rss      tw      fb
Keres

A politikai média Magyarországon

Ripp Zoltán írása és részlet Sipos Balázs új könyvéből

Ripp Zoltán
A politikai média Magyarországon


Sipos Balázs történész és médiakutató. E kettős érdeklődés és alapos szakértelem adja a legjobb esély, hogy új könyvében hitelesen mutassa be a magyarországi politikai média elmúlt 30 évének történetét. A kísérlet remekül sikerült: műve kielégíti a korszerű társadalomtudományi gondolkodás iránti legkényesebb igényeket, ugyanakkor elkerüli a száraz „szakmaizást”, lebilincselően olvasmányos a laikus olvasók számára is. Márpedig nyilván bőven akadnak, akik érdeklődnek a média és a politika viszonya, közéletünk e tartósan neuralgikus témája iránt.

A szerző legfőbb kérdése úgy szól: vajon a média ellátta, ellátja-e demokratikus feladatait, azaz biztosítja-e a választóknak mindazokat a politikai információkat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy demokratikus jogaikat gyakorolni tudják?

Sipos Balázs elemzésében kimutatja, hogy Magyarországon az elmúlt több mint két évtizedben ötször is alapvetően változott meg a médiarendszer. 1989 közepére „átfejlődött” egy plurális rendszerré; 1990 közepétől elindult a média „olaszosodása”, azaz kezdett kialakulni a politika és a média szoros párhuzamossága. A kilencvenes évek második felében egyrészt a politika mediatizálódása hozott jelentős fordulatot, másrészt a bulvármédia egységes terének kialakulása, az országos kereskedelmi média és sztárbulvár-lapok megjelenése. Végül, az ezredfordulótól kezdve, az internet elterjedése, majd tömegmédiummá válása alakította át a médiarendszert és a politikai nyilvánosságot. És mindezt három komoly válság kísérte: az úgynevezett médiaháború; a jövedelmek csökkenésével egyidejűleg a médiatermékek árának drasztikus emelkedése, illetve a 2008-ban kezdődött gazdasági világválság, amely a szeriőz sajtónak okozott a korábbiaknál is komolyabb problémákat.

A Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete című kötet egyszerre politikatudományi és médiaszociológiai munka. Levéltári és sajtóforrások, valamint visszaemlékezések alapján részletesen leírja például a rendszerváltozás médiatörténetét, az MSZMP és a kormány kétlelkűségét e folyamatban. Bemutatja, hogy a rendszerváltás utáni kormányok miként próbálták befolyásuk alá vonni az állami, majd a belőlük alakult közszolgálati médiumokat. Szól arról is, hogy a néhol direkt, néhol indirekt pártbefolyás és -irányítás mellett a politikai marketing egy újabb eszköz lett a politikusok kezében, amivel akár észrevétlenül is irányítani tudják az újságírókat.

A könyv médiaszociológiai részeiben Sipos egyrészt egészen a Kádár-korszaktól napjainkig elemzi az újságírói hivatás változását (például a médiaetika és a tényfeltáró-leleplező újságírás kérdéseit), másrészt kitér a médiafogyasztási szokások alakulására is, mégpedig az európai tendenciákkal összevetve. Külön is szól a tömegmédia és a tömegdemokrácia összefüggéseiről. Ennek nyomán hangsúlyozza: az 1989–1990-es magyarországi rendszerváltás egyszerre zajlott a Nyugat-Európa több államában már évtizedek óta formálódó új politikai és médiarendszer kialakulásával. A magyarországi politikai média mai helyzetének emiatt csak részben oka valamiféle posztszocialista helyzet; talán inkább a Colin Crouch brit politológus által posztdemokráciának nevezett rendszer magyarázza, ami a demokrácia klasszikus formáinak kiürülését, az állampolgári részvétel és azonosulás csökkenését jelenti. Ez a helyzet máshol is újabb és újabb kísérletekre ösztönzi a kutatókat, értelmiségieket (magyarul lásd például David van Reybrouck A populizmus védelmében című könyvét, illetve Tamás Pál Posztdemokrácia Közép-Európában cím írását az Élet és Irodalom 18. számában).


Részlet Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete című könyvéből (Napvilág kiadó)

Az elmúlt évtizedekben a magyarországi médiarendszer ötször is jelentősen megváltozott: ezeket az átalakulásokat olyan fogalmakkal határozhatjuk meg, mint a média pluralizálódása, a klientizmus terjedése, a politika mediatizációja és a politikai marketing újabb technikáinak elterjedése, valamint az egységes bulvármédia-tér kialakulása. Időben az utolsó az internet megjelenése és gyors elterjedése.

Az 1990-es évek végén Magyarországon a világháló látogatása-használata lényegében még exkluzív tevékenység volt (pár tízezer embernek adatott meg), 2009 nyarán viszont már 52 százalékos volt az internet-penetrárció aránya (ez 3,9 millió rendszeres, azaz legalább havonta egyszeri használót jelentett), a 15 és 24 év közöttiek esetében 84 százalékos. Körülbelül 350 ezer használó nem egyszerű fogyasztó, hanem „gyártó” is: ők azok, akik blogot írtak. (Nagyjából két évvel korábban, amikor az Index nevű hírportálnak naponta úgy félmillió látogatója volt, egyötödük készített, és nagyjából ugyanekkora része kommentált blogot.)

Az internet tehát tömegmédium lett. Ezzel pedig megnőtt a hírfogyasztás, pontosabban az „újságolvasás” mértéke. A napilapolvasásra (ideértve az online verziókat is) szánt idő Magyarországon már 2004-ben is 31,2 perc volt (azoknak az aránya pedig, akik sosem olvasnak ilyen médiaterméket 21,4 százalék lett), ami az európai „középmezőnybe” volt elegendő. Országcsoportokra bontva azt látjuk, hogy az újságolvasásra fordított idő alapján a volt szovjet blokk közép-európai országai egy kategóriába kerültek. Továbbá azt, hogy Európában ugyanezen értékek alapján három másik kategória is látszik: egy déli csoport, amelynek médiarendszereit polarizált pluralista modellnek nevezzük; az úgynevezett észak-atlanti vagy liberális modell (ide tartozik Nagy-Britannia és Írország, illetve távolabbról Kanada és az Amerikai Egyesült Államok), valamint az észak- és közép-európai, másként a demokratikus korporatista modell (Ausztriától Belgiumig és Skandinávia). Ezt a három modellt Daniel Hallin és Paolo Mancini írta le Médiarendszerek című könyvében. A napilapolvasásra vonatkozó itt tárgyalt eredmények Eiri Elvestad és Arild Blekesaume kutatásából származnak. Ők ketten úgy találták a három európai médiarendszerben eltérőek, ugyanakkor jól azonosíthatók is az újságolvasási szokások, azaz direkt kapcsolat van a hírmédia működési módja és a társadalom médiafogyasztása között. (Azaz például a polarizált pluralista Franciaországban, Görögországban stb. olvasnak a legkevesebbet újságot.) Arra jutottak továbbá, hogy a volt keleti blokk országai az újságolvasásra fordított idő alapján a demokratikus korporatista államokkal mutatnak rokonságot. Eltér viszont e két országcsoport a következőkben. Egyfelől Kelet-Európában jelentősebb a különbségek következnek az iskolázottsági eltérések miatt: az alacsonyabb végzettségűek kevesebbet olvasnak újságot, mint ugyanennek a csoportnak a tagjai Észak- és Közép-Európában. Másfelől: Kelet-Európa vizsgált országai közül néhány – elsősorban Lengyelország és Magyarország – a média működési módját tekintve a polarizált pluralista csoportra hasonlít (ez az úgynevezett olaszosodás).

Az új médium és az új alkalmazások azonban nemcsak a médiafogyasztási szokásokat alakították át, nem egyszerűen újabb médiarendszer-változást eredményeznek, hanem a politikai rendszert is alapjaiban formálhatják át. A kérdés az, hogy az internet, amely demokratizálni kezdte a nyilvánosságot, vajon hosszú távon („teljesen”) demokratizálja-e. A blogoszféra (amely az internetes naplókon kívül a klasszikus újságírásra hasonlító formákat és tevékenységeket is magában foglal) vagy mondjuk a különféle fórumok (és a twitter stb.) például lehetőséget biztosítanak arra, hogy az olvasók-tévénézők-rádióhallgatók tetszésük és adottságaik szerint szerepet cseréljenek a média hivatásos munkásaival. Hogy olyan témákat is nyilvánosan tárgyaljanak, amelyek a korábban passzív befogadókat érdekelték volna, de amelyekről a „hivatásos média” nem tudósított. Úgy tűnhet, hogy az internet és a mobilkommunikáció lehetőséget ad arra, hogy a közönség a korábbiakhoz képest sokkal erőteljesebben beleszóljon a média és a politika napirendjének meghatározásába, és hogy sokkal több információhoz és a valóság sokféle értelmezéséhez hozzájusson, közülük magának kedvére valót válasszon.

Elképzelhető tehát, hogy a formálódó médiatársadalom (információs társadalom) átdefiniálja és/vagy megoldja a magyarországi politikai rendszer és nyilvánosság problémáit: a közönség és a politikai média közötti távolság csökkenhet, a passzivitásba szorított/került választópolgár lehetőséget kap az aktivitásra, továbbá nőhet a verseny a „hivatásos médiumok” és a „klasszikus újságírás”, valamint az „új újságírás” és az „amatőr médiamunkások” között. A médiumok közötti konvergencia elvezet(ett) a „képernyők harcához”, azaz ahhoz, hogy egyetlen eszközünk egyszerre újság, televízió, telefon, rádió stb. legyen, tehát hogy e szavak is elveszítsék értelmüket. Mert hogyan hívjuk azt az „újságot”, amelynek e(lektronikus)-lapjain mozgóképek pörögnek, és nem csak egy-egy oldalon, mint 2008-ban vagy 2009-ben egy-egy magazinszámban?

Vagy mindez csak illúzió volna? Utópikus elgondolás? Olyasmi, mint az 1990-es évtized első felében népszerű koncepciók, amelyek a demokratikus deficitek megoldását látták az internetben, hosszú évekkel a web2-nek nevezett formulák (vagy elnevezés) elterjedése előtt? Amelyek azt sugallták, hogy a közélet eróziója megállítható?

Az új médiumok használatának másik (és általánosabb) kérdése a bizalom. A néző, a hallgató, az olvasó sokat talán nem is tud a média működéséről, de annyit azért igen, hogy ne bízzon benne teljesen. Van ugyan különbség az egyes médiumok között, de a többség bizalmát lényegében egyik sem tudja elnyerni. Egy konkrét példát nézve azt látjuk, hogy 2008-ban a blogokat viszonylag kevesen tartották megbízhatónak: egy tizenhat, elsősorban európai országra kiterjedő felmérés szerint átlag a megkérdezettek 10 százaléka; viszont az online hírportálok esetében ez az arány 40százalék, az nyomtatott újságokéban pedig 39. Azaz jobbára a közönség „soraiból kikerült” tartalom-előállítóknak sem hisz – a közönség. Ez arra utal, hogy momentán a nagyobb beleszólást, közügyekhez való nagyobb hozzáférést biztosító médiumok és technikák nem eredményezik a demokrácia működéséhez (megerősítéséhez stb.) szükséges bizalom erősödését.

Problémát jelenthet az is, hogy a társadalmi helyzet alapvetően befolyásolja a médiahasználatot. Igaz, az internet Magyarországon is sokkal gyorsabban elterjedt, mint annak idején az olyan hagyományos médiaeszközök, mint az újság, a rádió, a televízió, és integrálta ezek feladatait. (Ami összefügg azzal, hogy átlagosan nagyjából három és félszer többet költöttek a médiafogyasztók telefonra és internetre, mint újságra és folyóiratra, ami részben összefügg azzal, hogy míg az előbbiek ára 2004-től elkezdett csökkenni, az utóbbiaké megállás nélkül nőtt.)

Viszont a hozzáférés és a részvétel erősen hierarchizált, kulturális, társadalmi okok által meghatározott: befolyásolja például az iskolai végzettség, vagy az, hogy minél szegényebb valaki, annál kisebb az esélye arra, hogy saját (asztali, hordozható vagy kézi) számítógépe és internet-hozzáférése legyen, és emiatt nem juthat hozzá azokhoz a lehetőségekhez, amelyekhez mások igen.

Nézzünk egy konkrét példát! A háztartások nettó havi jövedelemkategóriáit vizsgálva azt látjuk, hogy mondjuk 2005-ben a 101 és 151 ezer forint közötti kategóriába eső háztartásoknak csak 19,3 százaléka rendelkezett internet-hozzáféréssel, e fölött viszont már 42,4 százaléka. Nyilvánvaló, hogy ha az új médium és az új alkalmazások valamilyen mértékben demokratizálják is a médiát és ezen keresztül a politikát, akkor a szegényebbek ebből nagyobb eséllyel kimaradnak.

A jövedelmi viszonyok és az internethasználat közötti összefüggés egy általánosabb problémára példa. Arra, hogy a jobb helyzetben lévők, azaz többek között a jobb keresetűek, az iskolázottabbak ilyetén előnyei más területeken is előnyt biztosítanak nekik – ugyanúgy, ahogy általában a hátrányok is együtt járnak. Ezt mutatja többek között, hogy Magyarországon (amint Falussy Béla Az időfelhasználás metszetei című kötetéből is tudjuk) az ezredfordulón a diplomások kevesebbet tévéztek, rádióztak, mint a csupán általános iskolát végzettek vagy az érettségizettek, viszont hosszabban olvastak újságot/több újságot olvastak. Ily módon bár összesen kevesebb időt fordítottak médiafogyasztásra, mégis jobbak voltak az esélyeik arra, hogy tájékozottabbak legyenek.

Kérdéses továbbá, hogy a több információ több tudást jelent-e – aminek kapcsán annyit bizonyosan elmondhatunk, hogy az információhoz való hozzáférés senkit sem tesz feltétlenül tájékozottabbá és feltétlenül aktívabbá. Kérdéses, hogy az információ ártatlan tények halmaza-e, és mind egyformán hasznos-e. Kérdéses az is, hogy milyen mértékig csökkenthető a közvetítő-szelektáló-értelmező újságírói-szerkesztői szakmai csoportok befolyása és szerepe, azoké, akik az információt „fontosságuk” és igazságtartalmuk szerint rangsorolják és szűrik. Hiszen nap mint nap előfordul, hogy ha mondjuk a Google kereső segítségével valamit meg akarunk tudni, kettő vagy több eltérő „helyes megoldást” is találunk. Ki mondja meg, hogy melyik a helyes – és kell-e, hogy valaki megmondja?

Valószínűnek tűnik, hogy átalakul az újságírói-szerkesztői tevékenység. Egyrészt talán eltűnnek a határok a professzionális és az amatőr újságírók között, mégpedig olyan módon, hogy elterjed az úgynevezett résztvevő újságírás, azaz egyes polgárok híreket és információkat gyűjtenek, továbbítanak, elemeznek és kommentálnak. Ők már nem fogyasztók, hanem részben fogyasztók, részben pedig gyártók lesznek. Lehet, hogy a szerkesztő moderátor, azaz internetes fórumok aktív irányítója lesz, de egyes víziók szerint a jövő inkább a profi újságírók és a résztvevő újságírók együttműködése.

Akárhogy is lesz azonban, az bizonyos, hogy Magyarországon kicsit több mint két évtized alatt öt médiarendszer-változás, alapvető átalakulás zajlott. Hol van már az első? És hol vannak annak problémái? 2010-ben tehát már nem az 1989–1990-es magyarországi változások (speciális) következményei határozták meg a médiarendszert, hanem inkább a világban tapasztalható, hosszú időtartamú változások, illetve az új médiumok megjelenése. Utóbbi az ingyenes médiaszövegek elterjedésével együtt médiaiparon belüli átrendeződést eredményezett, és így tovább növelte a szeriőz média versenyhátrányát és válságát (hiszen a „komoly” tartalom magas előállítási költségét a „példányok” és a hirdetési felület eladása együtt fedezi). Ehhez jött a magyarországi médiarendszer „harmadik válsága”: a 2009-ben a magyarországi hirdetési piac 19 százalékos csökkenését is magával hozó világméretű gazdasági krízis.

Úgy tűnik azonban, hogy emellett számolni kell kétféle sajátossággal is. Egyrészt mintha létezne valamiféle sajátos és közös a közép-európai médiafogyasztásban, ami ezt a régiót a demokratikus korporatista modell államaival rokonítja – miközben viszont a médiarendszert az olaszosodás jellemezte. Másrészt az említett (általános) kihívásokra adott magyarországi válaszokban is van valami sajátos-sajátságos, ami részben (de csak részben) az államszocialista korszak örökségével magyarázható.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

красные деснаdab dmh dphкак вывести средства с олимп трейд