Az államadóság-csökkentő koncert bukásáról


A Papp László Sportarénában rendezett államadóság-csökkentő jótékonysági koncerten látványosan megbukott a voluntarista pártpropaganda.

A koncert néhány látványos és jellemző kormányzati hazugságot volt hivatott kiszolgálni, függetlenül attól, hogy a szervezői ezzel tisztában voltak-e, vagy csupán a naivitásukkal járultak hozzá a célhoz. Mindenesetre a hazugságok szokásos módon a hazánk igen sok állampolgárának fejében élő, infantilis társadalomkép kihasználására épültek. E képben egy ország gazdasága kizárólag a személyességek szférájában működik – vagyis akik értenek a pénzügyekhez, azok totális beleszólással mozgatják a gazdaságot, akik viszont nem értenek hozzá, azok kizárólag a helyzetek passzív elszenvedői, áldozatai és semmilyen módon sem a részesei. Mechanizmusok, törvényszerűségek, a személyek közvetlen rálátásain kívül eső hatások és kölcsönhatások ebben a képben nem léteznek. Azt, hogy az adósságok egy részének a társadalom tagjai is a generálói voltak, és hogy arra ezerféle módon voltak hatással (például amikor többet vásároltak, mint amennyit megtermeltek, selejtet gyártanak, adót csalnak, nem adtak számlát, illetve a pillanatnyi előnyeikért leszavazták az arányos tandíjat és vizitdíjat, hogy később ezeket már csak aránytalanul nagyobb pénzekkel lehessen pótolni), közvetlenül senki sem látja-tapasztalja, ezért ez a tényező nincs is. Csak azt látják, hogy az előállt adósságoknak léteznek elméleti, egy főre eső összegei, amelyek rájuk vetíthetőek. Ám az ismét a vakfoltjukra esik, hogy ezek nem generalizálható, hanem relatív, ismét ezer tényezőtől függő összegek, amelyek a személyes háztartásokban hiányokként vannak jelen, és nem kézzelfogható, konkrét tételekként, amelyekkel minden hónapban a postára kéne szaladni. Mindezekből egyenesen következik, hogy ilyen módon magát az adósságállományt is csak egyetlen súlyos, statikus teherként tudják elképzelni. Márpedig ami súlyos és statikus teher, az nem lehet más, mint a „kommunisták”-tól örökölt, minimum a természeti csapások kivédhetetlen és fátumszerű erejével jelen lévő mumus, amelyért a jelenlegi kormány már nem felelős. A jelenlegi kormány számára ez egy ugyanolyan, kívülről kapott teher (hiszen ezt naponta sulykolja a fejükbe Orbán Viktor), mint amilyen az állampolgárok számára is – és itt érnek össze úgy a szálak, hogy akkor tehát csak össze kell fogni, és ezt a közös terhet máris le tudjuk dobni.

A koncertről beszámoló hvg.hu videomellékletén látjuk, hogy a résztvevők – szervezők, zenészek és hallgatóság – többsége nemhogy nem tudott róla, de el sem tudta képzelni, hogy az általa pártolt Orbán-kormány is hitelfelvételre készül. Egyáltalán nem értették, hogy ez miképp lehetséges. A képzeletükben a ma éppen fennálló adósság majd valószínűleg örökre el is tűnik azzal az egyszeri aktussal, amikor az Isten nevében befejezett alapítványi kalapozással egyszer s mindenkorra kifizetjük. Az, hogy hitelek nélkül nincs gazdaság, ezért mindig lesznek újabb kölcsöntartozások, illetve hogy a hiteleknek eltérő tempírozásaik, mértékük, jelentőségük és feltételrendszerük lehet, valószínűleg soha nem ért el az agysejteikig. Igazából csak sírni lehet azon, ahogyan a koncert résztvevői komolyan azt képzelték, hogy ha most ugyanannak a társadalomnak a tagjaiként, amelyben, ugye, egyszer már törlesztőivé lettek az államadósság rájuk eső részének, hoznak még egy kis többlet áldozatot, vagyis ingyen játszanak, illetve közönségként jegyárat fizetnek, akkor ezzel csökkenni fog az ország külső adósságállománya. És tényleg nem értik, hogy az pedig akkor sem fog csökkenni, ha ezer zenész játszik ingyen és millió jegyet adnak el, hiszen az államadósság nemhogy nem milliós, hanem több százmilliárdos tétel, de ráadásul nem is egyszeri tartozás, hanem több időpontban lejáró, rendre megújuló és folyamatos kötelezettség. (Mi több, minél többen verik magukat további, termeléssel nem ellensúlyozott kiadásokba, amilyen például a koncertjegy-vásárlás is, annál nagyobbra nő az a belső többletfogyasztás, amely, ha nagyon pici mértékben is, és közvetve, de további deficiteket termel.)

Mindezek mellett azon is csak sírni lehet, ahogyan ebből az alkalomból az egyik fellépő zenész, Szakcsi Lakatos Béla három mondattal megjelenítette számunkra a hazai cigányság tömény, belső drámáját, besűrítve. Szakcsi a videón tökéletesen demonstrálta, hogy milyen az, amikor egy sikeressé váló cigány ember a magyar társadalomnak pontosan ahhoz a szeletéhez adaptálódik, amely a származási csoportjától való elhatárolódást várja el tőle. Pontosan olyan émelyítő, mint amilyen a többségi, dzsentroid középosztály volt, és amilyenek mai utódai. Szakcsi ugyanúgy érzékeltette, mennyire semmi köze nincs a szakadt, szerencsétlen, maga mögött hagyott és kiszolgáltatott cigányokhoz, ahogyan a paraszti sorból egykor kiemelkedett tisztviselői talpnyaló réteg nézte le azután „föntről” a cselédeket, prolikat, szegényeket, és fejezte ki hűséges törleszkedését az uralkodó felsőbbségekhez. „Magyarországon nincs cigányüldözés, illetve csak annyi van – mondta, és itt egy pillanatra két torokköszörüléssel megszakította az elbeszélését –, amennyi mindig is volt a Kádár-rendszerben.”

Aki ismeri a hazai, hierarchizálástól kábult gondolkodásmódokat, az a két köhintés alatt tökéletesen hallotta, hogy mit mondanak most magukban a jobboldalon. Hát ezt: „amennyit a többi cigányok megérdemelnek”. De ő persze nem ezt mondta, hanem azt, hogy a lenézést igazán a Kádár-rendszer táplálta. Sem az előzőben, sem a mostaniban nincs lenézés. És ha véletlenül még most sem értenénk, hogy kiknek is akar megfelelni, miközben a sorstársainak nem, akkor megérthetjük a következőkből: „És a zsidókat sem üldözik, nem egy fasiszta rendszerben élünk. Én azért jöttem ide.” Sajnos (vagy szerencsére) azonban kivételesen nem egy alávetődős, hanem egy szembesítő riporter volt jelen, Dezső András, aki erre azt mondta: „Na de én úgy tudom, az államadósság csökkentése a célja ennek a koncertnek!” Szakcsi válasza: „Ja?!”

Sírásunk pedig annál a pontnál, amikor láttuk, mily nagy nekifutással tévesztette el hősünk a

kiadott direktívát, legott kacagásba fordult. És akkor már úgy is maradtunk, sőt, olykor még fokozni is tudtuk. Mert hiszen azon már csak tényleg röhögni lehet, ahogyan az egyik szervező reménytelinek tekintette, ha legalább a nullszaldóig eljutnak, miközben a háttérben az „ez az! ez az igazi összefogás!” kiáltásokra tíz-húsz ember körtáncot járt az ürességtől kongó stadionban. Mert hogy a nagy összefogásra jó ha néhány százan odamentek. Úgyhogy azt a terembért még valahogy ki kell majd köhögniük, önmagukból.

Ami pedig a közönséget illeti, nos, az ő létszámuk és megnyilatkozásuk viszont valóban reményt keltő. Azért reményt keltő, mert egyrészt azok többségének, akik odamentek, halvány fogalmuk sem volt a koncert propaganda jellegéről. A kérdésre, hogy „tudja-e, mi ennek a rendezvénynek az üzenete”, olyan válaszok voltak, mint hogy „mondták már, de nem értettem a hangzavarban”, meg hogy „az üzenetet a szervezőktől kell megkérdezni”. Nem kétlem, hogy tízen-húszan akár tisztában is voltak a szándékokkal, de a többség azért volt ott, mert játszottak a kedvenc zenészei. És ahogyan a szervezők agyára nézve a gazdasági rendszerek működése, úgy a közönség többségének agyára nézve a kormány és a kormányhívek propagandisztikus szándékai maradtak tökéletesen hatástalanok. Másrészt pedig az, hogy kevesen mentek oda, jelezte, hogy lehet bízni a normális emberi ösztönökben. Még most is érvényes, hogy a zene mindig kibújik a hozzá nem illő célok szorításából, és bármire nem hagyja magát felhasználni. Majd ha a zenészek a szegényekért, elesettekért, a valódi kiszolgáltatottakért – tehát univerzális értékek és érzések alapján, és nem az államadósság kezelésében impotensnek bizonyult kormányok karitatív megsegítéséért – fognak koncertezni, akkor az emberek is sokan lesznek.

Addig azonban az egyetlen adekvát szövegnek csak a Quimbi-dal részletét tekinthetjük, amellyel a videó is zárult: „Most múlik pontosan, Engedem, hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem (…) Nem vagy itt jó helyen, Nem vagy való nekem…”

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!