyelv, hazanyelv, született nyelv, szülőnyelv. Az anyanyelv csak a 19. század közepétől szorította ki ezeket a kifejezéseket. Az édes anyanyelv pedig eredetileg édesanyai nyelv volt – s később, tulajdonképpen tévedésből vált az édes az anya helyett a nyelv jelzőjévé, édesanya-nyelvből édes anyanyelvvé. Ez a téves szegmentálás azonban sokkal többet mond, mint első látásra hinnénk: a gondolkodás megváltozását jelzi, Karácsony Sándor úgy mondaná talán, hogy valami konkrét, képszerű, megtapasztalható alakult át észrevétlenül elvont, megfoghatatlan fogalommá, s vált a megnevezés által is megerősítve természetessé, hogy a tiszteletet, megbecsülést immár nem édesanyánk, közösségünk kapja, hanem az eszményített változatot jelölő fogalom.

Legutóbb idézett versében Arany János azokon a nyelvtudorokon élcelődik, akik „önnön bogarukba szerelmesek”, s azt képzelik, ha az általuk hozott törvények nem volnának, annyi lenne szegény nyelvnek. Azóta sajnos már nemcsak pár nyelvművelő, hanem meglehetősen sokan élnek ebben a tévhitben, egészen általános ez a vélemény. Ebben a sorozatban is többször fölbukkant már: a lassan egy évszázada tanított hiedelem szerint van a magyar nyelvnek egy olyan változata – pontosabban ez a magyar nyelv „igazi” változata –, amely jobb, teljesebb, szebb, érzékletesebb, mint az összes többi, szókincse gazdagabb, nyelvtana logikusabb. Ezt a nyelvváltozatot tartják a nyelvhelyesség alapjának, és a közvélekedés szerint ez biztosítja, hogy megértsük egymást, hogy bonyolult gondolatokat is ki tudjunk fejezni, hogy lehessen magyarul szépirodalmat, hivatalos iratokat írni és tudományt művelni. A nyelvművelés meg arra kell, hogy nyelvhasználati törvényeket gyártson,  hogy megmondja másoknak, mi fér bele, mi nem az eszményi változatba. Nagyjából eddig jutottunk korábban – itt az ideje, hogy alaposabban is tanulmányozzuk sokak csodálatának tárgyát, ezt az idolként elénk állított szuperváltozatot.

Legismertebb neve talán az irodalmi nyelv. Valószínűleg sokan hallják a szóból, hogy ez valaha az írásbeliségben használt változat neve lehetett – úgy nem is volt vele semmi baj, hiszen meghatározott szerepben, meghatározott céllal törekedtek a kancelláriák, hiteles helyek, később a nyomdászok bizonyos mértékben egységesíteni a helyesírást, időnként a leírt szövegek nyelvét. Mára azonban jócskán elmaszatolódott a kifejezés jelentése: leginkább az „igényes nyelvhasználat” szinonimája. Vannak azonban olyanok is, akik a szépirodalom nyelvéhez kötik, súlyos gondokba keverve magukat. Hiszen ez esetben tudnunk kellene, milyen művek alkotják az „irodalmi nyelven” írt munkák kánonját, mennyire lehet ez a nyelv archaikus – beletartozna-e ma is Arany vagy Jókai, Berzsenyiről, Csokonairól, pláne Balassiról már nem is beszélve. Tudnunk kellene, követendő minta-e Sárbogárdi Jolán ostobácska regénykéjének* nyelve, hiszen a szöveg akkor is ugyanaz marad, ha odaképzeljük elé meg mögé a szerzői csavart jelző idézőjelet, amitől szépirodalommá válik; az „irodalmi nyelv” része-e a Spiró-drámák nem éppen nyelvművelő ideálnak nevezhető – mert hiteles – érdessége?

Az idealizált nyelvváltozat másik két, egymáshoz igen hasonló, szintén közkeletű elnevezésével s a mögöttük húzódó fogalmakkal sem járunk jobban: az egyik az igényes köznyelv, a másik a művelt köznyelv. Próbáljuk csak meg definiálni ezeket a fogalmakat: milyen az igényes köznyelv? Szép, csiszolt, helyes, gazdag, pontos, kifejező – és akkor most kezdhetünk belecsavarodni abba, hogy milyen a szép, milyen a csiszolt, milyen a helyes, a gazdag, a pontos, a kifejező beszéd. Előbb-utóbb bele fogunk gabalyodni a meghatározások szövedékébe, mert egymással kényszerülünk magyarázni a definiáláshoz használt fogalmakat. Ha el akarjuk kerülni, hogy ugyanerre a sorsra jussunk a művelt köznyelvvel, akkor másból kell kiindulnunk – abból szokás, hogy a művelt köznyelv az a változat, amelyet a kulturális elit beszél. És ki tartozik a kulturális elithez? Művészek, tudósok? Akadémikusok? – hát persze. De mit kezdünk azzal, ha vannak olyan akadémikusok, akik „szukszükölnek”? (Vannak.) Akkor a szukszükölés is a művelt beszéd része? Lőrincze Lajos egyik írásában sokat küzdött azzal, hogy elkerülje a körben forgást, de maga is beismerte, hogy nem sikerült, érvelése végül mégis saját farkába harapott: úgy lehetne összegezni, hogy művelt köznyelvet beszél az, aki művelt, a művelteket pedig onnan lehet fölismerni, hogy művelt köznyelven beszélnek.

A kiemelt változat legpatetikusabb megnevezése a nemzeti nyelv, amely egyik definíciója szerint „átfogja [a nyelvjárásokat, szaknyelveket, műfaji és műveltségi] részlegtípusokat, s úgy áll felettük, mint a nyelvhasználatnak központi rétege, ideális formája”, és lényegében magába foglalja mindazt, ami közös a különböző nyelvváltozatokban, valamint ez a nemzeti műveltség hordozója is. Elég csak kicsit utánagondolni, mi minden tömörödik bele ebbe a megközelítésbe, s látni fogjuk, hogy voltaképpen – semmi. Mert ha csak a minden magyar nyelvváltozatban közös elemeket vesszük számításba, akkor nyilvánvalóan egyetlen olyan szó, nyelvtani forma sem szerepelhet benne, amely egy-egy változat jellemzője, de olyan sem, amely változóként (azaz több lehetséges változatban) él: ad abszurdum nem volna benne a fel igekötő, mert annak föl formája is van, nem volna része a benn és a bent, a felé és a fele (pl. három felé/fele indulok); de nem volna része az a, hiszen nem minden változatban ejtik egyformán, a t, mert azt sem; stb. Csökött kis nyelvtorzó volna ez a magasan lebegő „központi réteg”.

De nem pusztán emiatt nem lehet a „nemzeti műveltség” hordozója, hanem egyrészt mert akkor ugyanott tartunk, mint az irodalmi nyelv esetében – vagy kimarad a nemzeti műveltségből az Ómagyar Mária Siralom, vagy úgy kellene beszélnünk, ahogy ott olvassuk –, másrészt meg, mert (ahogy a régi anekdotában harang nem volt) nincs olyan, hogy „nemzeti műveltség”: a magyar kultúra sem homogén természetesen, többé vagy kevésbé elfogadott darabjai, értelmezési lehetőségei, időben és közösségenként változó kánonjai vannak. Az iskolában tanított „kötelezők” éppenséggel jelenthetnék a közösnek tételezett kultúra törzsét, de mindannyian tudjuk, hogy nem ritkán egy-egy minisztériumi (fő)osztályvezető politikai ízlése alapján kerülhet be valaki a tananyagba, s kerülhet ki onnan villámgyorsan.

A „nemzeti nyelv” mélyen gyökerező mítoszával azonban akkor sem könnyű leszámolni, ha a fönti meghatározás ellentmondásai nyilvánvalóak, hiszen bármennyire igazolhatatlan nyelv és nemzet egymást föltételező összetartozása (volt már szó erről bővebben), a sztenderd változat tekintélyének legtáplálóbb forrása a nemzeti romantika: a nemzetállam eszméjének 19. századi kialakulása óta a saját nyelvet a nemzeti lét föltételének és megtartójának gondolják, ráadásul sok nyelv sztenderdizációja korban éppen a nemzetté válással fonódott össze. A mai magyar közgondolkodásban természetesnek tűnik, hogy a nemzetet csakis a nyelv „legjobb” formája, azaz a sztenderd változat szimbolizálhatja, s hogy éppen ezért a nemzeti identitás vállalását a sztenderd föltétlen tisztelete, az érte való aggódás jelenti. Így aztán, ha valaki nem adózik ájult tisztelettel a „nemzeti” szimbólumnak tekintett sztenderd változatnak, könnyen magára húzhatja a hazaárulás vádját.

Az itt említett laikus megnevezések (irodalmi, művelt, igényes, nemzeti) már önmagukban is azt sugallják, hogy a sztenderd valamiféle nyelvi kiválóságot tud fölmutatni más változatokhoz képest. Ilyenféle tulajdonságokkal szokás indokolni azt is, miért is van egyáltalán szükség a sztenderd változatra: hogy megértsük egymást, aztán mert ez a változat minden helyzetben jó, és minden műfajban, területen (tudomány, közélet, oktatás) alkalmas kifejezőeszköz, szemben más változatokkal, amelyek használata mondjuk csak a családdal, barátokkal, szomszédokkal való beszélgetésre alkalmas. Egyszerűen: nyelvileg tökéletesebb, mint a többi változat.

A rutinos olvasók már pontosan tudják, hogy az első érv a magyar beszélőközösség esetében biztosan nem érvényes: nagyon jól megértenénk mi egymást a sztenderd nélkül is, a magyar nyelvjárások nem különböznek egymástól annyira, hogy eltéréseik komolyabb megértési zavarokat okoznának. Másrészt, ahol egyébként hasznos egyfajta közös közvetítő nyelv, mert a kölcsönös megértést ez garantálja – egyes német dialektusok beszélői például kényelmesebben megértik egymást a sztenderd német segítségével –, ott sem indokolja semmi, hogy ezt a közvetítő változatot mindjárt szentté is avassuk, azt meg különösen nem, hogy az iskola nyelve kizárólag a sztenderd legyen, a szülőknek meg javasoljuk, hogy ha nem akarják a gyereküket szellemi gettóba zárni, akkor törekedjenek otthon is a sztenderd használatára. Helyettesítsük be a magyar változatokat az európai nyelvekkel, a magyar sztenderdet meg az angollal, mindjárt kirajzolódik a sztenderd előnyben részesítése melletti érvelés visszássága. Az angol nem csak Európa, hanem az egész világ első számú lingua franca nyelve, a tudományos életben csaknem egyeduralkodó, ezért aztán sok tudományterület terminológiája először csak angolul teljes, az új szakkifejezések zöme később kerül át – kölcsönzés vagy tükörfordítás révén – a többi nyelvbe. De hát csak nem gondolja komolyan a sztenderd egyetlen hódolója sem, hogy akkor jobb volna – hiszen a megértést könnyíti, a tudományok művelését egyszerűbbé teszi –, ha az iskolában eleve mindent angolul tanulnánk. E logika szerint sem kellene kiirtani a többi nyelvet sem, a „maguk helyén”, a családban, baráti körben miért ne élnének tovább, de mégis azok járnának a legjobban, akik otthon is angolul beszélnének. Szörnyen hangzik, nem? Borzalmas bornírtság, valóban – de akkor miért nem az, ha a magyar nyelvhez tartozó változatokról van szó? Mondjuk azért, mert az angol nem tökéletesebb nyelv, mint a magyar, a sztenderd magyar viszont nyelvi tulajdonságai alapján jobb, mint a többi magyar nyelvváltozat – én ezt válaszolnám az előző kérdésre, ha nem tudnám, hogy nem igaz, de maradjunk egyelőre az alkalmasságnál.

Sokan hiszik, hogy a nyelvek és a nyelvváltozatok esetében az alkalmasság és a funkció úgy függ össze, hogy a „belső erényeinél” fogva legalkalmasabb nyelv(változat) kerül egy bizonyos funkcióba, válik sztenderddé. Csak hát ez éppen fordítva van: egy nyelv vagy nyelvváltozat attól válik alkalmassá egy-egy funkció betöltésére, hogy használni kezdik az adott funkcióban. Ha nem így volna, teljesen hamvába holt ötlet lett volna a magyar nyelvújítás: ott volt a latin meg a német, a magas tudományok művelésére már szépen kidolgozva, ha a magyar valamiféle belső nyelvi fogyatékosság miatt nem lett volna jelen ezekben a nyelvhasználati tartományokban, akkor nem is lehetett volna alkalmassá tenni a magas tudományok művelésére. De nem azért nem volt jelen, mert alkalmatlan volt rá, jóllehet nagyrészt hiányzott a tudóskodáshoz szükséges szókészlet – hanem kultúrtörténeti és történelmi körülmények okán, így aztán, amint erre igény mutatkozott, kialakult a magyar nyelvű matematika, gyógyászat, természettan és bölcselet. Ebből azonban az is következik, hogy a magyar sztenderd alapja nem azért az észak-keleti változat, mert az volt a legtökéletesebb magyar, hanem azért, mert jókor volt jó helyen (erről később lesz még szó). Éppenséggel épülhetett volna a sztenderd magyar – és semmivel sem lenne rosszabb, mint a jelenlegi – a dél-dunántúli változatra, és akkor ma nyílt ä hang is volna benne; a szegedire, akkor ma kötelező lenne ö-zni az iskolában; vagy a palócra, és akkor, aki adna magára, az pont úgy szenvedhetne a sztenderd illabiális a ejtésével, ahogyan a palóc alapnyelvűek szenvednek ma a labiális a ejtésével.

De még csak az sem igaz, hogy a sztenderd változat biztonságos volna abban az értelemben, hogy bármikor használhatjuk. Még aki egyébként nemigen beszél mást, mint a sztenderdet, informális helyzetekben az is használ egy-két nemsztenderd alakot – ha nem tenné, egyszerűen nem lehetne tudni, hogy ő most éppen közvetlenkedni akar. Akiknek az alapnyelve (elsőként megtanult változata) nagyon közel áll a sztenderhez, próbálják csak ki, milyen hatása lesz, ha a családban, barátokkal, ismerősökkel – reggeli bolondokházában, vacsora közben beszélgetve, tévéműsort kommentálva, gyerekkel játszva, kutyafutattás közben más gazdikkal, barátaink házibulijában, a sarki kisbolt eladójával, a szomszéd bácsival a liftben – szép precízen kiejtenek minden szóvégi mássalhangzót, „kerek egész” mondatokban fogalmaznak, ahogyan kedvencünk, a Szomszédok nyomdász Ferije tette. Ne feledkezzünk azonban nagyon bele a kísérletbe, mert undok, nagyképű, modoros ember hírébe fogunk keveredni. Ha otthon nyelvjárást beszélnek, vagy olyan közösségben, ahol a csoport összetartozását szleng jelzi, legyünk még ennél is óvatosabbak, de kedvesünknek se valljunk szerelmet alaposan, a fogalmazásórán belénk vert elvárásoknak megfelelően kidolgozott mondatokban.

Nézzük akkor ezt a nyelvi kiválóságot is. Jól tudjuk, a sztenderd rögzített változat: szabályait nyelvtan, szókincsét szótár írja le, az írásbeliség is konzerválja, a nyelvművelők is minden erejükkel próbálják megakadályozni, hogy lejátszódjanak benne azok a változások, amelyek a többi, „ápolatlan” nyelvváltozatban a maguk természetes tempójában (ez lehet alig észrevehetően cammogó, lehet villámgyors, és lehet hektikusnak látszóan lüktető) végbemennek. Igen ám, de ez nem szabályossá, hanem szabálytalanná teszi a sztenderd nyelvi mátrixát. Az egymással szoros kapcsolatban lévő nyelvi változások nem ugyanabban az időpontban indulnak, hanem úgy lépnek be egymás után, mintha kánont énekelnének, „húzzák” egymást, és a lomhább sztenderdben gyakran előfordul, hogy a változásokat szívesen megbélyegző nyelvművelő hajlam közbeavatkozik, mielőtt a változás a paradigma egészén végigmenne. A félbemaradt változási folyamatok roncsolják a szigorú rendszerszerűséget, kivételeket hoznak létre – ezzel együtt persze természetes részei minden nyelvnek, semmi baj nincs velük, de ha már egyszer valaki a „szabályosságot” isteníti, akkor nem árt, ha tudja, hogy a legkevésbé szabályos változatok a sztenderd változatok.


Banksy-graffiti - museumofthestreetart.blogspot.com 

Könnyebb lesz egy példával megérteni mindezt. Itt van mondjuk a sokat kárhoztatott „nákolás”, azaz amikor a mély hangrendű igék egyes szám első személyű alakjában (a határozatlan – „alanyi” – ragozásban) a feltételes mód végződésének mély hangrendű változatát használják, vagyis azt mondják, hogy „innák egy kis vizet, szomjas vagyok”, „olvasnák, ha lenne rá időm”, és így tovább. Sokszor hallottuk, hogy ez igen helytelen, mondhatni suttyó, művelt ember így nem beszél. Zavarba lehet viszont hozni az örömmel javítókat, ha megkérdezzük, hogy miért nem jó ez az alak. Akárhogy nézzük, a magyarban az egyik legerősebb, szinte a teljes nyelvtani rendszerben érvényesülő szabály, hogy a toldalékok illeszkednek: mély hangrendű szavakhoz mély, magas hangrendű szavakhoz magas hangrendű toldalékokat illesztünk. Így van ez a feltételes módban is, a paradigma minden egyes alakjában – ragozzuk végig a néz és a lát igét (néznék, néznéd..., nézném, néznéd...; látnál, látna...; látnám, látnád...), egyetlen kivétel van, a látnék – az illeszkedés szabályainak pedig éppen a megbélyegzett látnák felel meg.

Ilyenkor jön az érv, hogy na jó, de azért kell mégis látnékot mondani, hogy ne essen egybe a határozatlan (alanyi) ragozás egyes szám első személyű alakja a határozott (tárgyas) ragozás többes szám harmadik személyű alakjával, hiszen illeszkedve mindkettő látnák. Ekkor kell megkérdezni vitapartnerünktől, az miért nem zavarja, hogy a magas hangrendű sorban is egybeesik a két alak (néznék egy filmet, de folyton zavarnak; néznék a filmet, de folyton zavarják őket), és amíg gondolkozik a válaszon (nem fogja tudni megmondani), addig tegyük föl a következő kérdést: hol van olyan magyar anyanyelvű ember, akinek ne lenne kellő segítség a kétféle ragozás (az „alanyi” és a „tárgyas”, annak megfelelően, hogy határozott vagy határozatlan a tárgy) ahhoz, hogy eldöntse, egyes szám első személyű vagy többes szám harmadik személyű alakot hall? Hiszen nem kontextus nélkül beszélünk, és ne álszenteskedjünk: ha nem akarjuk kiirtani az egyik ég szót, hogy nehogy összetévesszük az égboltot az égéssel, ha nem akarjuk bevezetni a néznák alakot, hogy a magas hangrendű sorban se legyen látszólagos egybeesés, akkor nem lehet bajunk, legalábbis nyelvtani alapon biztosan, a „nákolással” sem, hiszen az illeszkedés szempontjából az a szabályos, a sztenderd pedig a kivétel, a szabálytalan.

A sztenderd változatban, szintén a rögzítettség és a rá irányuló lelkesült figyelem miatt, minimális a változatosság. Ez már önmagában is lassítja a változásokat, hiszen a változások előfeltétele a változatosság, a változatosság viszont a változás eredménye. A nyelv működését, változását kutató nyelvészek éppen ezért nem is becsülik sokra a sztenderd változatot: Richard Hudson például, akinek a szociolingvisztika tankönyvéből nyelvészek tömege tanulja az alapokat, a sztenderd változatot alkalmatlannak tartja arra, hogy lényeges dolgokat tudjunk meg belőle a nyelv működéséről – szerinte a változatosság hiánya „már-már patologikussá” teszi a sztenderdet.

Hudson nincs egyedül azzal, hogy a sztenderdnek semmiféle nyelvi kiválóságot nem tulajdonít. A kiemelt nyelvváltozat nyelvészeti és laikus értelmezése csak a felszínen hasonlít: amikor a nyelvészek a sztenderd változatról beszélnek, egy szóval sem mondják, hogy ez valóban tökéletesebb volna a többi változatnál – épp ellenkezőleg, mint láttuk –, csak azt, hogy a beszélők jelentős része azt hiszi, hogy az. Nyelvészeti értelemben a sztenderd mindössze egyetlen változat a sok közül: amely vagy spontán kiválasztódással, vagy tudatos tervezés révén sztenderdizálódott, azaz rögzítették szókincsét, nyelvtanát, helyesírását, olykor még elvárt kiejtést is rendelnek hozzá. A sztenderd változat kétségtelenül széles körben elismert, nyílt tekintélye van, de ez nem is lehet másként, hiszen ezt használják az oktatásban, a médiában, a hivatalokban, az írásbeliség hivatalos, széles közönségnek szóló műfajaiban, a kulturális élet számos területén, s ha a közösségre jellemző a normatív szemlélet, akkor a sztenderdet tekintik a „helyes” nyelvhasználatnak, sőt nem ritkán azonosítják saját anyanyelvükkel. A nyelvészek szerint azonban ez az óriási tekintély nem a sztenderd változat belső tulajdonságaiból származik, pusztán társadalmi értékelése miatt került kiváltságos helyzetbe: a sztenderd változatok lényegében a társadalmi elit nyelvváltozatából alakulnak ki. Nem azért lesz tehát sztenderddé egy változat, mert jobb a többi változatnál, hanem azért hiszik sokan, hogy a sztenderd jobb a többi változatnál, mert ő a sztenderd változat. A tekintélyelvűség és a rangkórság nyelvi ítéleteinkből sem hiányzik.

Bár a sztenderd változat, mint mondtam, kevesebb változatosságot mutat, mint a maguk természetes mozgásában élő nemsztenderd változatok, azért ez sem teljesen homogén – nem is lehetne, mert akkor végképp megkövülne, semmilyen változás nem játszódhatna le benne, ez pedig nem pusztán „már-már patologikus” állapot egy nyelvváltozat esetében, hanem maga a halál. A magyar sztenderd is megenged bizonyos mértékű változatosságot: egyaránt elfogadja például a föl és a fel, a pöttyös és a pettyes változatot, írásban nem, de szóban belefér egy-egy kiejtési lezserkedés, például az n elhagyása a -ban végéről, simán elmegy a nyelvművelők által javasolt kell lennie mellett a kell hogy legyen és a kell legyen is – de az utóbbi csak Magyarországon, mert itt kezdetben erdélyi jellegzetességnek számított, márpedig az „erdélyi magyarnak” (nincs ilyen homogén változat persze) magas a presztízse, az erdélyi nyelvművelők viszont ugrottak rá, mert ott meg román tükörszerkezetnek tekintik. (Vagyis ahol csaknem mindenki használja, ott meg van bélyegezve, ahol kevesen, ott meg hajlamosak elegánsnak tekinteni, ezért utánozzák, és a magyarországi nyelvőröket sem bosszantotta annyira, mint az erdélyieket – a kell legyen típusú szerkezet erdélyi és magyarországi fogadtatása a nyelvművelő bogarasság klasszikus esete, a szerkezet magyarországi terjedése viszont egyben a nyelvi változásokat irányító tényezők összetettségének gyönyörűséges példája.)

Hogyan jöhetnek egyáltalán létre a papíron is rögzített, kodifikált sztenderdben apróbb eltérések? Úgy, hogy az emberek zöme nem szótárból és nyelvtanból tanulja a sztenderd változatot, hanem egyrészt iskolában verik bele, nem egészen egyformán: van tanár, aki mániákusan és vasszigorral óvja a nyelvet a gyerekektől, más tanárok meg engedékenyek; van tanár, aki az iktelen ragozástól mászik a falra (iszok, eszek), de nem törődik a hát-okkal, van, aki fordítva – magyarán a tanárok javítgatási kedve, stílusa és a javítás kedvelt tárgya sem azonos a magyar nyelvterületen. Másrészt pedig a sztenderd természetesen ugyanolyan módon él a beszélők fejében, mint az összes többi változat: mindenkinek az a sztenderd, amit ő annak értelmez tapasztalatai alapján, ahogyan saját maga számára elvonatkoztatja, megalkotja, létrehozza azokból a beszédhelyzetekből, amelyekről úgy véli, hogy mások éppen a sztenderd változatot használták benne. Azaz hiába mondja a nyelvtan és sokunk nyelvérzéke (a fejünkben lévő, magyar nyelvként értelmezett megszokások), hogy a magyar nyelvben az igekötők a tagadó mondatokban elválnak az igétől, mégis tömegesen találkozunk mostanság a sztenderd változat szokásos megjelenési terepein (például sajtóban, tévében, rádióban egyaránt) olyan mondatokkal, mint ez a feladat nem megoldható (nem oldható meg helyett), a kitűzött cél nem elérhető – egyszerűen azért terjed futótűzként, mert minél többen hallják a sztenderdhez kapcsolódó beszédhelyzetekben, annál többen és annál könnyebben fogadják el a sztenderd részeként, s ha éreznek benne valami furcsát, akkor – minthogy „elegáns” helyeken találkoznak vele, írástudók szövegeiben – ezt a kis idegenséget különlegesnek érzik, talán még csócsálgatják is, direkt ízesnek tartva fanyar zamatát (amit mások nyelvérzéke rettenetes lőrének érez), noha pár évtizede sokan nem szimplán nyelvhelyességi, hanem egyenesen nyelvi hibának („ez nem is magyarul van”) értékelhették.

Érdekes a sztenderd helyzete a csoportidentitás szempontjából is. Emlékszünk még rá, a beszélők nyelvhasználatát elsősorban társas kapcsolathálózatuk sajátosságai alakítják: hogy elsődleges közösségükben milyen változatot tanultak meg elsőként, hogy később hány közösségnek váltak tagjává, hol helyezkednek el az adott csoportokban, milyenek a mobilitási lehetőségeik és ambícióik, és így tovább. Ezek a csoportokhoz, közösségekhez kötődő változatok értelemszerűen mindig az adott csoport, közösség identitását is szimbolizálják, használatuk kifejezi a közösséghez kötődést, éppen ezért élnek és virulnak a megbélyegzett nemsztenderd változatok a sztenderd nyílt tekintélye mellett is. A társas kapcsolathálózatok élő, tényleges emberi kapcsolatokat jelentenek, a sztenderd viszont olyan szimbolikus kapcsolatot teremt, amely azok között is létrejöhet, akik soha életükben nem találkoztak egymással. Érthető hát, hogy a sztenderdet értékelhetik az iskolázottság, az elithez tartozás jeleként, sugallhat hozzáértést, szakértelmet, fölkészültséget, de ne csodálkozzunk azon, hogy a legtöbb beszélőközösségben a nemsztenderd változatok barátságos akolmelegével, otthonosságával, bensőségességével szemben a sztenderd nyelvhasználathoz minden tiszteletük mellett is távolságtartást, neadjisten merevséget, kivagyiságot társítanak.

Ha nem sokan is, de vannak, akik többé-kevésbé (igen sok nyelvi formát tekintve) a sztenderd változatot beszélik elsődleges változatként, mert szüleik is ezt használják. Nekik egyben alapnyelvük is a sztenderd változat – ők azok, akik iskolában bátrabban szólalnak meg, hiszen eleve előnyben vannak a többiekkel szemben: az iskola az ő nyelvüket beszéli. A többség számára azonban más az alapnyelv: ez az elsőként megtanult, a legkisebb odafigyeléssel beszélt, legautomatikusabban használt változat neve.

Az imént emlegetett Richard Hudson azzal sincs egyedül, hogy nyelvészeti értelemben a sztenderdnél sokkal többre tartja a beszélők alapnyelvét: a társasnyelvészeti vizsgálódásokban a legkívánatosabb csemege az a változat, amelyet a legtermészetesebben, a nyelvi viselkedést megváltoztató tényezőket – például a nyelvész jelenléte ilyen – kiküszöbölve beszélnek. A mesterséges kontrolltól mentes alapnyelvi változatok mesélnek a legtöbbet a nyelvi változások mechanizmusáról – láttuk, a változások gyorsabban és kiterjedtebben futnak végig bennük, mint a sztenderdben, így hát „rendszerszerűbbek”, a 19. század humboldtiánus magyar nyelvészetének terminusával regulásabbak, a természetes, belső szabályszerűségeket teljesebben mutatják, mint a lényegében önkényes törvénnyel, azaz kodifikálással létrehozott sztenderd változat. Az alapnyelvi változatokból értjük meg igazán az egyes nyelvi formák társas jelentésének módosulását, nyelv, ember, közösség, társadalom viszonyát. Ennek az elsődleges közösségünket szimbolizáló változatnak – a tényleges édesanyai nyelvnek – a tulajdonságait már jól ismerjük, hiszen lényegében minden, amiről a sorozatban korábban szó esett, leginkább erre a változatra vonatkozott. (Nem a konkrét megjelenési formáira persze, mert hiszen ebben az értelemben az alapnyelv mindannyiunknak más-más nyelvi formák összessége – kisebb vagy nagyobb átfedésekkel, közelebb a sztenderdhez, vagy távolabb tőle –, hanem az általános jellemzőket illetően: hogy milyen tényezők határozzák meg, hogyan kötődik identitáshoz stb.)

Azt értjük már, hogy a sztenderd semmivel nem jobb nyelvileg, mint bármely más változat (sőt). Azt is tudjuk, hogy az alapnyelvi változatok igen fontosak nekünk, mert legszorosabb emberi kapcsolatainkhoz kötődnek. De miért alakulnak ki újabb és újabb konfliktusok az alapnyelvi (nemsztenderd) változatok és a sztenderd között? Miért nem tudnak ezek békésen megférni egymás mellett? Hát beszéljük a sztenderdet, amikor az kell, beszéljük a nemsztenderdet, amikor arra van szükségünk! Nem olyan bonyolult azt megtanulni, hogy ha színházba megyünk, másként öltözünk, mint ha otthon nézzük a tévét, semmi gond sincs a fehér frottír zoknival, ha otthon lebzselünk vagy futni megyünk, de fekete öltönyhöz, nagyestélyihez mégsem illik. Mitől diszkrimináció az, ha azt kérjük a gyerekektől, ne vegyenek nyelvi fehér sportzoknit a nyelvi ünneplőhöz?

A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. Először is, a fehér zokni nem az agyunkban van, mélyen bevésve. Ahhoz, hogy valaki egy másik nyelvváltozatban beszéljen, mint ami neki a legkényelmesebb, erőfeszítéseket kell tennie, figyelnie kell, energiát kell pocsékolnia arra, hogy ne ö-t ejtsen, hanem e-t, hogy ne olvasnákot mondjon, mint egyébként normális esetben szokta, hiszen ezt hallja maga körül, ezt mondja ő is, neuronjai ezt a mintázatot építik föl a leggyorsabban. A sztenderdet beszélő gyerekeknek, ha válaszolnak a tanárnak, ugyanúgy csak a tartalomra kell figyelniük, mint a magyar anyanyelvűeknek, ha magyarul kell beszélniük, a nemsztenderdet beszélőknek viszont kényszerűen meg kell osztaniuk figyelmüket, mint a magyar anyanyelvűeknek, ha az iskola nyelve a szlovák, az ukrán vagy a román. Az iskola azonban nemcsak nem vesz tudomást erről az egyenlőtlenségről, még bünteti is azokat, akik eleve hátránnyal indulnak, ráadásul e hátrány nem természeti folyamat terméke (bár büntetése akkor sem volna védhető), hanem társadalmi önkény szülte.

Másodszor: a fehér zokni nem szimbolizálja anyánkat. A nemsztenderd beszélőket nemcsak a megszokás, az elsődleges környezetben hallott folytonos megerősítés – mint pszicholingvisztikai kötöttség – gátolja abban, hogy könnyen és kockázatmentesen elsajátítsák a sztenderdet: minthogy a nyelv identitást jelöl, a saját nyelvváltozat értelemszerűen a saját csoporthoz tartozást, a saját nyelv elhagyása szimbolikusan a saját csoport elhagyását jelenti. A saját nyelvváltozat leszólása: anyázás. Ha a tanár megbélyegzi a gyerek otthonról hozott nyelvi formáit, azzal azt is kifejezi, hogy baj van azokkal, akiktől a gyerek beszélni tanult, akiktől otthon délután, este újra csak azokat a formákat hallja majd, amelyeket tanára délelőtt, az iskolában műveletlennek, csúnyának, rossznak, helytelennek, magyartalannak titulált. A szégyen és a tartózkodás nem csak akkor alakul ki, ha a tanár történetesen a kéjelegve megszégyenítő fajta, hanem akkor is, ha a javítás szelíd és jószándékú – erre később hozok majd bőven példákat. A gyerek vagy elhiszi, hogy szülei bunkók, még magyarul sem tudnak rendesen, és ettől rettentő rosszul érzi magát, szégyenkezik, és ha hagyják neki, akkor otthon bőszen javítgat; vagy nem hiszi el, de akkor is rosszul érzi magát, közösségét titokban vállaló idegenként ücsörög a padban, megfelelő távolságtartással kezelve az anyját, apját, testvéreit szidalmazó lényt.

Egy erdélyi tanárnő, Páll-Gecse Éva érzékletes történetben írta le, hogy mindez nem valamiféle lilaködös nyelvi emberi jogi finnyáskodás. Amikor egy háromszéki kis faluba, a Kárpátok délkeleti csücskében, a Nemere lábánál fekvő Kézdiszárazpatakra került tanítónak, tanításon kívül is, irodalomórán is könnyen szót értett a gyerekekkel. Aztán, mint írja, „az irodalomórán tapasztalt rajongó felém fordulásuk a nyelvtanórákon tartózkodó magatartásba merevedett, mintha nyelvtanóráimon nem ugyanazokat a tanulókat tanítottam volna. Sikerélményekben nem bővelkedtem, szüntelenül éreznem kellett bizonytalanságukat, a közénk épülő csendfalat. Hosszú évek teltek el, mire sikerült megnyugtatnom tanulóimat, hogy nem akarok ártani nekik, nem marasztalom el őket tájnyelvükért, csupán gazdagítani akarom e csodálatos tárházat szükséges és hasznos tudnivalókkal.” Pedig nem szégyenítette meg, nem nevette ki, nem pocskondiázta a gyerekek magyarját, ellenkezőleg, dicsérte és tisztelte, csak éppen a nyelvtankönyvben lévő sztenderdet próbálta nekik eladni „a” magyar nyelvként.

A gyerekek csendfala értetlenségből és döbbenetből épült: nyelvtankönyvük állítólag a magyar nyelvről szólt, ők meg pontosan tudták, hogy a leírt valaminek kevés köze volt ahhoz, amit ők magyar nyelvként ismertek. Egészségesen, öntudatosan válaszoltak: nem hitték el, amit a nyelvtankönyvük sugallt, hogy sem ők, sem családjuk, sem a falu nem tud jól magyarul.

A kérdés, hogy mások miért fogadják el olyan könnyen.

_________________________

* Parti Nagy Lajos stílusparódiája: Sárbogárdi Jolán: A test angyala.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!