rss      tw      fb
Keres

Alternatív Primissimus-díjasaink


Közeledik a kormányzati ciklus félideje; kiváló alkalom ez arra, hogy díjakkal ismerjük el a magunk mögött hagyott időszak legeredetibb szellemi teljesítményeit. Hamisítatlanul honi, originális termékekről van szó, melyek jellegüknél fogva létre sem jöhettek volna a világ más országaiban. Bebizonyosodott, hogy a válság éveiben is töretlen maradt a magyar alkotó szellem. Továbbfejlesztve közéletünk mostanában meghonosodott, szép szokását, ezúttal nemhogy a bírálók, de a díjazottak neveit is bizalmasan kezeljük; de szögezzük le mindjárt, a diszkréció semmit sem von le a művek értékéből.

Az első díjat egyhangú szavazással, mondhatni vita nélkül, a magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosítására kidolgozott eljárás nyerte el. A szabadalom nagyszerűsége már akkor fölsejlett, amikor a miniszterelnök 2010 októberében bejelentette, hogy az állam 14 hónapra felfüggeszti a pénztárakba az átutalásokat. A polgári jog felületes ismerői mindaddig úgy tudták, hogy az állam ebben az ügyben megbízottként jár el. Természetesen a magánnyugdíjpénztárakkal fennálló szerződést az állam módosíthatta, vagy akár fel is mondhatta volna, s hogy mégsem ezt az utat választotta, annak oka csak jó egy év múltán derült ki. 2011 novemberében vált világossá, hogy a pénztári átutalások 14 hónapos felfüggesztése örökkévalóságot takar: a kormány 2010 novemberétől de facto mindenkit visszaléptetett az állami nyugdíjrendszerbe, függetlenül attól, hogy az érintetteknek erről tudomásuk lett volna. S hogy miért nem tették ezt 2010-ben egyértelművé? Azért, mert ebben az esetben nem lett volna lehetséges a felhalmozott pénztári vagyon visszautalását kikényszeríteni azzal a fenyegetéssel, hogy az akadékoskodók elveszítik társadalombiztosítási ellátásukat.

Ez az ötlet kis híján háromezer milliárd forintot, és most egy nemzetközileg is jegyzett első díjat ért. Minden jel arra mutat, hogy szerzője hosszan kapálgathatott a kelet-európai privatizáció veteményesében; ott mindennaposak voltak az ilyen és ehhez hasonló trükkök – most a váltókat az ellenkező irányba állították. Igen, van az a pénz, amiért már érdemes szétverni egy ország polgári jogrendszerét. Tegyük hozzá, hogy az Alkotmánybíróság asztalán még tavaly ősszel is ott hevert egy határozattervezet, mely szerint a nyugdíjszolgáltatásnak arányosnak kell lennie a járulékkal, és a nyugdíjjárulék, bárminek nevezik át, akkor is járulék marad. De a tervezet, ki tudja miért, tervezet maradt. Majd miután az állam elköltötte a pénztári vagyont, egyszerűen nem volt már szükség a fenyegetésre, s az illetékes miniszter hirtelen rádöbbent, mégis jár mindenkinek az állami nyugdíj 2012-től. A pénztárak gazdálkodását ért vádak csak a nagy mutatvány színpadtechnikailag nélkülözhetetlen füstjét jelentették, és valóban: az Andrássy út 60. alagsora sajnos foglalt, valami mást, korszerűbbet kellett kitalálni. Díjazottunk nyugodt lehet:  művének bérelt helye van a gazdaságtörténet egyetemi tankönyveiben.

A második díjat éles versenyben a felsőoktatási részösztöndíj fogalmának megalkotója nyerte. Az érthetőség kedvéért: a megalvadt pártállami struktúrák uralma idején a felsőoktatásban vagy ingyenes, állami finanszírozású, vagy költségtérítéses helyen tanulhatott a hallgató. A valóságban a költségtérítés távolról sem fedezte az oktatás teljes költségét, ezt az államnak kellett kipótolnia. A tandíj bevezetésére tett kísérlet 2007-ben nagy vihart kavart, és az emlékezetes népszavazáshoz vezetett, amely szinte egyhangúan utasította el a tervet. Díjazottunk távolabbra látott. Tudta, hogy a százezer forintos éves tandíj a felsőoktatás teljes költségének csak töredéke, ráadásul nem is az államhoz folyna be. Egyszerűen nem éri meg a felhajtást. Az evidens volt, hogy az ingyenes férőhelyek számát csökkenteni kell; egyes szakokon ez szinte a nulláig sikerült, de a megrendelő még így sem volt elégedett. S ekkor villámcsapásként jött az ötlet: ami addig költségtérítés volt, át kell nevezni részösztöndíjnak, a költségtérítést pedig meg kell duplázni. Hallgatónként néhány millióról van csak szó, mi az a körömletépők százezer forintos tandíjához képest. Valami mégis azt súgja: erről nem lesz népszavazás. Nem is kell. Nemesebb, progresszívebb, vállalhatóbb célok érdekében ország még nem vezetett be kasztrendszert: a második díj jogosságához kétség nem férhet.


Incendio del dirigible Hindenburg (1937) – flickr/Recuerdos de Pandora

Harmadik helyre szorult az úgynevezett korhatár előtti ellátás briliáns ötlete. A hivatalos nyugdíjkorhatár előtti, több százezer járulékos terhe valóban nyomasztóan nehezedett az államra; itt valamit tenni kellett. Feltehetően a vasút és a tömegközlekedés vezetői is jelezték: nem lehet úgy cégeiket fenntartani, hogy az utasok kétharmada kedvezményes jeggyel utazik. S itt lép be a megtanulhatatlan, teremtő intuíció. A hagyományos kategóriákban gondolkodó pénzügyérek állandóan csak a – valóban túlméretezett – kedvezményeket faragták volna, s így nem csoda, hogy elmentek az igazi megoldás mellett: nem a kedvezményeket kell rostálni, magát az alanyt, a nagybetűs Embert kell kidobni léghajóból. Hogy hová esik, magánügy. Természetesen ezúttal sincs szó megszorításról: minden a legnagyobb rendben halad, legfeljebb ugyanazért a szolgáltatásért kell két-háromszoros, adott esetben tízszeres összeget fizetni, amit csak a nemzet jól ismert, örök ellenségei  kárhoztathatnak.

A magas színvonalat látva talán érthető, hogy ezúttal oklevél nélkül maradt számos remek pályamunka: például a médiahatóság ötletekben gazdag védekezési stratégiája, amellyel a 92.9-es rádiófrekvencia fenyegetően tornyosuló díjbevétele elől próbál elmenekülni – magasabb érdekek védelmében még ilyen ínséges időben is vállalni kell az anyagi áldozatot.

A bíráló bizottság elnöke  is némi rezignációval a hangjában jelentette be, hogy a budapesti olimpia ötletadói ezúttal is lemaradtak a dobogóról. Tudomásul kell vennünk, hogy az ilyen, az egész országot eggyé kovácsoló ötletek általában csak a kormányváltásig élnek, utána elenyésznek, akár mint egy polgári kör vagy egy fideszes munkástagozat. A népek barátságának e rendezvényét pillanatnyilag csak egy nagy ívű, az újkori olimpiák programját taglaló tanulmánnyal tudjuk támogatni, amelynek korszakos voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy francia és német fordítása szinte megjelenésének pillanatában elkezdett keringeni az interneten. Hát így szórjuk mi szét a világban  szellemi kincseinket, kiszolgáltatva a hont a nemzetközi hálózatok keselyűinek.

Elkeseredésre azonban nincs ok: jövőre ismét lesz alternatív Primissimus-díjkiosztó. Elég egy pillantás a hírekre, hogy megállapítsuk: aspiránsban nem lesz hiány. Nézőben sem. 2012-ben a közönség immár szélesvásznú, egyenes adásban gyönyörködhet díjazottjaink munkájában.



Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető

Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!