Lehetséges, de minek – a kettős állampolgárságról
- Részletek
- Napi apró
- 2010. máj. 29. szombat, 06:22
- Lendvai L. Ferenc
Ez egy régi vicc poénja, „a jereváni rádiót megkérdezik” sorozatból, s válasz arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a szocializmus fölépítése Svédországban. A poén azzal kapcsolatban jutott eszembe, hogy naponta halljuk bizonygatni: a kettős állampolgárság jogos és lehetséges intézmény. Igen: jogos és lehetséges. De minek?
A kettős állampolgárság ugyanis tényleg létezik a világ szinte minden országában, mint migrációs, családegyesítési stb. problémák megoldására szolgáló egyedi eszköz. Ezért hallottuk az Európai Unió egyik illetékesétől, hogy amíg egyedi esetekről van szó, nincs vele probléma, csak akkor, ha tömegesen alkalmazzák. Az egyedi esetet azonban ne tévesszük össze az egyéni kérelmezéssel: ha tömegek kérelmezik egyénileg, az már nem egyedi, hanem tömeges alkalmazás lesz. Az említett egyedi konkrét esetekben ti. mindig van egy konkrét egyedi ok, ami a kettős állampolgárságot indokolja. Az pedig nem ilyen, hogy valaki, aki már egy bizonyos állam polgára, egyszerűen csak kijelenti: neki jó lenne még egy másik állampolgárság is, méghozzá anélkül, hogy a lakóhelyéről elmozdulna.
A kérdés tehát nem az, hogy jogos-e és lehetséges-e a kettős állampolgárság, hanem az, hogy mi az értelme. A határontúli magyarok tényleges helyzetén a magyar állampolgárság semmit nem javít – ez alól Kárpátalja lehetne kivétel, de ott nincs rá jogi lehetőség. Reális előny lehetne a számukra a különféle magyarországi ellátórendszerek igénybevétele, erről azonban állítólag nincs szó. A szavazati jog, amiről állítólag szintén nincs szó, ugyancsak reális előny lehetne, csak éppen nem az ő számukra, hanem a magyarországi nacionalista pártok számára. Ezért előbb-utóbb nyilván kampány fog kezdődni a „másodosztályú” helyzet megszüntetéséért.
Tehát egy határontúli magyar számára a magyar állampolgárság fölvétele csak egy dolgot jelenthet. Annak szimbolikus kinyilvánítását, hogy ő valójában nem azt az államot tekinti a sajátjának, amelyben él, hanem egy másikat. Ehhez a másik államnemzethez szeretne tartozni, ennek a másik államnak a polgáraival szeretne közösséget vállalni, nem a mostani államával, nem vele együttélő polgártársaival. Hogy jogos lehet-e egy ilyen érzület? Egészen biztosan! Hiszen a trianoni béke óta eltelt 90 évben az utódállamok nem sokat tettek azért, hogy a nem „államalkotó” nemzetiségek a saját hazájuknak érezzék azt az államot. (Jó tanítványai voltak a Trianon előtti Magyarországnak.) Csakhogy, ha az érzület jogos is, attól még tévútra vezet. A helyes megoldást, ha még lehet ilyen, nem ebben az irányban kell keresni.
A reakció ugyanis kiszámítható nemcsak az ottani állam, de az ottani polgárok részéről is. Egy nacionalista eszmefuttatás szerint ha eztán egy erdélyi magyarnak azt mondják, „bozgor” (hazátlan), majd büszkén azt felelheti: neki igenis van hazája, de az egy másik ország. Amire azt a logikus választ fogja kapni, hogy akkor menjen oda. Ahogyan annakidején az ún. státustörvény hatására megszűnt a közös román-magyar mozgalom az erdélyi autonómiáért, most a kettős állampolgárság bevezetése tesz majd lehetetlenné mindenfajta magyar autonómiatörekvést, nemcsak a területi, de a kulturális jellegűt is. Az úgymond határokon átívelő magyar államnemzet ábrándját kergető nacionalista politikusaink ezt minden bizonnyal sikeresen elérik.
(Lendvai L. Ferenc)
