Se templomban, se Heti 7-esben?!

 Katolikus rokonom halt meg, s a temetés után gyászmisét tartottak az emlékére, Buda egyik régi, folyamatosan működő templomában. Ilyenkor a rokonok előzőleg konzultálnak a pappal, hogy elmeséljék, ki is volt, akiről itt most szó lesz. Milyennek látta a család, mire szeretne emlékezni belőle, mit tart fontosnak kiemelni. Hogy mit hallgat el, azt elég, ha ők maguk tudják.

– Azért írják le röviden, ha kérhetem – mondja a pap –, sok mindent megjegyeztem, de hát mégsem ismertem személyesen, mindenre nem emlékezhet az ember.

Leírtuk, odaadtuk, nevetgéltünk is közben – a halott minden volt, csak épp vallásos nem, de ezt sem titkoljuk, nehogy azt higgye a pap, hogy becsapjuk, hamisan tanúskodunk valami mellett, ami nincs úgy. Csak hát, ugye, a hátramaradottaknak, legalább is néhányuknak valamiért fontos, hogy szertartás is legyen, így is megkapja a halott a végtisztességet. Azonkívül érintse meg a tágabb, virtuális közösséget is néhány pillanatra, hogy ismét elveszett itt egy ember. Mondjon valamit erről egy hivatott személy, azon az emeltebb szinten, amely a virtuális közösség szintje.

A pap nagyjából az én korosztályomból való, hatvanas ember, nem most kezdte a pályát. Rutinosan és letisztult stílussal vezeti a misét, kiskamasz ministráns segédletével. Egy apácafőkötős hölgy pedig diszkréten előjátssza a járatlanabbaknak, hogy mikor kell fölállni, leülni, letérdelni, közösen énekelni, magunkban elmélyedni.

Mindenki jól viselkedik, unokaöcsémet is csak az első csilingelés zavarja meg egy pillanatra – „mi volt ez?!”. Számítógéphez szokott agya alighanem egy új és addig ismeretlen vírusirtóprogram hangjelzéseként dekódolta a csengettyűt, szerencsére csak átfutó suhanásként. Így ez a mozzanat nem törte meg az áhítatot, s zavartalanul érkeztünk meg ahhoz a ponthoz, amelyben közösen megpróbáljuk valahogy megnyugtató módon lezárni a gyász fölerősítését. Volt áramkör köztünk, mindenkivel, nemcsak a családtagokkal. A hosszú padok éppen arra valók, hogy ne csak szabadon, hanem szinte kézzelfoghatóan is létrejöhessenek az univerzális összetartozás érzetei. Ezért is jelzi a pap, hogy amikor most majd felállunk, ismerőssel-ismeretlennel egyként át fogjuk élni az élők és holtak összetartozását. Abban a furcsa, lebegő térben, amelyet a magasabbrendűről alkotott képzeteink hoznak létre bennünk.

– Álljatok fel, Testvéreim – mondja a pap a könnyes szemű gyülekezetnek –, és most mindnyájan meg fogjuk fogni egymás kezét, a mellettünk álló kezét. És amikor kezet nyújtotok egymásnak, akkor gondoljatok arra, milyen erős ez a mi hitünk, amit most itt közösen meg fogunk vallani. Emlékezve arra, hogy ezt tegnap még nem tehettük meg. Amikor ez tilos volt nekünk.

Felszisszenek, mert ahogyan mindig, most is fizikai atrocitásként is értelmezi a testem, ami hamis, ami hazug, márpedig ez hamis és hazug. Rosszallóan néz rám a két mellettem álló padtárs. Visszanézek, s próbálom jelezni az arckifejezésemmel: én az eltelt hatvankét évben nem ezt tapasztaltam. Párttaggyűlésen biztosan nem, de a templomban mindig meg lehetett vallania a hitét annak, akinek az volt a fontos. Tapasztalatból tudom. Más kérdés, hogy nem az volt a mainstream.

A papnak pedig ettől kezdve fölerősödik a hangja, mi több, a szókezdeteknél kifejezetten recsegőssé válik.

– Gondoljatok arra, hogyan kellett bujkálva őriznetek a hiteteket, szinte a mai napig, de most végre megvallhatjátok, és most fogjátok meg egymás kezét.

A mondat elejénél még természetesnek találtam, hogy megfogjam mindkét mellettem álló kezét, jobbra is, balra is, de most csak balra fogom, mert az még a rokonságom, akikkel mind együtt jártunk, különféle templomokba, az eltelt években. Az ő kézfogásukkal nem szentesítek hamis tanúbizonyságot, mert ők is hallják, hogy hamis. De a másik oldalamon állóval nem fogok kezet (van hozzá mintám…), s ráadásul annak éppen villámlik a tekintete. Föl van háborodva, amiért ellene mertem szegülni annak, amit itt most mindenkinek igazságként kell elfogadnia. Lehet, hogy ő is a vírusirtóra asszociált a csengettyűnél. S bennem látja a vírust.

– De hát maga is tudja, hogy nem így volt – mondom neki később, már kifelé menet. – Maga az Ulászló utca közelében lakik, én meg évtizedekig laktam a kápolna felett, a tizenötben. Oda tetszik járni vagy negyven éve – és őszinte kétségbeeséssel, értetlenkedéssel tárom szét a kezem, jelezve: nem az ellenségeskedés szándékával mondom, csak hivatkoznék a „ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen” megfogalmazású parancsolatra.

– Az egy másik kérdés – mondja erre, de hogy mi volna a folytatás, azt nem tudom meg, mert szája pengévé válik, arca pedig roppant felsőbbségessé, és inkább az övéihez csatlakozik. Én pedig – nem először, és alighanem nem is utoljára – átírom a kilencedik parancsolatot, ekképp: „Hamis tanúbizonyságot ellenségeddel szemben se tégy, de még templomban se”. Szép kis parancsolat, mondhatom, hű tükre a mai Magyarországnak.

Aztán hazamegyek, vasárnap este pedig bekapcsolom a Heti 7-est, és látom, hogy ott sem tudják, mi van a Tízparancsolatban. Mindnyájan abban egyeznek meg, hogy a hazudozás tilalma valahogyan kifelejtődött belőle.

Ja, hát akkor már értem. Ha sem a templomban, sem a liberálisoknál nem ismerik, akkor már csak egy helyen ismerhetik: a parlamentben. Úgyhogy nyugodjunk meg, még az is lehet, hogy a Nagy Egyéni-, Listás- és Átjelentkezős Forradalom heve ezt a törvényt is érinteni fogja, s már fogalmaznak is hozzá jó kis módosító javaslatokat.

S mivel az eredetire már úgysem emlékszik senki, azt tehetnek vele, amit csak akarnak. Vagy nem?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

will vitamin c improve the ivfотдых доминиканастеклокерамическая плита