rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. február 14.

A szellemi élet hiányáról
Pálfy G. István újságíró

Bolgár György: - A hallgatóknak mondanám, hogy nem azzal a Pálfyval beszélgetek most, aki itt a rádióban gyakran szerepelt és a KDNP képviselője, hanem azzal a Pálfyval, aki az Antall-érában kapott és vállalt jelentős televíziós, vezető szerepet. Most ez a Pálfy G. István az Élet és Irodalomban írt egy nagyon figyelemreméltó cikket Légüres Térben címmel, és ebben arra hívta fel a figyelmet, hogy óriási bajok vannak a jobboldalon, az országban is, de különösen a jobboldal szempontjából azért, mert mintha eltűnt volna a konzervatív értelmiség, mintha megszűnt volna az önállósága, megszűnt volna a szellemi léte. Ezzel együtt megszűnt a szellemi közélet és az önállóság, és nincs egy olyan szellemi bázis, olyan szellemi háttér, amelyen egy valódi jobboldali értelmiség és politikai erő megszerveződhetne. Nincs más út, mondja a végén, mint az összefogásé. Úgyhogy kezdjük el a végén. Kinek az összefogására volna szükség a mai politikai helyzetben és miért?

Pálfy G. István: - Az írás végén én meg is nevezem, hogy azokkal lehet összefogni, akik komolyan veszik a demokráciát. De az írás más részeiben egyéb értékekre is kitekintek, az alkotmányosságra, a nemzeti méltóságra, az emberi méltóságra, a törvényességre, a jogállamiságra. Mindenre, ami valamikor a rendszerváltoztatás alapeszméi közé tartozott. És persze a magyar történelem is erről árulkodik.

- Hadd emeljek ki néhány mondatot a cikkből, csak azért, hogy érzékeltessem, hogy mit írsz. „Egy rettenetes kor árnyéka libben elő, azé a koré, amelyben zavartalanul szállt a hűség és hála éneke. Nincs érték és mérték csak érdek, nincs meg az, amit normális európai országokban szellemi közéletnek neveznek.” Szóval szerinted az értelmiség és különösen a jobboldali értelmiség – téged elsősorban ez bánt – beállt a politikai sorba és nem hallatja önállóan a hangját. Vajon miért?

- Vagy beállt, vagy pedig valóban az történik, hogy nem tartja fontosnak, hogy közemberként is megfogalmazza önmagát. Ha a végeredményt nézzük, akkor a kettő egyre megy. Ugyanis ha én nem szólok semmit annak érdekében, hogy egy klasszikus értékrend megnyilatkozhasson, akkor akarom, nem akarom, azokat szolgálom, akik helyettem szólnak. Azokat igazolom, akik esetleg feleannyit, tizedannyit nem tudnak, nem tisztelnek abból az értékrendből, ami bennünket megtartott. De ők vannak a felszínen, tehát akkor övék az igazság. Egy értelmiségi ember – akár a baloldalon, akár a jobboldalon – szerintem nem viselkedhet így. Azt írom, hogy annyi elefántcsonttornyot én még nem láttam visszamenőleg sem, történelmi ismereteimből Magyarországon, amennyi most van.

- Vagyis inkább nem szólok semmit, csak hogy ne szenvedjek el valamilyen hátrányt. Lehet, hogy otthon fortyogok, de nem állok a nyilvánosság elé, és nem mondom azt, hogy ez így nem jó, ami történik. De vannak olyanok, akik igenis megszólalnak, őket meg úgy minősíted, hogy „megbolondult vajákosok bújnak elő minden bokor mögül”. Ezek között olykor kenyerük javán túllévő művészek, tudósok, orvosok is felbukkannak és „sercintenek egyet Európa felé vagy loccsintanak egy kis petróleumot a gyűlölet itthoni tüzeire”. Igen, ez a másik meghökkentő dolog, hogy olyan emberek, akik tiszteletreméltóak lehetnek, tudásuk is, tapasztalatuk is van, egyszerűen megőrülnek attól, hogy a nyilvánosság elé kerülhetnek és oszthatják az észt. És elképesztő dolgokat mondanak. Nem egy, nem kettő, hanem sok van ilyen sajnos.

- Igen. És nem is tudok ennél többet mondani. Mert valóban ezt látom. Ennél szörnyűbbet nemigen tud elképzelni az ember, hiszen a nehéz helyzetekben – megint csak, talán túlzóan is a történelemre hivatkozom –, ha a mohácsi vészre visszatekintünk, ezt az országot a legnagyobb tragédiáitól mindig a kultúra mentette meg. Mindig az, hogy volt valami önálló gondolata. Arra az önálló gondolatra fel tudott építeni egy társadalmat. A mai értelmiség vajon tudja, hogy mi az ő öröksége?

- Azt írod, hogy nem. Nekem ebben a borzalomban az úgynevezett jobboldali értelmiség viselkedése fáj leginkább. Most, amikor végképp kiderült az ország keserves állapota, a mai szellemi élet jelesei közül feltűnően sokan ennek ellenére sem hajlandók jelezni, hogy bennük is gyülemlik némi aggodalom. Nincs veszélyérzetük? Nincs róla gondolatuk vagy nincs erő a szembenézésre? Tényleg, mi nincs?

- El nem tudom képzelni. Ott egy mondattal jelzem is, hogy ismerem én a magyar értelmiség ide tartozó részének az igen tekintélyes hányadát. Személyes ismeretségben vagyunk. Nem erről árulkodik az egész életútjuk. Nincs benne a korábbi életútjukban az ilyen típusú félrevonulás, valóban elefántcsonttoronyba vonulás. Pláne nincs benne az, hogy odaálljak egy olyan helyre, ahol sercintek egyet Európa felé.

- Nem lehet, hogy egzisztenciális félelem van egyfelől? Tudják, hogy ha kiállnának kritikával, bírálattal, főleg a vezér bírálatával, akkor annak akár egzisztenciális következményei is lehetnek. Vagy az van mögötte, hogy félnek a nem egzisztenciális, de ugyancsak fájó kritikától, ami aztán a sajtóban, a médiában, a különböző kommentekben vagy éppen jobboldali körökben személyesen is érheti őket, hogy áruló vagy, hogy mertél szót emelni ezért vagy azért vagy emez ellen és amaz ellen.

- Emberileg megértem. De értelmiségi szereplőként nem. Mondok most egy nagyon furcsát, személyes dolgot. A mi pályánkon te is én is megéltem, hogy egyszer egy pillanat alatt minden elveszett.

- Igen.

- De azért nem vész el az ember.

- Elég az emberre hivatkozni a kétségbeesés ilyen fokán? Hiszen igen, aztán majd leszűrhetjük tanulságként, hogy ha emberségesen, emberi módra viselkedtünk volna, akkor ez vagy az nem történhetett volna meg. De addig mégiscsak megtörténik számtalan szörnyű dolog és valószínűleg nem elég az, hogy arra hívod vagy arra hívjuk a figyelmet, hogy tessék önállóan gondolkozni, tessék bátran kiállni, tessék megmondani, hogy mi az elfogadhatatlan és az elviselhetetlen. Mert egy embertől, pláne egy értelmiségi embertől ez kívántatik meg. Lehet, hogy valami mást kéne ajánlani, máshogy kéne arra biztatni mondjuk a jobboldali értelmiséget, mondjuk a te közeli ismerőseidet, hogy csináljanak valamit.

- Ebben az írásban én ezt megpróbálom, nem tudom, hogy milyen sikerrel. Ugyanis azt fejtem ki, hogy a klasszikus nemzeti liberalizmusnak, a nemzeti szabadelvűségnek mára egyetlenegy alapfogalma nem maradt tisztán. Sőt, egyáltalán nem maradt életben. Ha tehát azt gondoljuk, hogy nekünk Kossuth, Széchenyi, Deák, Eötvös és mások gondolatai – mint ahogy írom is – egészen Antall Józsefig érvényben vannak, akkor itt valamit tenni kell a fogalmak tisztázása és az új, ilyen típusú élet megszervezése érdekében. Egy értelmiségi nem gondolkodhat úgy, hogy az ő személyes emberi léte miben fejeződik ki vagy miben merül ki, egy konzervatív értelmiséginek szerintem abban kellene gondolkodnia, hogy az ország, a társadalom, a nép, a nemzet jövője szempontjából fontos-e az, hogy mindaz, ami eddig a történelemben jelen volt, az a holnapban is benne legyen. Én csak egy olyan összefogásban tudok gondolkodni, amelyben az összes megmért érték benne van. És egyáltalán nem keresném most azt, hogy kikkel nem, hanem, hogy kikkel igen.

- Igen. Az elmúlt húsz évből megemlítesz olyan személyiségeket, akikre példaként hivatkozol, Antall József az egyik ilyen, közvetve Csoóri Sándor is, mert nehezményezed, hogy voltak olyanok, akik szétverték a Csoóri vezette Magyarok Világszövetségét. De ha már Csoórit említed, ő is azok közé a vezető értelmiségiek közé tartozik, akik beálltak a Fidesz mellé és nem emelik fel szavukat a demokrácia védelmében. Pedig nyilván egy Csoórira hallgatnának sokan a jobboldali értelmiségiek közül.

- Írásomban megtalálod a megfelelő mondatot, hogy milyen menedéket találok én arra, hogy ha valaki nem szól. És nem is akarok itt most személyeskedni, hiszen én Csoóri Sándort nemcsak személyes barátomnak, hanem a modernkori magyarság egyik legnagyobb személyiségének tartom, aki ha tévedett valamiben, akkor nem a tévedései fogják megőrizni, hanem az a teremtő erő, ami benne volt és benne van. Nem is annyira a személyes példák által akarom most saját magunkat figyelmeztetni arra, hogy cselekedni kell, hanem a konkrét történések által. Csoóri Sándort én úgy hozom be ebbe az írásba, mint akinek a világszövetségét szétverték, de kik? Akik most támogatva vannak abban, hogy Romániában, Erdélyben a húsz éve meglévő legnagyobb pártot szétverjék. Ugyanazok az emberek szerepelnek most ott, akik 2000-ben a Világszövetség szétverésénél.

- De ezek az emberek a Fidesz mögött állnak vagy a Fidesz nélkül nem tudták volna elvégezni, amit csinálnak.

- Ezt írom meg.

- Igen, de éppen ezért én arra következtetek az írásodból, hogy tulajdonképpen vársz olyan – meg is nevezed – hívó személyiségekre a jobboldalon, akik kimondják, hogy ez így nem mehet tovább.

- Hívó személyiségre várok a jobboldalon, de a baloldalon is. Egyvalami szinte hasonlóképpen történt. Karaktergyilkosságok történtek minden olyan személyiséggel kapcsolatban, aki hosszú távú szereplőnek számíthatott a magyar közéletben. Szinte mindenki válogatás nélkül meg van semmisítve. Kriminalizált életsorsokat látunk, csak azért, mert valamikor azok a szegény személyek bekerültek a politikába.

- Így van.

- Hihetetlen. És a közvélemény ezt a megbélyegzést elfogadja.

- Magyarán mit remélsz akkor a közeljövőben? Kik állnak fel, kik fogják a demokráciát restaurálni?

- Erre gondolok, hogy kell egy olyan értelmiségi magnak lenni, amelyik képes hitelesíteni előbb önmagát, utána pedig azokat a személyeket, akik képesek egy országot vagy a társadalom különböző részeit vezetni. Nem látom annyira tragikusnak a helyzetet, amennyire egyébként az. Legalábbis a kifejlet szempontjából. Lehetetlenség, hogy ez maradjon, hogy senki az égadta világon ne akarjon semmiféle szerepet vállalni. Kell egy mag, amelyik hitelesíti azokat az embereket, legyenek régebbiek vagy legyenek újak. De legyenek emberek, akik oda tudnak állni a társadalom elé és azt tudják mondani, hogy erre. Nem külön, hanem együtt.

- És ehhez kell egy elfogadható, érthető és világos szellemi üzenet, ha jól értem.

- Szellemi élet kellene. Tudod nem az a szellemi élet sajátossága, hogy mindenki egyfelé beszél, hanem egymás mellett beszélünk különbözőféleképpen. Ez a szellemi élet.




Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái