rss      tw      fb
Keres

Miért jó mégis nekünk?




Nekünk, magyaroknak, úgy általában nem nagyon jó magyarnak (vagyis, akárhogy is nézem, önmagunknak) lenni, de azért mindig akad valamink, amire azt tudjuk mondani, hogy „na, hát ez az, ettől mégis jó nekünk, hogy magyarok vagyunk!”.

Van nekünk például Göncz Árpádunk, aki – a világ legnagyobb örömére – megérte a kilencvenedik születésnapját. Ez alkalomból kiderült, hogy van nekünk továbbá olyan történelmi emlékezetünk is, amely nemcsak szétcsapni képes köztünk, hanem össze is tudja kötni azt, aki hagyja. És amelyben elmerülve nem zokogni akar az ember, nyakig süllyedve az önsajnálat kijárat nélküli ingoványaiba, hanem képes derűvel szemlélni a rólunk alkotható képet, és annak összes dimenzióját. „Göncz Árpád azt testesíti meg, amilyennek mi az egész rendszerváltást szerettük volna látni” – helyezte el az elnököt a képben Kuncze Gábor, és ennél találóbb megfogalmazáson nem is érdemes gondolkodni. Ebben egyszerre van ott az is, hogy amit létrehoztunk, abban ma több az illúzió, mint a megvalósult elem, és az is, hogy azért ez az illúzió nem volt teljesen alaptalan, hiszen létezik megtestesítője. Vagyis hogy akár lehetett volna realitás is, de hát elbaltáztuk.

Ez a mégis csak előkerült történelmi emlékezet pedig sok mindent magával húzott, és megmutatta, hogy még mi mindennek is örülhetünk.


A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban pénteken tartott ünnepségen, ahol családja és barátai köszöntötték a kilencvenedik születésnapját ünneplő államfőt
MTI-fotó: Cseke Csilla 

Van nekünk például kultúránk, s vagyunk mi abban annyira járatosak, hogy több szálát is hozzá tudjuk kötni a mai helyzetünkhöz. Itt van például Verdi Nabuccója, amelynek Szabadság-kórusa akkor is ismerős sokak fülének-lelkének, ha ők maguk nem tudnának beleénekelni. Ez egy jó kis emblematikus zene, amelynek dallama először is ringat és árad, azután meg attól nem hagy kívül maradni, hogy hol jó nagy ugrásokkal tágítja ki a teret, hol meg éppen szűk lépésekkel vagy rafinált hintáztatásokkal teszi otthonossá. Még akinek fogalma sincs, hogy a kórusban egy éppen legyőzött nép rabságba esett tagjai küldik el legalább a szabad gondolatot a hazájuk fölé („Mint a fecske, repülj messze földre, Színarany szárnyú gondolat, repülj el” – így az eredeti szöveg), az is érzi, hogy itt valamiféle közös, összekapaszkodós fölemelkedésről van szó. Csak most majd nem pusztán a szabadság, hanem a köztársaság lesz az, aminek vágya el akarná röpíteni azt a szárnyas gondolatot. És nem az Operaházban, hanem a borzalmas nevű Vérhalom téren fog majd egy kisebb csoport erről énekelni (zenészek, rádiósok s a barátaik), csütörtökön, a születésnap fölvezetéseképpen, az elnök erkélye alatt.

„Szállj az égen, és szólj lent a tájon, Szállj az Értől a tág óceánig” – írta át a kórus szövegét Fábri Péter, Adyval összekacsintva (mert hát élő, a mindennapi nyelvhasználatunkba mindig bőven belesettenkedő Adynk is van), és az egykori köztársasági elnököt ünnepelve. Hogy azután a Kékestől a Moszkva térig szíveskedjünk elképzelni mindazon helyszíneket, amelyek körül a „Lesz itt még köztársaság!” eszméjét szeretnénk látni, és annak ellenére, hogy „Ez az a kis föld, ahol komp jár a múltba, és ez a múlt fogva tart”.

Olyankor mégis jó magyarnak lenni, amikor több tucat torokból ez zúg a téren, és azután benn, az elnöki lakás előterében is. Mert ez azt jelenti, hogy mégiscsak megmaradtak azok a közös áramkörök, amelyekbe az érzelmeket is be lehet csatlakoztatni, a maguk természetességével és erős fűtőerejével. És amikor kiderül, hogy nemcsak illúzió a politikát érzelmekkel is összekötni, hanem látható realitás – megy ez annak, aki szét tudja választani az indulatot és a pozitív emóciót. Sőt, annyira megy, hogy még szép is lehet a végeredmény. Ahogyan az a csütörtöki szerenád is szép volt. Nem beszélve a péntekiről, amikor szintén elég jó volt magyarnak lenni, jóllehet oda kellett fagyni a flaszterhez.

Pénteken, volt SZDSZ-esek kezdeményezésére, egy egész tömeg ment föl az említett, borzalmas nevű térre (szegény, kivégzett Hunyadi László holttestét temették el itt, egy kápolnában, az „apagyilkosok és hazaárulók” közé, innen az elnevezés), és énekelte ezúttal Bródy generációs himnuszát: „Ha én rózsa volnék”.

Itt most senki nem írt át semmit – az „Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek” eleve passzol Göncz karakteréhez is, meg ahhoz is, amit az őt ünneplők magukról itt közzé akartak tenni.

Volt ott mindenféle ember – barát, színész, politikus, meghatott állampolgár, egykori miniszterelnök, egykori párt, egykori osztálytárs, és mai Happy Birthday.

„Meg fog fázni, most már menjen be!” – kiabált föl néhány libabőrös ember, aki már nézni se bírta, hogy Göncz hajadonfőtt, sál nélkül integet odaföntről. Akkor jó – a hagyományos aggódásból is maradt még, ezek szerint, elég.

Hiányérzet: Hofi. Pedig ő volt az, aki egy olyan képet örökített meg az elnökről, amilyet rajta kívül senki. Hofi épp a szemműtéte után volt, amikor megítéltek neki egy magas állami kitüntetést. Fölvette az érettségiző kabátját (mi mást? a többség is azt veszi föl – ami itt igazán kétharmados, az az ünnepekre fölvett érettségiző kabát), és bement a Parlamentbe.

– „Na, és képzeld el – mesélte azután Hofi –, hogy jön Árpi bácsi, na most, a kitüntetés ilyen kis pirinyócska, van rajta egy tű. És azt át kell szúrni a szöveten, és a szövet az így szoríccsa a tűt, így szoríccsa a tűt, és akkor a másik oldalról rája lehet tenni egy kis csipeszt, érted? Na most, odamegyek én, eleve érettségiző kabátban, Árpi bácsi jön – és a tűt beleszúrta a gomblukba. Kész. A helyzetet képzeld el, hogy ott ott az elnök úr, itt meg itt vagyok én – az udvarias meg a félvak, hát akkor mit lehet ilyenkor tenni? Keressük.”

És itt jelenik meg az a tökéletesre csak hanggal megfesthető kép, amelyben áll két meglett ember, történetesen egy Parlament dísztermében, de ez lényegtelen (ahogyan az sem érdekes, egyáltalán, hogy körülöttük ünnepi felhevültségben sok-sok ember ül és tucatnyi kamera dolgozik), a lényeg az, hogy ők, időn és téren kívülre helyezve magukat, azért hajladoznak egy szőnyegecske fölött, mert van közös dolguk, amelyet együtt kell megoldaniuk. És mint akiknek a közös kincsük egy utolsó darabkája gurult el, amely nélkül pedig örökre elvesznének, úgy keresik azt a kis izét. Az ország legnépszerűbb elnöke nem az ország legnépszerűbb elnöke és az ország legnagyobb komikusa sem az ország legnagyobb komikusa – egy szimbiózis tanácstalan tagjai csupán, akik így adják hírül, hogy hol tartanak: „Hmm... hah... hmm...háá… hmm...”.

Fogalmam nincs, föl nem tudom idézni, hogyan lett meg végül a bigyó, de az biztos, hogy ez akkor maga volt a magyaros otthonosság.

Ahogyan azt is jó a magunkénak tudni, hogy Göncz hangosan fölnevetett, amikor szóltak neki a tiszteletére rendezett konferenciákról. Kilencvenéves magyar ember – főként, ha Göncz Árpádnak hívják –, halálos pontossággal tudja, hogy bizonyos dolgokat végső soron tilos komolyan venni. Az olyanokat, mint hogy „tiszteletére”, meg hogy „kilencvenéves”. Nem ezek számítanak, hanem a szálljelgondolat, a haénzászlóvolnék, az emlékszünkmitjelentesz és a hmm…hah…hmm…háá…hmm. És persze azért a sokanodamentünk is.

Hát ez az, amit a jelen pillanatban, birtoklott jóságokként, fel tudunk hozni a mentségünkre.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!