Nyelvi bevetésen: Stumpf Bartus ellen



Az ellenzéki Amerikai Magyar Népszava főszerkesztője, Bartus László folyamatosan azzal kelt izgalmat, hogy gyakorlatilag a hazai jobboldal inverzeként jelenik meg a színen, és ezzel alkalmasint többet árt a demokráciának, mint a jobboldali sajtó. Minden írása egy indulatvezérelt szóáradat, amely a gondolati struktúrájában alig tér el a miniszterelnökétől. Bartusnál ugyanúgy minden társadalmi folyamat egyetlen gyökérből ered és egyirányú hatások révén formálódik, ahogyan Orbánnál is, és nála sem önmagát képviseli senki, hanem mindig rejtett vagy külső erők mozgatásától cselekszik. A társadalmi együttélés az ő fejében is csak harcot jelenthet, s a saját igazságai totális igazságok. Az ambivalencia nem létező fogalom a számára, elviselése szintén nincs begyakorolva, különösen, hogy itt is minden a „mi és az ellenségek” dimenziójában zajlik. Az egyetlen különbség, hogy ő, a jobboldallal szemben, nem rasszista és mást lát ellenségnek.

Legutóbb a katolikus egyházat jelölte meg fő gonosznak. A Bajnai-jelenségről írt cikkében egész passzust szentelt annak, hogy bizonyítsa: minden társadalmi-politikai folyamat mögött egyedül a katolikus egyház egyirányú és kizárólag negatív befolyása áll, a médiaháborútól a nácizmus újraéledéséig. Az amúgy igazságokat is tartalmazó felsorolása végére azután groteszk módon épp egy szabályos, paranoiás vallási kényszerképzetet állított oda, összegzésként: az új alaptörvény vatikáni megrendelésre készült, tehát „katolikus kreáció”. Amiből pedig ez következik: „Magyarország jövője attól függ, meg tud-e szabadulni attól, hogy a római katolikus egyház befolyása érvényesüljön a közéletben, hogy a katolikus egyház a jobboldali pártok segítségével ostrom alatt tudják (sic) tartani a demokráciát, a parlamentarizmust, a polgári szabadságot. (…) soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a katolikus egyházat ki nem irtják a közhatalomból”.

Ekkor jött Stumpf András, a mérsékeltnek tartott, kormánypárti Heti Válasz publicistája, és kikerülte a cikk állítását, viszont kiemelte a „katolikus egyház” összetételből a „katolikus” szót, hogy ennek alapján parafrázist írhasson a cikkre (Egy felháborító írás felháborító parafrázisa, Zsidóellenes pártot! ) Az áriratnak az volt a technikája, hogy minden olyan helyre, ahol eredetileg a „katolikus egyház” vagy a „katolikusok” kifejezés szerepelt, fals megfeleltetéssel a „zsidó”, illetve a „zsidóság” szót írta, ahol pedig jobboldali állt, ott baloldalira cserélte a kifejezést. („Magyarország jövője attól függ, meg tud-e szabadulni attól, hogy a zsidók befolyása érvényesüljön a közéletben, hogy a zsidók a baloldali pártok segítségével ostrom alatt tudják tartani a demokráciát” stb., stb.) Vagyis olyan szimmetriát állított fel egy biológiai származás és egy társadalmi nézetrendszer között, amelyet azután analógiaként a pártokra is alkalmazott, lehetővé téve, hogy a további szimmetriák és a közkeletű politikai klisék jegyében az olvasója a jobboldali=katolikus, baloldali=zsidó megfeleltetést általánosságban is felállítsa.

De miért? – adódik rögtön kérdés, amire a szerző azzal válaszolt, hogy be akarta bizonyítani: Bartus náci gondolkodású, hiszen a nácik beszéltek úgy a zsidókról, ahogyan ő a katolikusokról. Amivel két nagy baj van. Az egyik, hogy Bartus nem „a” katolikusokról beszélt, a szónak abban az értelmében, ahogyan Stumpf beszél a zsidóságról – vagyis egy származási csoportként értelmezett „katolikusság” (így persze nem is létező) formájában –, hanem az egyházról írt. A másik pedig – és ez talán még fontosabb – az, hogy a nácik egyáltalán nem úgy beszéltek a zsidókról, ahogyan Bartus bárkiről is. A nácik a teljes élettérből szándékoztak kiirtani a teljes zsidóságot, Bartus viszont csupán a politikai-hatalmi térből szándékozik kiebrudalni a katolikus egyházat, és ez elég nagy különbség. A „miért?” kérdésre adott logikus válasz tehát az, hogy Stumpf számára Bartus csupán ürügy, jó alkalom volt arra, hogy minden ízében megerősítse a jobboldal restaurációs törekvéseit, konkrétan a nácizmus súlytalanításával és relativizálásával, s ezúttal nem a szokásos kódolás, hanem a zsidó szó származást és vallást egyaránt jelző tartalmai közti, alantas csiki-csuki eszközével.

Stumpf szemléletmódjára kizárólag emiatt érdemes szót pazarolni, de emiatt érdemes, mert példája ékesen bizonyítja, hogy mit jelent az, amikor egy jobboldali lap diplomás publicistája minden szellemi erejét egy torz ideológia szolgálatába állítja, lidérces módon a kifinomultság és a gondolati találékonyság eszközeivel. És egy olyan országban, amelyben ennek a – tömegek által vallott – torz ideológiának a jegyében most a jobboldal kivezetni készül az országot a humanista Európából.

Nézzük tehát az eszközeit.

Stumpf a Bartussal foglalkozó, végül (a reagálások miatt) kettőre szaporodó cikkeiben négy nyelvi-logikai lehetőséggel élt: kihasználta, hogy ugyanaz a szó egyaránt alkalmazható helyzetre és körülményre, hogy (ezzel összefüggésben) a különböző szófajok egymásba fordíthatóak, hogy ha kulcsfogalmakat eltüntetünk, akkor a többi fogalomnak is megváltozhat a jelentése, és hogy ha egy szót kiemelünk a kontextusából, akkor az új kontextus akár az addigi konklúzióinak az ellenkezőjét is bizonyíthatja. (Stumpf cikkére eddig ketten reagáltak: Hont András és Köves Slomó.)

Magához az alapképlet fölállításához csak névszót kellett kreálnia a „katolikus egyház” szókapcsolatban a melléknévből: „a katolikusok”, és máris megvolt a kapcsolat a magyarok=keresztények=katolikusok közkeletű jobboldali propaganda-klisével, valamint az ezzel összefüggő üldözöttségi önképpel is.

A legfőbb trükk persze a „zsidó” szó kettős jelentésének kihasználása, annak érdekében, hogy a párhuzamhoz illő, adekvát fogalom, a judaista, meg se jelenhessen. Mert ha már egyáltalán elfogadjuk a parafrázis létjogosultságát (nem fogadjuk el), akkor az adott kontextusban ez volna a „katolikus” ellenpárja. Ám ha Stumpf judaistákat kezd emlegetni, az egész átirat értelmetlenné válik, hiszen épp az ő olvasói azok, akiknek a fejében nincs kettős jelentés: számukra teljesen mindegy, hogy egy zsidó vallásos-e vagy nem, a lényeg, hogy zsidó. Ezért Stumpf elkerülte a pontosítást, amivel egyértelműen bizonyítja, hogy az antiszemitizmust (és nem pusztán az antijudaizmust) akarja kiszolgálni.

Azt, hogy Bartus náci gondolkodású volna, Stumpf első cikke talán még a saját olvasói számára is csak nagyon halványan bizonyította, mert a parafrázis zökken. Ahhoz ugyanis, hogy eleget tegyen az átírás gondolati koherenciájának, kénytelen volt olyan mondatot is leírni, amely a saját irányzata szemléletmódjához képest kifejezetten zavaró jelentésű. A mondatban Orbánnak és Matolcsynak kellett megkeresnie az ellenpárját, a „katolikusok kontra zsidók” ellenpár által meghatározott térben, és ezt találta: „Gyurcsány és Bajnai ellen egy radikális zsidóellenes pártot kellene alapítani, amely minden erejével pusztítja a zsidóságot a közéletből”. Ez nyilvánvalóan nemcsak a „minden baloldali zsidó”-tételnek, hanem annak a klisének is ellentmond, amelyben a jobboldaliaknál személy szerint Gyurcsány és Bajnai zsidóbérencnek számít. Mindazonáltal Stumpfot olyannyira nem zavarják az ilyen és ehhez hasonló ellentmondások, hogy a cikkére érkező, kritikus írások hatására nemhogy megtorpant volna, de még meg is táltosodott, s a válaszában, ha lehet, még tovább feszítette a lazának addig sem mondható húrokat, és újabb nyelvi-logikai leleményekkel magyarázta meg a megmagyarázhatatlant.

Stumpf a felsorolt technikákkal még olyankor is próbálkozott, amikor a józan ész szabályai szerint föl kellett volna adnia a küzdelmet, hiszen a csúsztatásai egy pillanat alatt leleplezhetők. De a publicista nagyon jól tudja, hogy ha bárki vitába száll vele – még ha be is engedik a saját zárványszerű sajtójukba –, csak alulmaradhat, mert a szavak átértelmezési technikájának mindig több tartaléka van, mint amennyit bárki más előre elképzelhet és bekalkulálhat. Köves Slomó is alulmaradt akkor, amikor anélkül beszélt a „katolikusnak születni” helyzetéről, hogy elővigyázatosan hangsúlyozta volna: itt nem a biológiai, hanem a társadalmi származásról van szó. Stumpf ezt az elővigyázatlanságot azonnal kihasználta, és úgy értelmezte, mintha a „született” kifejezés körülményt jelző szóként, vagyis a „veleszületett, levethetetlen adottsága” értelmében szerepelne. Ennek jegyében pedig máris úgy „idézte” Kövest, mintha igazolná az ő szimmetriaállításának helyességét: „Arra márpedig szerencsére Köves Slomó is helyesen világít rá, hogy az esetek többségében katolikusságát az ember éppúgy nem választja, ahogy a zsidóságát sem. Tehát: származás mindkettő. Azaz nyugodtan behelyettesíthető egyik a másikra (sic) egy ilyen szövegben”. Ezzel Stumpf a saját olvasói előtt azt a hajmeresztő elképzelést bizonyította, hogy a katolikusok csoportja ugyanúgy biológiai származási csoport, mint a zsidóké (mármint ha az antropológiai elrendezést nézzük, hiszen társadalmi szempontból – kivéve ha szociáldarwinisták vagy nácik vagyunk – egyik csoport biológiai származása sem lehet rendezőelv). Ezért tehát onnan nézve föl sem merülhet, hogy az ő katolikus-zsidó párosítása az adott összefüggésben hamis. Sőt, a származások összevont kategóriájába immár minden olyan csoportot igyekezett bevenni, amelyet az országban látványosan üldözöttnek gondolt: „A gyűlölet, amely származási alapon (kulák, katolikus, zsidó, cigány) megfogalmazott ellenségképpel dolgozik”– írta. (A lista persze hiányos, mert ha a világnézeti csoport is származásnak számít, akkor a kommunisták, szociáldemokraták és az összes további, nem katolikus keresztények, valamint a jampecek és csövesek is kimaradtak.)

A legkétségbeejtőbb eljárása azonban az, ahogyan a szavak jelentésének feltétlen odaidomítását az ideológiához akár önmaga elárulása árán is képes végigvinni. Stumpf mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a baloldali Bartus semmiben sem különbözik a náciktól, és ha már ezt a szövege alapján nem sikerült, akkor legyen azáltal egyértelmű, hogy a két ideológiát is azonossá, sőt, baloldalivá teszi! Ezt két, egyszerű csúsztatással érte el, ebben a mondatában: „Bartus, aki fasisztáz, náciz*, pontosan ugyanúgy gondolkodik, ahogy azok. Undorító, de remek példával szolgálhattam arra, hogy a két baloldali utópista testvérideológia lényege, a kommunizmusé és a nácizmusé, azonos”.


Utopia – flikcr/watkin

Stumpf diplomás ember, nem feltételezhető, hogy ismeretlen előtte a gimnazista tananyag: ez két, egyformán totalitárius utópia, amelyeknél az azonosság a totalitarizmus jelzőben rejlik. Ezt a szót azonban eltünteti a főnév elől, majd úgy kreál melléknevet az utópiából, hogy egy tartalmi azonosságot jelölő szó elé teszi: „utópista testvérideológia”. Amivel eltüntette az utópiák tartalmi eltéréseit is – hogy ugyanis az egyik az egyenlőtlenség (népek „faji” hierarchiája), a másik pedig az egyenlőség („mindenkinek a szükségletei szerint”) utópiája. Majd vélhetően abból kiindulva, hogy a nácizmus nemzeti szocializmus, minden külön értesítés helyett baloldalinak titulálja! És itt már az sem érdekli, hogy így a saját parafrázisát semmisítette meg, hiszen az írása egyebek közt attól vált parafrázissá, hogy abban minden baloldalit jobboldalira cserélt, és viszont. Ezt az áldozatot azonban, úgy látszik, boldogan meghozza, hiszen a pártelkötelezettség azt kívánja tőle, hogy minden szavával szolgálja a kurzust: gondolataival járuljon hozzá, hogy a rendes, becsületes jobboldali emberek egyszerű, vallásvédelmi akciónak lássák a II. világháborút, amelyben a keresztény Magyarország harcolt a kommunisták ellen, akiknek vezetői pedig közismerten „a” zsidók voltak, a maguk ellenséges, Mózes-hitű kultúrájának hátterével; írásaival erősítse meg, hogy ha ez a nácizmus, akkor pártjának semmi gondja sem lehet a szélsőjobbal, általában a fajelméletekkel és a Horthy-korszak világának szisztematikus felélesztésével. Akkor a hívek igazolva láthatják, hogy nem közöttük, hanem a liberálisok és baloldaliak között vannak a náci gondolkodásúak, anélkül is, hogy ezt Bartus László összes műveiből bárki tételesen kimutatta volna. Erre a tételességre egyáltalán semmi szükség. Ahogyan onnan nézve arra sincs szükség, hogy Stumpf egy cikk tényleges állításával vitatkozzon („minden rossz mögött a katolikus egyház rejlik”), és hogy ezt tartsa felháborítónak. Hiszen szerinte nyilván mindnyájan tudjuk, hogy nem ez a felháborító, hanem az, hogy Bartus és az ilyen „Bartus-félék” egyáltalán a szájukra merik venni a katolikus nevet. Úgyhogy Stumpf tökéletesen járt el, amikor nem ezzel foglalkozott, hanem azzal, hogy agyának minden erőfeszítésével továbbcizellálja a kurzusideológiát.

Minderre Bartus úgy reagált, hogy egy következő alkalommal egy higgadtabb hangú és tudományos igényű elemzést közölt, Márton Istvántól – a katolikus egyház zsidóellenességéről.

A megoldáshoz csak gratulálni lehet. S miközben a jobboldal kapott egy bartusozást is a landeszmanozás meg a barangózás mellé, mi élvezhetjük az „egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz” szimmetriájának áldásait.

________________

* Stumpf törekvését, hogy az ikes igéket iktelenekre írja át, nem tudom megfejteni, sorry.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!