Egy érzés, amely mindent eltakar – negyedik rész
- Részletek
- 2012. február 24. péntek, 04:21
- Göllner András
A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből
És most tekintsük át röviden a kanadai békemenetelők éllovasainak arcképcsarnokát. Azokét, akik a budapesti békemenettel szimpatizáló kanadai aláírásgyűjtést kezdeményezték. Vajon az ő hazaszeretet-érzésük mit takar? Itt is csak az első sorban menetelőket fogom megemlíteni, és olyanokat, akikkel korábban már volt valami dolgom, akiket személyesen ismerek.
A békemenet kanadai vezéreinek arcképcsarnoka
A kanadai magyar diaszpóra egyik köztiszteletnek örvendő, hazaszerető Orbán-rajongója, a békemenetet üdvözlő távirat egyik aláírója Androvich Tamás, a montreali Magyar Nagybizottság Alelnöke, a montreali magyar katolikus egyház fiatal, alig harmincéves plébánosa. Elmondanám röviden, hogy az ő hazaszeretet-érzése, Orbán iránti lojalitása mit takar.
Körülbelül fél éve hozott össze a sors Androvich Tamással – az után, hogy engem és néhány barátomat váratlanul kiközösített a hazájukat szeretők, valamint a hívők soraiból. A bűnünk az volt, hogy szembefordultunk Androvich atya kedvenc politikai pártjával, a Fidesszel.
A kiközösítés apropója elég nevetséges volt, de a plébános, aki különben nagyon szeret bohócruhába öltözködni, most nem nevetett. Kiközösítésünk oka az volt, hogy tavaly szeptemberben több egyetemi kollégával – így Christopher Adammal, aki a kanadai Carleton egyetemen tanít, vagy Szemán Imrével, aki az Albertai Egyetem neves professzora –, nyílt vita biztosításával lehetőséget adtunk Tamás Gáspár Miklósnak (TGM), hogy elmondja a nyilvánosság előtt, miként látja ő a liberális demokrácia hanyatlását Közép-Európában és világszerte. (Az előadás angol címe ez volt: The Failure of Liberal Democracy in Central Europe and Everywhere Else). A montreali előadásra lelkesen meghívtam a montreali magyar diaszpóra színe-javát, feltételeztem, hogy őket is érdekelni fogja a liberalizmus bukása, hisz TGM nem a liberális demokrácia apostola, meg különben is, az emigrációban sokan a dögvész vírusának tekintik ezt az ideológiát. Nagyon elszámítottam magam. Amint kiküldtem szívélyes meghívómat a montreali magyar közösség vezetőinek, lemondták korábbi felkérésüket, hogy én tartsam meg az 56-os forradalom 55. évfordulójának ünnepi szónoklatát Androvich templomában. Androvich atya dörgedelmes újságcikkben közölte, hogy vége a közösség és az egyház türelmének velünk szemben: „Egyértelmű tehát, hogy az egész világ színe előtt az egész népet és nemzetet sértegetik… Amit Önök tesznek, valóban bomlasztó és ördögi, hiszen befészkelődnek magyar színekben, és belülről rombolnak… olyan erőket szolgálnak, akik több mint 40 évig sárba tiporták a magyar demokráciát és a magyar nép jogait, és akik a magyar hazában még mindig keresztény-, magyar- és életellenes politikájukat folytatják és próbálják érvényre jutatni.” (Lásd: Androvich Tamás, „Meddig tűrjük még?” Magyar Krónika, 2011. szeptember 22.) Toroczkai Lászlót büszkeséggel tölthetik el Androvich szavai. Engem őszintén meglepett a vehemens kirekesztés, hisz évtizedeken át tagja voltam a montreali magyar közösségnek. Nem véletlenül hívtak meg eredetileg ünnepi előadónak az október 23-ára tervezett megemlékezésre. Megpróbáltam békejobbot nyújtani, józan párbeszédre, összefogásra bírni a montreali Magyar Nagybizottság vezetőségét, de elutasították a kezdeményezésemet. A Nagybizottság elnöke, Kelemen Tibor, aki korábban kedvesen elcsevegett velem telefonon, egyik napról a másikra fel se vette a telefont, amikor látta, hogy én keresem. Az üzeneteimre nem válaszolt, de szépen rábiggyesztette a nevét arra a petícióra, amely a kanadai magyar nagykövetség támogatásával engem Magyarország és népem ellenségeként bélyegez meg. Azóta áll a bál. Vive la République!
De csodálkozásom még nagyobb lett, amikor megtudtam, kit veszi át a helyemet az 56-os megemlékezésen, kit szállít a magyar kormány nagykövetsége, ki fog Androvich Tamás templomában tisztelegni 56 hősi hallottai előtt: Raffay Ernő – Kádár egykori spiclije, aki többek közt azt állítja, hogy Magyarország legnagyobb nemzeti tragédiájáért, Trianonért a zsidók felelnek, és azok, akik a mai napig is a liberális dögvész vírusával fertőzik népünk lelkét. A megemlékezésen és az azt követő cikkekben tovább dübörögtek a dzsidájukat kengyelből akasztó lovasok. Androvich, Raffayval az oldalán, arról tájékoztatta a kanadai hívőket, hogy a Kanadai Magyar Demokratikus Charta, amelynek egyik alapítója, nemzetközi szóvivője vagyok „nyilvánosan hasonlítja össze a nemzeti érdekeket védő kormányfő tevékenységét Hitler Németországához és a Sztálin-féle Szovjetunióhoz ”. (Ezt természetesen a Charta vagy jómagam sehol sem tettük, de mint Kövér Lászlónak, Androvich Tamásnak sem az igazmondás, hanem a nyáj méretének növelése számít.)
Van még valami, amit Androvich és nyájának hazaszeretete, Orbán iránti lojalitása eltakar, ami viszont engem még a plébános hazug személyeskedésénél is fájdalmasabban érintett. Androvich, tudatosan vagy tudat alatt, összekötötte szekerét azokkal a fajgyűlölőkkel, a liberalizmust dögvészként ábrázoló erőkkel, akikről már korábban beszéltem, és akik miatt képtelen vagyok nem szembefordulni vele és egyívású kereszteslovagjaival. Íme a bizonyítékom, a hazáját szerető plébános saját szájából, és kérem, cáfoljon meg, csináljon már valamit, hogy bocsánatot tudjak kérni esetleges tévedésemért.
2011. október 21-én nyája előtt, majd pár nappal később a Magyar Krónika hasábjain Androvich Tamás kengyelből akasztotta a dzsidáját, és felesküdött Prohászka Ottokár nevére, a magyar antiszemitizmus, a hungarizmus szellemi atyjának nevére, hogy nem adja fel a harcot a magunkfajtákkal. Nagy tapssal támogatva így fejezte be hadüzenetét: „Nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni, mert akkor szégyent vallanék Prohászka Ottokár püspökre [sic!].” Csúcs.
Az én hazaszeretet-érzésem képtelen eltakarni azt, amit Prohászka Ottokár képvisel, képtelen eltakarni azt, amit Prohászka Ottokár több millió honfitársam fejébe vert, és amit onnan Prohászka követői, mint Androvich is, nem akarnak kikergetni. Mint azt Dr. Gárdonyi Máté, keresztény pap-történész írja (Lásd: Gárdonyi Máté, Az antiszemitizmus funkciója Prohászka Ottokár és Bangha Béla társadalomképében, Budapest, 2005), Prohászka joggal nevezhető az 1920-as zsidótörvény „ötletgazdájának”, olyan embernek, aki antiszemita érvrendszerével „hozzájárult a magyar társadalom lelkiismeretének végzetes eltompításához”. Androvich olyan emberre esküszik fel a holokauszt tragikus története után, aki a zsidóságot romlott, erkölcstelen fajnak minősítette. Köztudott, hogy Prohászka Ottokár a hungarizmus fogalmának, mozgalmának szülőatyja. A mai náci-nyilasok előszeretettel idézgetnek Prohászka manifesztumából, hisz lefordították angolra, németre, van miből dolgozni (Lásd: A zsidókérdés Magyarországon, 1920). Ilyeneket táplált a hívők fejébe a püspök, és ha valami egyszer be ment a fejekbe, onnan az isten sem veri ki… „Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom… A keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek és az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek és a lelkiismeretlenségnek ugyanazokat a jogokat adni… A zsidóság mindenütt fekély… Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat és a korrupciót általános divattá emeli… Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, szívtelenül megfojtja áldozatait, amelyeket behálóznia sikerült… A zsidó morál valóságos átka a keresztény műveltségnek, amely átkon ez a keresztény kultúra okvetlenül tönkremegy, ha nem dobja ki magából a mérget.” És így tovább. Gárdonyi a következő szavakkal zárja tanulmányát: „Prohászka gondolatmenete oly mértékben antiszemita, hogy teljességgel védhetetlen… a zsidósággal kapcsolatos tézisei vállalhatatlanok, mi több: szégyenteljesek.”
Az én kedvenc Prohászka idézetem, a fentiek ismeretében is, ez: „Bennünket a kérdés tárgyalásánál nem vezet sem gyűlölet, sem ellenszenv, tehát a zsidóság, a zsidó faj iránt sem, hanem egyedül a szeretet, amellyel a mi népünknek feltétlenül tartozunk.” Hát igen – ez az a szeretet- és összefogás-érzés, amely a Fidesz pártszlogenjében már eleve mindent eltakar. A szerelem valóban elvakít.
Le débat sur les langues, Bas-Canada, 1793 (Charles Huot, 1910) – Wikipedia
Durva támadásai után a legjobb indulattal javasoltam Androvich atyának, hogy rakjon rendet a fejében. Űzze ki onnan azokat a gondolatokat, amelyek nem oda valók. Jóindulatú javaslatom még nagyobb ellenérzést gerjesztett a fiatal plébános fejében. Dzsidáját kengyelből akasztva tovább vágtázott felénk, mit sem tudva arról, hogy ez nekünk – Vive la République! – nem jelent semmit, mert mi már Petőfi óta szembefordultunk vele. Miután hirtelen forró lett körülötte a levegő, mert egyházközségi felettesei a fejére koppintottak, a kereszteslovag megpróbált békülékenyebbé válni. Írt nekem egy személyes levelet 2011. december közepén. Meghívott, hogy menjek el a templomába, boruljak térdre előtte, és hallgassam áhítatosan, békességben pásztori igehirdetését, vigyázni fog rám, hogy ne bántalmazzanak. Egy udvarias levélben megköszöntem a plébános kedves meghívását, és megírtam neki, hogy nem tudom követni, mert nem tartom jó pásztornak, hiszen ő maga tévedt el, és félrevezeti a nyáját. Nem az igazságosság, hanem a földi hatalom útját követi. Megírtam neki, hogy nincs harag a szívemben vele szemben, én is szeretem a hazámat, örömmel leülnék vele a nyája előtt, akár a templomában is, hogy békésen megbeszéljük egymástól eltérő nézeteinket, mert ezáltal talán jobban, békességesebben tudnánk védeni hazánkat a balsors csapásaitól. Ajánlatomra a mai napig várom a választ, és tudom, hogy miért késik. Ami egyszer bement a fejekbe, azt az isten se veri ki onnan… Nem azért vagyok képtelen Androvichot követni, mert hazugnak nyilvánított, vagy azért, mert Orbánt követi, hanem azért, mert ő is, mint a többi gyáva vitézkedő, dzsidájuk végét kengyelből akasztva kergetik a köztársaság bátor védelmezőit. Neki szól Cseh Tamás nótája: Fehér zubbonyban – utolsó ruhám – kengyelbe akasztott dzsidák előtt – vive la république! – szemben velem – vive...lovak dobognak, és senki sem...
Feszty Dániel, a honfoglalást ábrázoló híres körkép festőjének Kanadába került sarja a másik frontembere a békemenet előtt tisztelgő százegynéhány fős kanadai-magyar csoportnak. Ő Kanada fővárosában, az ottawai Magyar Katolikus Közösség világi elnökeként fáradozik hazája és Orbán Viktor hatalmának fenntartása érdekében. Ő az az ember, aki korábban Magyarország kanadai nagykövetének, Pordány Lászlónak a közbenjárásával aláírásgyűjtést kezdeményezett, amely engem és három kanadai társamat magyarellenesnek minősítettw, mert merészeltük kritikával illetni a jelenlegi magyar kormányt. Feszty Dániel egy mukkot sem szólt az elmúlt négy év során a Jobbik és a fajgyűlölő, nyíltan terrorista Hatvannégy Vármegye szövetségkötésének hallatán. Egy szót sem szólt, amikor Morvai Krisztina hősei kijelentették, hogy a köztársaság támogatóinak halálbüntetés jár, és ha rajtuk múlik, egytől egyig szeretnének fellógatni bennünket. Feszty Dániel nem fordult szembe azzal, amit a Jobbik vezérének hazaszeretete eltakart – szótlanul fejet hajtott, és meghívta Morvai Krisztinát Kanadába, ki tudja, kinek a pénzén, hogy itt terjessze az emberfajtákkal kapcsolatos kirekesztő nézeteit. Ezt követően Feszty, Orbán kanadai nagykövetével karöltve, országos előadásturnét szervezett Raffay Ernőnek, aki nemcsak Kádár spiclijeként szolgált éveken át, hanem két könyvben is osztja a hamis muníciót a nyilasoknak, a jobbikosoknak, a kanadai vitézeknek – vagy akár a saját nővéremnek – arról, hogy hazánk nagy tragédiáját, Trianont, a zsidóknak köszönhetjük.
Innen szeretnék üzenni Feszty Dánielnek: nem érdekel, hogy hazugnak nevez, nem érdekel hogy dzsidáját kengyelből akasztva lovagol felém. Most jött el a mi időnk. Most. Szembefordulni – Vive la République! Mindaddig, amíg Feszty nem fordul szembe azzal a rendetlenséggel, amely fejében él, amelyet a hazaszeretet érzése mélyen eltakar, nem vagyok hajlandó őt követni sehová, legkevésbé Isten házába. Nem érdekel, hány zsidóval van jóban, volt-e valaha zsidó barátnője, és hány rabbival ült le ebédelni élete során. Kovács Zoltánnal, Orbán kommunikációs államtitkárával ellentétben nekem nem az számít, ki kit vett feleségül, hanem az, hogy mit vett a fejébe. Csak saját akaratától függ, hogy együtt harcolunk-e azok ellen, akik a hátunk mögött lóháton dübörögnek, dobognak. Vive la République!
Majláth Mária szintén kiemelkedő szerepet játszik a kanadai magyarok közösségi életében. Tagja a montreali Nagybizottság elnökségének, ő a montreali Magyar Krónika tulajdonosa. Majláth férje, vitéz Majláth István szüleim régi jó barátja. Szüleim Pityunak hívták, Majláth Pityunak, és ez nekem mindig nagyon tetszett. Mit csináljak, mindig jól csengett a fülemben ez a név. Amikor már felnőtt lettem, szívélyesen üdvözöltük egymást Pityuval, ha összefutottunk valamelyik közösségi rendezvényen. Úgy éreztem, tisztel, mert én is, mint a szüleim, utálom a komcsikat, és aktívan küzdöttem a zsarnokság ellen. Pityu feleségét, Máriát nemigen ismertem, mert Pityu későn házasodott, de azt tudtam, hogy új felesége közeli kapcsolatban áll a nővéremmel. Többször hallottam kettőjüket barátságosan csevegni telefonon.
Majláthékkal akkor változott meg a kapcsolatom, amikor Androvich atya kiadta az ukázt ellenünk. Naivan még felhívtam Máriát, hogy óhajt-e interjút készíteni TGM-mel. Telefonja üzenetrögzítőre volt állítva, és milyen meglepő, nem hívott vissza! Természetesen interjú sem készült. Helyette kezdtek megjelenni Androvich Tamás cikkei a Magyar Krónikában, amelyekben engem és társaimat gyalázott a haragos plébános. Levélben és üzenetrögzítőn ismét megkerestem Majláth Máriát, és régi családi kapcsolatainkra hivatkozva megkértem, hogy hívjon már vissza. Megtette. Beszélgetésünk fájdalmas emlék marad. Megkértem, adjon lehetőséget rá, hogy válaszoljak a rágalmakra – elvégre a sajtóetika ezt azért megköveteli. Kerek-perec kijelentette, hogy nem engedi, hogy megvédjem becsületemet. Nemrég tudtam meg egy levelezőlistáról, hogy Majláthék esetében egy gróffal és grófnővel van dolgom, és azt, hogy mindketten aláírták azt a petíciót, amelyben kiközösítettek a kanadai magyarok nemzeti táborából, illetve mindketten hazugnak tekintenek, mert szembefordultam szeretett pártelnökükkel, Orbán Viktorral. Ennyit a családi jó kapcsolatokról. Engem továbbra sem az ilyen személyes dolgok érdekelnek a legjobban, hanem az, hogy mit takar a gróf és a grófnő hazaszeretet-érzése. Elmondom. Azt is elmondom, mért nem érdekel, hogy kengyelből akasztott dzsidájuk vashegyével hátba akarják szúrni a köztársaság, a demokrácia barátait – Vive la République! – sőt, azt is elmondom, hogy miért kell most szembefordulni velük.
Majláth grófnővel az a legnagyobb baj, hogy Magyarország egyik legaljasabb nyilasával, fajgyűlölőjével együtt lovagol Orbán Viktor védelmében, kinn az Andrássy úton. Csurka István szellemiségétől fűtve akasztja dzsidáját lovának kengyeléből a demokrácia védelmezőivel szemben. Vive la République! Majláth Mária grófnő bizonyára hallott az angliai, valamint a nemzetközi felháborodásról, amikor Tarlós István 2011-ben Csurkáéknak adományozta az Új Színházat. Újságszerkesztő lévén kellett hogy halljon arról, hogy a rendszerváltás utáni első, demokratikusan választott magyar miniszterelnökünk, Antall József azért rúgta ki Csurkát az MDF padsoraiból, mert nyilasnak tartotta. Kellett hogy halljon azokról is, amiket az előző részekben Csurkáról írtam. Ezek nem eltitkolt, hanem köztudott tények. Erről mindenki tud, főleg 2012 elején. Ahelyett, hogy elhatárolódna Csurka szellemiségétől, Majláth Mária grófnő Csurka szellemiségét tartja világítótornyának. (Lásd: „Csurka István Halálára: Kidőlt egy, ha nem – a – világítótorony”, Magyar Krónika, 2012. február 6.)
Majláth Mária nem egy buta grófnő, hanem egy állítólag jól tájékozott, hazáját szerető úrhölgy. Ahelyett, hogy Csurka, Morvai, Vona, Prohászka, Bayer vagy a fajgyűlölők ellen emelné fel szavát, ahelyett, hogy szembefordulna azokkal a lovasokkal, akik dzsidájukat kengyelből akasztva dübörögnek a demokratikus rend, a köztársaság barátai ellen, Majláth grófnő inkább a köztársaság védelmezőinek hátába szúrná dzsidája vashegyét. Neki is azt üzenem, amit Feszty Dánielnek: ha nem fordul szembe azzal a rendetlenséggel, amely a fejében van, ha nem pucolja ki a fejéből azt a szemetet, amit hazaszeretete eltakar, ha nem veri ki a fejéből Csurka szellemiségét, sosem lesz béke közte és a demokrácia védelmezői közt. Én továbbra is abban bízom, hogy ő is és a többi békemenetelő is észhez fog térni, meg fog szabadulni attól az érzéstől, amit hazaszeretete eltakar, és akkor majd közös erővel és ésszel építhetjük Magyarország jó hírnevét világszerte.
És hogy mindezt miért meséltem el, elmondom a következő, befejező részben.
_________________________
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
