rss      tw      fb
Keres

Egy érzés, amely mindent eltakar – második rész



Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – első rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – második rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – harmadik rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – negyedik rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – zárszó


A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből


Tehát: mi köze van az első részben elmondottaknak a január végi békemenethez vagy a Fideszhez?


Lantos János nyilast egyetlen hazáját szerető konzervatív, keresztény Orbán-rajongó sem dobálta meg 2010. vagy 2011. október 23-án Budapesten! Nézzék meg a YouTube-on Lantos kanadai fogadtatását a két nagy nemzeti ünnepünkön. A valamivel több mint 100 fős kanadai rajongótábor egyetlen tagja sem emelte fel Lantos vagy Morvai Krisztina ellen a szavát, egyikük sem ragadott tollat, hogy figyelmeztesse szeretett vezérüket: „Hej, Miniszterelnök Úr, csináljon már rendet, mert ezek az emberek lejáratják hazánkat Kanadában és a nemzetközi közvélemény előtt.” A kanadai rajongók nemhogy nem szóltak oda szeretett vezérüknek, hanem ide hívják Kanadába a fajgyűlölőket, platformot adnak Csurkának, Morvainak, Raffaynak, hogy itt – egy alapjában liberális országban – terjesszék a liberális dögvészről, a zsidóságról, a „másfajták” kirekesztéséről szóló nézeteiket. És, ahogy ezt majd bizonyítani fogom, teszik mindezt – sok esetben – az itteni katolikus egyházak termeiben a helyi plébánosok lelkes támogatásával.


Nem tudok egyetlen egy hazáját szerető konzervatív, keresztény békemenetelőről sem Magyarországon, aki sípokkal, kereplőkkel, kövekkel fojtotta volna a szót Csurkába, Lantosba, Vonába, Morvaiba, mint ahogy tették azt korábban olyanokkal, akiket demokratikus módszerekkel választottak képviselőjüknek a magyar szavazók. (Gondolok most Budapest egykori főpolgármesterére, Demszky Gáborra, vagy éppen Gyurcsány Ferencre, az ország egykori miniszterelnökére, akit a Fidesz második embere, Kövér László, a nyilvánosság előtt egy AIDS fertőzéshez hasonlított (Magyar Hírlap. 2009. február 23.) Megemlíthettem volna egykori köztársasági elnökünket is, Göncz Árpádot, akibe szintén belefojtották a szót a hungaristák, az árpádsávosok, a liberális dögvész ellenfelei – de ez nem volna érvényes, hisz Göncz Árpádot, ahogy a mostani elnököt, Schmitt Pált sem a nép, hanem a parlamenti többség helyezte az állam élére).

Hol voltak az Orbán Viktor által személyesen kinevezett rendfenntartók, akiket egytől egyig saját pártjának padsoraiból helyezett pozícióikba a Fidesz vezére, akkor, amikor Lantos János a Corvin közben arról prédikált, hogyan fognak bosszút állni mindazokon, akik vagy zsidóként, vagy keresztyénként a liberális dögvész szellemiségét képviselik? Megszólalt-e Pintér Sándor belügyminiszter? Hol volt az Orbán egykori személyi testőre által vezetett magyar terrorelhárítás? Hol volt Orbán főügyésze, Polt Péter? Hol volt Rogán Antal, Pokorni Zoltán és a miniszterelnök többi katonája, vitéze, mindazok, akik korábban a XII. kerületben, az engedély nélkül felállított turul madár körül védőláncoskodtak? És hol volt Sólyom László, a tubesi bazsarózsa nagy védelmezője, aki éveken át egyszer sem kérte számon a Fideszen a párt sunyi lapítását a rasszizmus dögvészével szemben? Miért csak Gyurcsány Ferenc katartikus önmegsemmisítésének szükségletéről tudott prédikálni, a maga felsőbbrendű módján?

A hazaszerető, hagyománytisztelő jobboldali urak és hölgyek, egytől egyig, áhítatosan, a hitükkel és jó modorukkal fűtve bóklásznak kinn, a hazaszeretet mezején, jelenleg Európától védve a hazát, és a fülük botját se mozdítják annak az erőszaknak láttán, amelyet a nyilasok a város utcasarkain, a magyar emberek fejében, lelkében nap mint nap elkövetnek. A haza és Orbán iránti érzésük következetesen eltakarja azt a veszélyt, amely a magyar demokratikus rendet leginkább veszélyezteti. Orbán nemhogy nem szólalt fel Vona ellen, hanem megvakarta buksi fejét, keblére ölelte, és csupán akkor kezdett el morgolódni, amikor a tanonc kezdte elcsalogatni a nyilasokat a Fidesz meleg sátrából.

Gondolkozzunk el egy percre, hogy mi történik a fejekben. 2012 elején a magyar Médiahatóság, amelynek minden egyes tagja Orbán Viktor pártjának tagja, elhallgattatja a Klubrádiót, miközben január 6-án beindul a Mozgalom Rádió – a hungarizmus hangja. Idézem a hirdetésüket honlapjukról (2012. január 6.): Krisztus Urunk megkeresztelkedésének ünnepén, Nemzetvezetőnk születésének 115. évfordulóján útjára indul a Mozgalom Rádió! Az első adásban Domokos Endre Jánossal hallható interjú olyan témákban, mint ’Alakul-e hungarista párt?’, ’Mi a hungarista álláspont Trianonnal kapcsolatban?’, ’Hogy állnak a hungaristák az államforma kérdéséhez?’ vagy éppen’Miért csak keresztények lehetnek tagok?’.” A magyar Médiahatóság is bizonyára egytől egyik hazáját és Orbán Viktort szerető emberekből áll. Ők biztos kint voltak az Andrássy úton. Úgy látszik, a hazaszeretet-érzésük az ő esetükben is mindent eltakar.

Legyünk igazságosak. Orbán időnként megszólalt a fenti anomáliák láttán. Anno elmondta, mit fog tenni a nyilasokkal, a jobbikosokkal, ha hatalomra kerül. Lekever nekik két pofont, mint Horthy, oszt jónapot! Sajnos, a mai napig várat magára a két pofon. De nézzük, valójában mi élt Horthy Miklós fejében a fenti témával kapcsolatban, amit a budapesti békemenetelőknek és kanadai támogatóiknak hazaszeretete, Orbán iránti rajongása eltakar. Mi az, amit Horthyval kapcsolatban egyikük sem hajlandó a fejébe venni, vagy kiverni onnan. Idézném magát Vitéz Nagybányai Horthy Miklóst, akinek önéletrajzi kötete apám könyvespolcán kiemelt és tiszteletbeli helyet élvezett: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem” (Lásd: Strassenreiter Erzsébet, Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1962. 260–261. old.). Horthy 1920 augusztusában, Európa legelső zsidóellenes törvényének bevezetésével egyidőben hozta létre a Vitézi Rendet. Nem véletlenül, ő lett a Vitézi Rend első számú vitéze és egyben főkapitánya. Teleki Pálnak írt levelében Horthy a következőképp írja le, milyen céllal és milyen tagok részvételével hozta létre azt a Rendet, amelynek tagjai közt van Széles Gábor, a január 21-i békefelvonás fő finanszírozója, szervezője, illetve a Vitézi Rend kanadai törzsszékének törzskapitánya, vitéz Majthényi László, aki Kanadából üdvözölte a békemenetelőket: „A Vitézi Rend alapításánál főleg a fajnemesítés gondolata vezetett… fő a származás és a családi körülmények… valamint az egészséges vér… a legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva.” Hogyan látta az első számú vitéz a magyar zsidók hosszú távú perspektíváit? „Minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodni kell, lehetetlen a zsidókat egy-két év leforgása alatt kikapcsolni és hozzá nem értő, leginkább értéktelen és nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell.” Röviden, 1944 tavaszán még szükség volt a Weissekre, a Corinokra, a Munkokra, a Reichmanokra és a többi zsidó nagytőkésre, akik végül is egy különjáratú vonaton kerültek Nyugatra, a nácik karmai elől (Lásd: Anna Porter, Kastner's Train. Toronto, Douglas & MacIntyre, 2007). Strassenreiter Erzsébet kitűnő dolgozatában („Vitézi Rend: Horthy hű katonái”, Népszava Szép Szó melléklet, 2008. október 31.) így foglalja össze Horthynak azt a magatartását, amelyet Orbán és a magyar jobboldal zöme példamutatónak, a hazafiasság, az úri magatartás, a jó modor tetőfokának tekint: „Horthy a ’zsidókérdést’ úri módon akarta megoldani, ’elegánsan’, fokozatosan akart a zsidóktól megszabadulni. A magyar fasisztákkal, antiszemitákkal együtt Horthy is nemzeti stratégiának tekintette a zsidótlanítást, ezt már a folyamatosan hozott zsidótörvények is szolgálták… ezzel nemcsak utat nyitott a radikális antiszemiták, szélsőjobboldaliak előtt, de bátorította őket”. A látszólagos elhatárolódása az egyre durvább nyilas megnyilvánulásoktól, azok a „pofonok”, amelyekre Orbán talán utalni akart, elég átlátszóak Horthy Miklós következő vallomásának tükrében: „Nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk” (mármint a zsidókra). Nos ezért maradt életben a budapesti zsidóság zöme, és ezért küldte Horthy „csak” a vidéki zsidóság egészét – 460 ezer tisztességes magyar embert – a haláltáborokba 51 nap leforgása alatt, 1944 közepén. Rájuk már nem volt szükség. Ha nem dől be a náci birodalom, ha nem győz a demokratikus Európa, a budapesti zsidók – Horthy és a Vitézi Rend közbenjárásával – mind ugyanoda kerültek volna, ahová szerencsétlen vidéki magyar testvéreik.

Azoknak, akik még most is azt kérdezgetik, hogyan kapcsolódik mindez a Fidesz budapesti békemenetéhez, mondok egy utolsó és nagyon tanulságos példát. Pár hónappal ezelőtt, a béketeremtés szándékától fűtve, Kovács Zoltán, az Orbán-kormány kommunikációjáért felelős államtitkár Washingtonba látogatott, és ott arra kérte az amerikaiakat, hogy értsék már meg végre: a magyaroknak a Trianon ugyanolyan nagy tragédia, mint a holokauszt a zsidóknak, és ő ezt már csak azért is nyugodtan kijelentheti, hisz a felesége zsidó. Én arra kérem Kovács Zoltánt, az Orbán-kormányt és a békemenetelőket, hogy értsék már meg végre: az a 460 ezer magyar zsidó, akit Magyarországon a Magyar Belügyminisztérium és annak csendőrsége, vitéz nagybányai Horthy Miklós beleegyezésével, 51 nap alatt mindenüktől megfosztott, összerugdosva vagonokba préselt, és mint az állatokat a vágóhídra, a haláltáborokba küldött, egytől egyig hazaszerető magyar ember volt! És lett volna a mai napig, ha emberszámba veszi őt a kormányzó erő, és tiszteletben tartja emberi jogait, méltóságát, hazaszeretetét. A zsidók tragédiája Magyarország tragédiája! Ugyanúgy, mint Trianon. A kettőt nem lehet szétválasztani. Ennek a lehetetlen manővernek a kivitelezésében még az sem segít, ha netán valakinek zsidó a felesége. Magyarország fájdalmát nem lehet fajtákra bontani, mondjuk magunk- és magukfajtára. Trianon is és a holokauszt is közös tragédiája minden magyar embernek. A németek, tőlünk Nyugatra, ezt a tanulságot felismerték – kiverték a fejükből azt, amit egyszer Hitler a fejükbe vert. Mi sajnos, képtelenek vagyunk kiverni azt, amit a mi fejünkbe, a szüleink fejébe vertek a „vitézek”. Mindaddig, amíg képtelenek vagyunk ezzel a magatartásunkkal szembefordulni, nem lesz megváltás.


Overlander Falls, Kanada, British Columbia – Wikipedia/ Guenter Wieschendahl 

A magyar konzervatívok, békemenetelők legnagyobb tragédiája az, hogy hazánk egyetlen tragédiájáért sem hajlandók felelősséget vállalni. Mindig valaki másra mutogatnak, másokat kárhoztatnak. Most is az EU vagy a külvilág, és nem saját kormányunk felel azért a bajért, amibe belekeveredtünk. Nemzetközi népszerűtlenségünkért, a kedvenc vezérükkel szemben tanúsított nemzetközi felháborodásért nem a vezér, nem a kormány, hanem a nemzetközi zsidóság, a nemzetközi liberális összeesküvés tagjai, a magyarellenesek és az olyan „szarkeverők” a felelősek, mint például én. A békemenetelők hazaszeretet-érzése, pártlojalitása, kultikus bűvölete eltakarja vezéreik szerepét nemzetünk sorozatos tragédiáiban. Hazaszeretetük mindig felmenti, megvédi azokat, akik népünket a vesztébe sodorták. Így van ez évszázadok óta, így van ez most is. Nem az számít, hogy Kovács Zoltán kit vett feleségül, hanem az, hogy mit vett a fejébe, és azt ki tudja-e verni onnan.

De tényleg, hagyjuk a zsidózást, és felejtsük el egy pillanatra, hogy Magyarországon, Orbán uralma alatt, sokkal de sokkal több fajgyűlölő tanyázik, mint ahányan békésen meneteltek egy szál gyertyával a kezükben az Andrássy úton. A fenti adatok úgyis csak idegesítik a konzervatív, hagyománytisztelő keresztény jobboldalt, és tényleg nem az a célom, hogy még jobban felhergeljem őket. Beszéljünk inkább a bolsevik, a baloldali veszélyről, hisz ennek a veszélynek a felelevenítését sokkal jobban szeretik hallgatni a jobboldali konzervatívok, s mint ahogy korábban már utaltam erre, mindig számon is kérik azoktól, akik a nácikra mutogatnak, hogy mondjanak már végre valami rosszat a kommunistákról is, mert ettől jobban éreznék magukat. Nézzük hát a bolsevik, a kádárista antidemokraták táborának méretét. És nézzük, vajon az ő hazaszeretetük mit takar!

Az ország összes közvéleménykutatása szerint azoknak a száma, akik Kádár Jánost, Nagy Imre gyilkosát, egy valóban nagyméretű, nagy kaliberű államférfinak tartják, jóval meghaladja azoknak a számát, akik részt vettek a Fidesz januári békemenetén. A Kádár-korszakra visszakacsintgatók táborának mérete meghaladja a nyilasok táborának méretét is. Méretben közel állnak a Jobbikhoz. Na ez már jobb, megnyugtatóbb, testvéreim?

Ebben a táborban laknak azok, akik korábban százezrével köpték be ártatlan honfitársaikat. Egyetemi tanszékek, a kutatóintézetek, a szakszervezetek, a sajtó, az állami vállatok, az államigazgatás, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a diplomáciai testületek, az önkormányzatok, a kulturális intézmények, az egyház berkein belül azon fáradoztak, hogy a demokrácia szellemiségét éltető honfitársainknak keserű legyen az élete. A Kádár-rendszer fenntartóinak soraiból több százezren a rendszerváltás után ingázók lettek, és szép csöndben elkezdtek ide-oda járni, hol ennek, hol annak a pártnak a keretei közt kezdték el keresni a kenyerüket, megélhetésüket. Mit is tehettek volna mást? Kádár moszkvai nagykövete, Szűrös Mátyás, Martonyi János, Pozsgay Imre, Járai Zsigmond, Stumpf István (egykori KISZ-titkár és Kádár utolsó belügyminiszterének veje), Bencsik András, Kondor Katalin, Koltay Gábor, Raffay Ernő, Kerényi Imre, Orbán Viktor édesapja, mind hűségesen szolgálták a diktatúrát. Ők, kis kerülőkkel, előbb-utóbb végül is a Fidesz sátrában kötöttek ki. Horn Gyula és nagyon sok korábbi kommunista nagyágyú viszont nem a Fideszben, hanem az MSZP-ben horgonyzott le. A január végi békemenet első sora tele volt ilyen kádárista ingázóval. Hogy a mögöttük menetelő tömegben hány ilyen ingázó volt még, arról fogalmam sincs és nem is akarok találgatásokba bocsátkozni. Hogy mért volt olyan sok régi komcsi a békemenet első sorában, azt nem tudom. Van erről egy kissé pikáns, fajsúlyos magyar közmondás, de azt most inkább hagyjuk. Most különben sem az ingázókról szeretnék beszélni, hanem azokról, akik valóban az egypártrendszert, Kádár Magyarországát siratják, akik annak a másik békemenetnek a rajongói.

Hogy mit takar az ő hazaszeret-érzésük? A Kádár-rendszerre kacsingatókét nem a demokrácia, hanem elsősorban a „lé” és a biztonságérzet gerjeszti. Őket is, akár a jobbikosokat, hidegen hagyják a demokrácia hangzatos szlogenjei. Ők is benne vannak abban a halmazban, amely a Tárki kutatásai szerint a magyarok többségének politikai értékrendjét az Uráltól keletre helyezi el. Itt is, mint a nyilasok vagy a jobbikosok esetében, az eredeti forrásokhoz nyúlok vissza a bizonyítékaimért. Biszku Bélát idézem. Azt az embert, aki az 1956 utáni megtorlások főszervezője volt. Biszku Béla, saját bevallása szerint, ha tehetné, ma is felakasztatná Nagy Imrét, ma is arccal lefelé fektetné őt a sírjába. Biszku Béla ma is úgy feszít ízléstelen poliészter öltözékében odahaza, mint Marci Hevesen. A haja szála sem görbült meg az elmúlt 20 év alatt, mint ahogy a nyilasoké sem. Biszku Béla, kedvenc öltözékében, a következő kérdésével árulta el, mit takar a kádáristák hazaszeretete, amikor nemrég erről faggatta őt egy riporter: „Tudja maga kisasszony, mit jelent az, hogy az erősebb kutya baszik?” Hát igen, ez volt a lényege annak a rendszernek, és ezt bizony jól megtanultuk mi, magyarok, és mindent megteszünk, még most is azért, hogy erről a tanulságról senki se feledkezzen meg. Pedig kutyakötelességünk lenne ezzel a bölcsességünkkel is szembefordulni, ezt is jól kiverni a fejünkből.

A Kádár-rendszerre visszakacsintgatóknak nem az számít, hogy az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a titkosszolgálat független legyen a hatalomtól, szabad legyen a sajtó, legyen félelem nélküli közbeszéd, hogy szét legyenek választva a hatalmi ágak, a hatalom tiszteletben tartsa az egyetemes emberi jogokat, a civil szervezetek függetlenségét, és európai normák alapján, a jogállam keretei közt döntse el, hogy ki kap mit, mikor és hogyan. A Kádár-rendszerre visszakacsintgató tömegeknek elsősorban az számít, hogy biztosítva legyen a munkahelyük, legyen olcsó egészségellátás, közoktatás, tömegközlekedés és ennivaló. Legyen rend az országban, ne kelljen rettegni a betörőktől, tolvajoktól. Lehessen bármikor külföldre utazni, farmerban vagy diszkóba járni, és ne zavarják a zenetévét. És az, hogy a politikusok ne vitatkozzanak egymással, hanem összhangban és erős kézzel vezessenek, és biztosítsák az előbb felsorolt javakat. Amíg a Kádár-rendszerre visszakacsintgatók, akik – ismétlem, jóval többen vannak, mint a békemenetelők – képtelenek szembefordulni azokkal az értékekkel, amelyeket a kommunisták negyven év alatt a fejükbe vertek, addig nem lesz előrelépés, nem lesz haladás, nem lesz megbékélés. Mint a Horthy-rendszer áhítatosai, ezek az emberek is egy visszapillantó tükörbe meredt tekintettel vezetnék hazánkat a jövőbe, és nem érzik – mert hazaszeretet-érzésük mindent eltakar –, hogy ezzel az értékrenddel nem Európába, nem is egy új, keleti paradicsomba, hanem az árokba fogják vezetni hazánkat.

Hogy a kádáristák közül hányan vettek részt az Andrássy úti békemeneten? Nem tudom. Talán közülük is csak hárman vagy négyen. Isten lássa lelkemet, nem szeretném én összemosni a kádáristákat vagy a fasisztákat a békemenetelők nagy tömegével. Én most csak a hazaszeretettől fűtött különféle magyar csoportosulások méreteit próbálom összevetni a békemenetelők méretével, és azon merengek, hogy mi mindent takar el ezeknek a csoportoknak a hazaszeretet-érzése, és valóban milyen árnyékfoltok terjeszkednek a magyar politikai kultúra mezején.

Zárjuk le a mennyiségi mutatókat. Az antidemokraták – a kádáristák, a nyilasok, a jobbikosok – száma együttesen jóval meghaladja a demokratikus értékek iránt érzékeny békemenetelők számát. Konzervatív becslés szerint 5 millióra rúg az antiliberális, antidemokrata magyarok száma, vagyis majd tízszerese az Andrássy útiaknak és kétszerese, háromszorosa a Fidesz táborának. Ha ezek a békemenetelőkön kívüliek összefognak, akár százszázalékos parlamenti többséget és kormányt tudnának biztosítani maguknak. És akkor mi lenne? A békemenetelők akkor is azt mondanánk, hogy akik szót emelnek a kormány ellen, lejáratják a hazájukat? Gondolkozzanak el ezen egy pillanatra, kedves testvéreim! És imádkozzanak, hogy a nemzeti együttműködés, az egy-a-tábor-egy-a-zászló hívószava ne késztesse ezeket az antidemokratikus erőket politikai együttműködésre, mert akkor jaj neked, Magyarország. Hajrá Magyarok. Mondom én…

A következő részben rátérek arra az arcképcsarnokra, amely a békemenet budapesti és kanadai vezetőit ábrázolja. Szeretném közelebbről bemutatni, hogy a békemenet vezetőinek hazaszeretet-érzése mit takar, mit kellene nekik kiverni a fejükből, hogy végre béke legyen Magyarországon, és megszűnjön annak a veszélye, hogy – akár egy kádárista, akár egy horthysta fordulatnak köszönhetően – megsemmisüljön mindaz, amiről a hazájukat szerető demokraták, a köztársaság szerelmesei, évszázadok óta álmodoznak.

_________________________


Göllner András




Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – első rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – második rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – harmadik rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – negyedik rész
Egy érzés, amely mindent eltakar – A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből – zárszó




Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!