A jobboldali politikai kultúra diszkrét bája





A mérsékelt jobboldalinak aposztrofált Heti Válasz interjút közölt Niedermüller Péterrel, a Demokratikus Koalíció egyik alelnökével.

A Fidesz és sajtója láthatóan nem tud napi gyurcsányozás nélkül működni, de most nem erről lesz szó, hanem a módszer „gagyiságáról”, a jobboldali politikai kultúra diszkrét bájáról.

Stumpf András először azt kérdezte a riportalanyától, hogy vajon ő kereste-e meg Gyurcsányt a DK-ba lépéssel vagy fordítva történt. Majd a válasz hallatán, hogy Niedermüller a mai közéletben szükségét érezte annak, hogy az elméleti politizálást gyakorlatira váltsa, azt az „udvarias” kérdést sikerült feltennie, hogy vajon „olyan áron is, hogy jegyzett antropológusból a lenini értelemben vett hasznos idióta szerepébe kerül?”

Stumpf a nagy igyekezetben, hogy már az első mondatokban sikerüljön a direktívák szerinti klisét felvázolni (utódpártok ezek mind), az állítólag lenini „terminológiából” a „hasznos idióta” fogalmát kotorta elő. Nem tudom, ki tartja számon ezeket a műszavakat még a mai, konzervatívnak nevezett körökön kívül, amelyek vadul használják és alkalmazzák őket, de talán éppen emiatt nem tűnt fel Stumpf Andrásnak, hogy mennyire kétélű dolog ezt emlegetni. Akiknek először, szinte freudi alapon a „hasznos idiótaság” jut eszükbe, azoknak ez nyilván ott van a napi repertoárban. Hasznos idiótákkal vannak körülvéve, ilyenekre van szükségük, számukra a hasznos idiótaság fontos építőelem.

De legyünk megengedőbbek. Talán nem Freud áll a háttérben, hanem a kifejezés „hasznossága”. Láthatóan azoknak jár ki, akiknek a szakmai tekintélye, egyéb közéleti szereplése még a jobboldali újságírók számára is kevéssé vitatható, éppen ezért kell lejáratni őket, ha valami olyasmi mellett állnak ki, ami a jobboldali sajtót, irányítóit és közönségét bosszantja, irritálja. A lenini jelző egyébként is nagyon frappáns, alkalmas arra, hogy ha sikerül rákenni bárkire, az illetőnek többé már ne is kelljen értelmes kérdéseket feltenni, ne kelljen vele értelmes párbeszédet folytatni, és ezzel a rövid szófejtésben célba is értünk.

A dolog paradoxona azonban az, hogy éppen ez az igyekezet reprezentálja legjobban a bolsevik mentalitást. A szóban forgó hetilap munkatársa látszólag kíváncsi volt egy interjúalany véleményére, de kiderült, hogy csak besorolni szerette volna. A módnak, ahogyan ezt „elkövette”, külön tanulsága is van. Rávilágít arra, hogy még mindig nem értjük eléggé, hol élünk. Még mindig túlságosan őrzünk bizonyos beidegződéseket, például az értelmes beszélgetésről, még mindig túl sok normalitást képzelünk oda, ahol nincs. Arra szocializálódtunk, hogy ha egy újságíró kérdez, akkor ahhoz bizonyos civilizált protokoll is tartozik. Némi valódi kíváncsiság, elemi tisztelet a másik ember iránt, az érdemi válaszok igénye. Sokadik tévedésünk. A jelen esetben sem történt más, mint hogy régóta gondosan sulykolt panelek köré igyekeztek életszerű díszletet teremteni. Amennyivel mégis több lett a dologból, az nem a hetilap s nem az újságíró érdeme volt: igyekezetük ellenére történt.

(Lánczos Vera)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!