A nyelvművelés hőskora – huszonegyedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



A nagy 19. századi reformnemzedék szabadelvű, elfogadó, a nyelvi autokratizmustól berzenkedő gondolkodását és a korszak ebből következő „nyelvműveléstelenségét” meglehetősen harcos föllépéssel söpörte el az az időszak, amelyet Szarvas Gábor nevével szokás összekapcsolni. Teljességgel érthető, ha a nyelvművelés Szarvast gyakorlatilag szentként tiszteli: a nevével fémjelzett kor kiemelkedően fontos a magyar nyelvművelés történetében. Ebben az időben vált gyakorlattá, és ekkor kapott először széles nyilvánosságot a mai értelemben vett „hibakereső”, „törvényalkotó” nyelvművelés. Számos olyan „nyelvhelyességi szabály” keletkezett ebben az időben, amelyet sokan máig követendőnek tartanak, és a korszak legfőbb vezérelve, a nyelv „törvényeire” való hivatkozás még inkább jelen van a mai hétköznapi nyelvművelő gyakorlatban.

Szarvas Gábor (1832–1895) jogi tanulmányait betegség miatt nem tudta befejezni, a tanári vizsgát viszont letette, s egészen nyugdíjazásáig tanított, először Egerben, aztán Baján, Pozsonyban, végül Pesten. Közben olykor tárcákat írogatott (Pap Rika álnéven), később érdekelni kezdte a nyelv: 1872-ben a magyar igeidőkről jelent meg munkája, Szilády Áronnak és Budenz Józsefnek segédkezett a Nyelvemléktár első köteteinek szerkesztésében, aztán Simonyi Zsigmondnak a Magyar Nyelvtörténeti Szótár összeállításában. Hírnevét azonban elsősorban nyelvművelő buzgólkodásának köszönheti: 1867-ben Magyartalanságok címmel jelent meg az a munkája, amely már a címében is hordozza Szarvas szemléletét, s amelynek minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy pár évvel később őt kérték meg annak a folyóiratnak a szerkesztésére, amellyel az volt az ötletgazdák – többek között Arany János, Gyulai Pál, Csengery Antal – célja, hogy a nyelvújítás második szakaszában előállt nyelvi káoszon valahogyan úrrá legyenek. A nyelvi kavarodás abból adódott, hogy a 19. században tömegével (szó szerint ezrével) születtek az új szavak, és a magyar nyelv kiterjesztése a század második felében tovább folytatódott: egyre több nyelvhasználati tartományban volt szükség rá a különféle tudományterületeken, az iparban mindenféle szakmákban, de korábban nem voltak magyar szakkifejezések az üzleti nyelvben, a közlekedésben, kereskedelemben sem. Ugyanebben az időben nagymértékű asszimiláció is zajlott: Pest németajkú polgárai nyelvet cseréltek, és a közösség egykori német anyanyelvének hatása természetesen megjelent az új, már dominánsan magyarul beszélő generációk nyelvében, értelemszerűen elsősorban a mondattanban. Német mintára használt vonzatok, a németben megszokott szerkesztésmódot tükröző igekötők, szóösszetételek sokasága jellemezte a „pesti nyelvet”, megalapozva rosszhírét – de erről később. Mindenesetre okozott némi ijedelmet, hogy az akkori felfogás szerint mindez sérüléseket okozhatott a „magyar nyelv szellemében”.

A nyelvről szóló ismereteket népszerűsítő, az eligazodást segítő folyóirat terve tehát racionálisan és érzelmileg is indokolt volt, de a megvalósulás, az 1872-ben indított Magyar Nyelvőr egészen más lett, mint amilyennek szánták. Nem mintha a lapot nem olvasták volna, ellenkezőleg, a tudománynépszerűsítő jellegű folyóiratok közül az első évtizedet tekintve ez volt a legolvasottabb és a legbefolyásosabb. A lap és szerkesztői igen nagy tekintélyre tettek szert – Szarvas már négy évvel halála után mellszobrot kapott az Akadémia épülete előtt, sőt ennek kapcsolt részeként örökös babérkoszorút (vagy legalábbis annak alapjául fölhasználható ágat) is, amelyet a talapzathoz simuló fiatal nőalak nyújt felé.

Szarvas Gábor folyóirata első számában a következőképpen fogalmazta meg törekvéseit: „Akarjuk ott, a hol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását; a hol az idegen nyelvekkel való érintkezés korcs kifejezéseket termesztett, a tisztaság elémozdítását; akarjuk a követelményeknek teljesen megfelelő tudományos magyar nyelvtannak összeállítását megkönnyíteni s részben elkészíteni az által, hogy anyagot gyűjtünk s a függőben levő kérdéseket tüzetes megvitatás által tisztázzuk; mind ezt pedig a magyar nyelv életéből merített eszközök segítségével akarjuk megvalósítani.”

A „magyar nyelv életéből merített eszközök” ez esetben a nyelvemlékeket és a népnyelvet jelentették, összhangban az időközben Európában egyre inkább hódító pozitivista nyelvészeti irányzattal. A pozitivizmus nemcsak a nyelvészetet uralta a 19. század végén, a 20. század elején, hanem minden más tudományágat és persze a filozófiát is – egyfajta tudományhitnek is nevezhetjük, hiszen szentként, valódi irracionális imádattal tiszteli a rációt, fetisizálja a megfogható, kimutatható adatokat, csak a tettenérhető, tételesen bizonyítható összefüggéseket ismeri el létezőnek, és legszívesebben száműzné az intuíció bármely formáját. Minthogy a pozitivizmus sok tudományágban ma is legalább a főáram, de nem ritkán egyeduralkodó, a tudományos műhelyben nevelkedett emberek sem mindig veszik könnyen észre (vagy ha észreveszik, nehezen dolgozzák föl lelkileg), hogy a pozitivizmus a tudomány lehetséges művelési módjainak csak egyike, s az adatok tisztelete nem föltétlenül azonos az adatok mindenhatóságába vetett vakhittel, amely a lehetőségek mérlegelésének, gondolatkísérleteknek nemhogy nem hagy teret, hanem kifejezetten tudománytalannak tart minden ilyesfajta „képzelgést”.

A nyelvészetben a pozitivista szemléletet a németországi forrásból eredő, újgrammatikusnak nevezett iskola vitte tökélyre. Az újgrammatikus tanok szerint a nyelvet vizsgáló tudósnak, ha magát egyáltalán tudósnak akarja tartani, a nyelvet mintegy természeti jelenségként kell vizsgálnia. Ugyanennek a tudományos felfogásnak viszont az is jellegzetessége volt, hogy a természetet meglehetősen gépiesnek, mechanikus működésűnek gondolta – ne feledjük, a társadalom egyre szélesebb rétegei kezdték az iparosodás áldásait élvezni, az ipari forradalom vívmányai okkal bűvölték el a nagyközönséget. A mechanika csodálatával magyarázható, hogy az újgrammatikusok a nyelv vonatkozásában is kivétel nélküli szabályokat kerestek. E szemlélet képviselői úgy vélték, hogy az egykorú nyelv leírását elsősorban a nyelv történetéből kell kibontani – a nyelv történetének megismerésére pedig a nyelvtörténeti adatokon kívül csak a népnyelvet tartották autentikus forrásnak.

Szarvas Gábor szorgos pozitivista volt – legalábbis a Nyelvőr indítását megelőző évektől, kezdetben ugyanis ugyanúgy a romantikus nyelvfilozófia határozta meg gondolkodását, mint legtöbb kortársának. Szarvas szerkesztői kinevezésében azonban már a szintén pozitivistává áttért Hunfalvy Pálnak és az általa Németországból importált Budenz Józsefnek volt jelentős szerepe. Hunfalvyt is, Budenzet is elsősorban a finnugor nyelvrokonság körüli civakodások kapcsán szokás ismerni, de bőségesen voltak más összetűzéseik is: az egyik a Nagyszótár szerkesztőivel, Czuczor Gergellyel és Fogarasi Jánossal, akik szótárukat lényegében a romantikus nyelvfilozófia templomává emelték; kétségtelenül tele volt olyan szómagyarázatokkal, amelyeken ma mosolygunk, de őszintén szólva Hunfalvynak is voltak olyan etimológiái, amelyek később badarságnak bizonyultak. Hunfalvy, miután megismerkedett az új irányzattal, a pozitivizmussal, magát a humboldtiánus szemléletet viselte nehezen, s ragadott meg minden alkalmat, hogy lerombolja az övét megelőző nézetrendszer bálványnak értékelt főművét, a szótárt.

A mi szempontunkból viszont most nem ezek a csatározások a legfontosabbak, hanem amit az anyanyelv kognitív státusáról vallottak. Emlékszünk rá, a romantikus nyelvfilozófia az anyanyelv és a beszélő viszonyát jóval bensőségesebbnek vélte, mint a beszélő és más nyelvek viszonyát – a lényeget tekintve valahogyan úgy, ahogyan később a nyelvi relativizmus képviselői is. Hunfalvy számára nem létezett ez az aszimmetria, de azt sem fogadta el, ami Teleki József gondolatrendszerének alapjául szolgált, nevezetesen hogy a magyar nyelv az, amit a magyarok beszélnek. Hunfalvy azt vallotta, hogy „A’ nyelvet, jóllehet az emberi gondolkodó tehetség sajátos, ösztönszerű természetének nyilatkoztatjuk, mégis mindenkinek tanulnia kell, akár szítta legyen az anyja tejével, akár nem.” Azaz: anyanyelvünket ugyanúgy tanulnunk kell, mint az idegen nyelveket, s a nyelvész feladata az, hogy a nyelvtudományban szerzett ismeretei alapján megtanítsa a nyelvet – az anyanyelvi beszélőknek. Nyilvánvaló, hogy minden előíró szemlélet és tevékenység alapja csakis ez a megközelítés lehet.

És van még egy fontos pozitivista tétel: Hunfalvy osztotta azt a nézetet, amely szerint a nyelvész dolga a nyelv objektív, elfogulatlan elemzése (ez ellen más nyelvészeti irányzatok sem emelnek kifogást), amelynek során egyértelmű tények tárulnak föl (vagy nem, tesszük ma hozzá), s hogy a tények fölismerésében a tudóst csak erkölcsi korlátok akadályozhatják – ha nem tud eleget, ha túlságosan ábrándos hajlamú, vagy ha tudatosan ferdíti el a tényeket. A tudás megszerzésének etalonja a módszeres (poroszos) iskolai tanulás, nem holmi kísérletezgetések és próbálkozások, és a helyes módszer garantáltan helyes eredményhez vezet. Mindez szöges ellentétben áll a romantikus nyelvfilozófia szabadlelkű képviselőinek gondolatkísérletező kedvével és türelmével: Hunfalvy pozitivista gondolatrendszerében nem a tudományos munka szükségszerű kísérőjelensége volt a tévedés, hanem morális hiányosság.

Szarvas tehát Hunfalvytól kapta a nyelvészeti muníciót nyelvművelő munkálkodásához. Vérbeli pozitivistaként fejtette ki, hogy a „lehetséges” nem tudományos kategória: ’azt is be kell bizonyítani, hogy állhat [valami ott, akkor és úgy, ahogy feltesszük], azután, ha ez be is volna bizonyítva, az állhat-tól az áll-ig még végtelen hosszú az út’.” Szarvas nemcsak az etimológiai módszertant illetően állt Czuczor és Fogarasi mellől Hunfalvy és Budenz oldalára – saját beszámolója szerint sokáig ugyanolyan harcosan védelmezte Czuczor és Fogarasi elveit, amilyen haraggal később kikelt ellenük –, hanem alaposan megtanulta a pozitivista lecke minden fejezetét is. Körével együtt a formális logikát tartotta a nyelvi jelenségek egyetlen lehetséges magyarázóelvének; nem tudták magyarázni a nyelvben előforduló ellentmondásokat, mert „mindig a vagy-vagy, sohasem a mind-mind elve” alapján közelítették meg a nyelvvel kapcsolatos kérdéseket; és a nyelv törvényeinek megtartása vagy megsértése náluk erkölcsi kérdéssé vált. A nyelv jelenkori legtökéletesebb változata náluk is a „népnyelv”: 1872-ben írta Szarvas a Nyelvőrben, hogy a „nyelv tiszta eredetiségét népünknek azon részénél tartotta s tartja meg leginkább, mely többé-kevésbé elszigetelve magának élt s a más ajkúakkal s a magyar civilizált osztályokkal mennél ritkább érintkezésben állott”.

Szarvas természetesen ugyanezt a szemléletet követte akkor is, amikor a nyelvhelyesség, pontosabban a helytelenség fogalmát meghatározta: „Mi a helytelenség? Minden olyan szó, kifejezés vagy kapcsolat, melynek sem nyoma, sem képe nincs a nyelv életében, tehát a melynek létezése erőszakolt s mely nem nyelvbeli analógia szerint készült.” Vagyis helyes képzésűnek, létjogosultsággal rendelkezőnek kizárólag azokat a szavakat tekintette, amelyeknek „van képük” a nyelv életében – amelyeknek nincs, azokat azért vetette el azonnal, mert azt a lehetőséget, hogy a nyelv változik, egyáltalán nem vette figyelembe. De nem vette figyelembe azt a lehetőséget sem, amely pedig saját nézetrendszerén belül is súlyos ellenérv az ilyenfajta szigorúság ellen, hogy a nyelv történeti adatai hézagosak, hiszen szerencse és véletlen kérdése, hogy az egykori nyelv írott emlékeiből mi maradt fenn, és mi veszett el. A kényszerű töredékesség miatt egy esetlegesen előkerülő nyelvemlék romba döntheti a helyességről kialakított elveit. Ezeket az ellenérveket már kortársai is figyelmébe ajánlották – mindhiába.

A Nyelvőr nyelvtörténet-központúságának és a „nép” fetisizálásának más oka is volt. A század utolsó évtizedeiben a „magyar múlt” (vagy inkább az elképzelt múlt) témája központi jelentőségűvé vált a különböző művészetek historizáló irányzataiban, és szintén nagy sebességgel szaporodott a történelmi giccs. Egyre-másra kerültek elő az álkrónikák és a múlt egyéb „emlékei”, mint például Thaly Kálmán kurucvers-hamisítványai, Fadrusz János „élő rovásból” gyártott rovásfeliratai, szintén ekkor élte fénykorát a jóval korábban „fölfedezett” Csíki székely krónika. A történeti giccs ikertestvéreként megjelent az irodalomtörténetből jól ismert és sokat kárhoztatott álnépiesség. Németh G. Béla – Horváth Jánossal egyetértésben – úgy vélte, hogy az álnépiesség kultuszának „feldajkálásában” jelentős szerepet játszott a Nyelvőr, s ezzel komoly károkat okozott a magyar irodalomban. Szarvas Gábor és munkatársai nem pusztán idealizálták a „romlatlan” falusi nyelvet, hanem természetesen csak úgy tartották megvédhetőnek, ha a falu s a benne élők megfelelően elszigeteltek maradnak. Ráadásul Szarvas a népszínművek „népnyelvét” tekintette a népnyelv tiszta megnyilvánulásának, hosszasan lelkendezett például egy Piros Pista álnéven szerkesztett könyvecske „nem csak hogy hibátlan magyarsággal” írt, hanem egyben „az első sorától az utolsóig magyaros, népies” szövegén. Sőt, Szarvas maga is ebben az álnépi, adomázó, talpig közmondásos-szólásos, stílusparódiával felérő modorban írta a cikkeit.


Az ő nótája – Bihari Sándor  (1893) – Wikipedia

A Magyar Nyelvőr főszerkesztőjének fölkért Szarvas Gábor először Volf Györgyöt, aztán Simonyi Zsigmondot kérte meg fő segítőjének. Különösen Volf teljesítette jól Szarvas elvárásait. Főszerkesztőjével versengve folytatott kíméletlen gyalázkodást a nyelv „védelme” címén. A mérgezett tintába mártott tollal írt gúnyolódó, kioktató hangú írások érthetően sok ellenséget szereztek a Nyelvőrnek: három évvel a folyóirat indulása után már azok is ellene voltak, akik kezdetben támogatták tevékenységét. Szarvas és köre összeveszett gyakorlatilag a teljes magyar irodalmi élettel. Ismét Németh G. jellemzésével: „Szarvas és Volf a bíró tisztét vállalták el, s e tisztség jogán vontak ítélőszékük elé eleveneket és holtakat. S láthatólag: úgy érzik, tisztük, méltóságuk legfőbb követelményének, a törvények ismeretének birtokában vannak. Kevesen ejtik ki annyiszor, mint ők a ’törvény’ szót. Kiindulás és konklúzió, támadás és védelem, helyeslés és elutasítás mind-mind végső soron egyetlen szóvá sűrűsödik: törvény.” Gyulai nem nézte jó szemmel, hogy a 19. századi klasszikus művek is a nyelvtisztogatás elszenvedőjévé váltak. Aranyt nem az új szavak zavarták, hanem a mondatszerkesztés sutaságai. A városiasodott polgárság azon értetlenkedett, miért kellene az elszigetelt falvak – pláne a silány népszínművek – nyelvét beszélniük.

Mégis, mint mondtam, a Nyelvőr a nagyközönség körében népszerű volt, sőt a század utolsó évtizedeiben nagy divatjuk volt a nyelvi illemtankönyveknek is. Egyrészt valóban sokan érezték úgy, hogy nyelvi labirintusban kódorognak, nehezen igazodtak el az új formák, változatok, innen-onnan előugró újabb és újabb kifejezések között. Nem mindenki irtózott a heves ledorongolások hangnemétől, sokan örültek az „érthető”, tudománynépszerűsítőnek értelmezett stílusnak, és – nem alap nélkül – hitték, hogy a Nyelvőr olvasásával a kor tudományos nyelvészeti nézeteit is megismerhetik. Ráadásul a lap interaktív is volt, olvasóit igyekezett minél szélesebb körben bevonni a „gyűjtésekbe”, s ne tagadjuk, ma is sokan dédelgetik magukban azt az illúziót, hogy „értenek” a nyelvhez. Másrészt a lap maga azokban is fölkelthette a tanácskérés igényét, akik korábban nem gondoltak volna erre: keresletet generált, méghozzá ügyesen összeapplikálva a „nyelvi igényesség” iránti vágyat a magyarságtudattal – elvégre a meghirdetett harc mindenek előtt a „magyartalanságok” ellen irányult.

A Nyelvőr népszerűségének legstabilabb támasza ugyanis a nyelvi nacionalizmus volt. A magyar nyelv dicsőítése persze jóval régebben szokásuk volt már íróknak, grammatikaszerzőknek, és a szerencsétlen, jövendölésként és egyben átokként értelmezett „herderi jóslat”, amely szerint a szláv és német nyelvi környezetben a magyar akár még el is olvadhat (majd egyszer valamikor), még hevesebb nyelvóvó érzületeket váltott ki. Ez végigvonult a 19. századon – ami még önmagában, ha az anyanyelv tökélyének hirdetése nem fordult más nyelvek és nemzetek pocskondiázásába, nem nyelvi nacionalizmus, bár kétségtelenül könnyen csap át abba. Ott volt aztán a herderi-humboldti „nyelv és néplélek” összekapcsolásának tana: ennek elferdített, gépiesített értelmezése egyenesen vezetett a nyelvi xenofóbiához, ahhoz a vélekedéshez, hogy az idegen szavak, s legfőképp az idegen „gondolkodásmód” helyreállíthatatlan károkat okoz a nyelvben. A nyelvi idegengyűlölet szintén természetes módon fordult az elsődleges „elnyomók”, a latin s még inkább a német ellen: egyrészt mert az asszimilálódó polgárság nyelve valóban a német volt, ezért a szubsztrátumhatás a német szerkezetek megjelenésében vált érzékelhetővé, másrészt mert az urbanizáción fanyalgó ellenszenvet is jól be lehetett ugyanide csatornázni, harmadrészt pedig a Habsburg-ellenes indulatok szintén rávetültek a magyar nyelvre rontó, pusztulására törő „germanizmusokra”.

Mindebből kialakult az a kép, hogy a magyar a latinnál és a németnél is felsőbbrendű – ezt Volf György azzal próbálta alátámasztani a Nyelvőr első évfolyamában írt Idegen csemeték. Fattyú hajtások című cikkében, hogy lám csak, hát Petőfit meg Aranyt nem lehet rendesen németre fordítani, és volt olyan „nyelvi illemtankönyv” is, amely szerint a német színtelen, unalmas és száraz. Mégis, felsőbbrendűség ide vagy oda, éppen a német jelent a magyarra halálos veszedelmet: a német eredetű szavak fattyúként sarjadva fojtogatják, ráadásul az idegen szavak átvétele azt sugallja a külföldieknek, hogy a magyar más nyelvek szóadakozására szorul, kénytelen átvenni más nyelvekből szavakat. Az asszimilálódott németek magyarjából terjedő németes gondolkodás beszüremkedése ragályként terjed a városi nyelvben, olyannyira, hogy a hírlapírók slampos mondatfűzése már többet árt a magyarnak, mint a forrásként azonosított beolvadt városlakóké. Pest maga a fertő: a tőrőlmetszett, elzárt magyar falvakból fölkerült cselédek és az ártatlan kisdedek nyelvhasználata is brutálisan romlott – például igennel válaszolnak olyan kérdésekre, hogy hideg van-e kint vagy elmentek-e sétálni (ahelyett, hogy hideg, illetve el).

A Nyelvőr legtöbbet lovagolt vesszőparipája tehát az „idegen szavak” és az „idegenszerűségek” kárhoztatása volt, de a legnagyobb ellenséget mégis belül találta meg – mint minden, Teleki szavával „diktátoros hajlamú” ideológia. Ez pedig a nyelvújítás volt, amely Szarvas és munkatársai szerint nyelvi szörnyszülöttekkel tömte tele a magyar nyelvet, olyan förmedvényekkel, amelyeknek se a hótiszta falusi nyelvben, se a patinás nyelvemlékekben nem lehetett mintáját lelni, mert hogy valamilyen más nyelv képére, s még inkább – Volf megfogalmazásában – „valami holdbeli nyelv hasonlatosságára és törvényeire vannak alkotva”. Ennek megfelelően a Nyelvőr első nemzedéke a már széles körben használt nyelvújítási szavakat is ki akarta irtani a magyar nyelvből, ha úgy ítélték meg, hogy helytelen szóképzéssel, szóösszetétellel keletkeztek, függetlenül attól, hogy hol bukkantak a bűnösre, közbeszédben, hírlapban vagy Vörösmarty verseiben. Az ellenségkeresés fő csapásiránya mindenesetre arról árulkodik, hogy Szarvas tisztogató munkásságának alapját a Hunfalvyt követő, fafejűen értelmezett (és egyébként sem lebegően képlékeny) pozitivista nyelvészeti tanok szolgáltatták. Az is kétségtelennek tűnik viszont, hogy a Nyelvőrt széles körben népszerűvé nyelvi ideológiájának, stílusának és gyakorlatának a nyelvi nacionalizmussal való intim összefonódása tette.

Nyelvőr-kritikájában Németh G. Béla hívta föl rá a figyelmet, hogy „eléggé ismeretes egyrészt a népszínmű szemlélete és [a] feudális-patriarkális szemlélet közötti összefüggés, másrészt az az összefüggés, amely a lojális hivatalnok kispolgárság (amelyhez Szarvas és munkatársai maguk is tartoznak, s amely közönsége és igen sok esetben szerzője is a népszínműnek) és az uralkodó osztály, s abból is főképpen a dzsentri, szemlélete között fennáll”. Tanulmánya egy másik részén kiegészítette az idézett részt azzal, hogy itt a kispolgár társadalmi hierarchia iránti lojalitásáról van szó. Ehhez hozzáfűzhetjük még, hogy a korszakot és a két, egymással szöges ellentétben álló nyelvfilozófiai szemlélet paradigmatikus küzdelmét részletesen elemző Békés Vera a pozitivista tudományszemlélet uralomra jutásának okaként azt az általános értékválságot jelöli meg, amely a 19. század utolsó harmadában bekövetkezett gazdasági és politikai válság következménye volt, s amelyet „a liberális illúziókkal való leszámolás” korának neveznek. Lényegében tehát, bár más-más nézőpontból, mindketten ugyanazt az ideológiát jelölik meg a Szarvas-féle nyelvművelő elvek társadalmi háttereként: az öntudatos polgári szabadság sok nyűggel járó felelősségét önkéntes igazodásra cserélő kispolgárság világszemléletét.

A nyelvművelés saját belső története értelemszerűen enyhébben értékeli az „új ortológia” időszakában történteket. Ez a belső történet elismeri ugyan, hogy Szarvas és munkatársai sokszor tévedtek, de a tévedéseket nem elvi, hanem gyakorlati jellegűnek tartja. A legkevésbé elfogult Fábián Pál elismerte, hogy nem volt szerencsés a „hibás alkotású”, de Szarvasék korára már meggyökeresedett nyelvújítási szavakat elítélni, s hogy túlzott népieskedésük ártott a polgárosulási folyamatoknak – ám Szarvas Gábor és a köré csoportosulók tevékenységének mérlege nála is kétségtelenül pozitív. A krónika többszörösen is felmentést ad a „túlbuzgóságra”. Az ortológia győzelmét „szükségszerű”-nek nevezte, arra hivatkozva, hogy az adott korban a németajkú polgárság asszimilációja és a nyelvújítás „szóficamai” veszélybe sodorták a magyar nyelv épségét; s nem látott belső összefüggést a Nyelvőr népieskedése és a népszínműveket nagy népszerűségre juttató „malomalja-fokos” mentalitás között sem. A nyelvművelés más történetírói még határozottabban álltak ki a korai Nyelvőr mellett. Tompa József szerint például „csak a népies, jórészt tisztább magyar beszédnek ilyen lángoló szeretetével lehetett az újságok s a közélet nyelvének idegenszerűségeit legalább megritkítani s a magyaros szerkesztés rangját visszaszerezni! A nyelvújításnak már-már törvényesülő önkényeskedését is csupán az ő [Szarvas Gábor] ’grammatikusi düh’-ével lehetett kiszorítani a divatból […]. Sőt talán a Nyelvőrnek költői stb. szabadságot nem ismerő, kegyetlenül gunyoros bírálatától való félelem is hozzájárult, hogy helyreállt népünk anyanyelvi felelősségtudata”.

A nyelvművelés szempontjából persze érthető, hogy a Nyelvőr-korszak védelmet élvez. Az a 19. századi nyelvújító munka, amit a mai nyelvművelés is szívesen nevez előzményének, lényegében az írók és irodalmárok felségterülete volt egészen Szarvas Gábor színrelépéséig, és sokkal inkább a stílus kérdései érdekelték, mint a grammatikai „helyesség”. Szarvas nemcsak a nyelvművelést mint diszciplínát zsákmányolta a nyelvtudománynak (nem mondhatni ugyan, hogy minden nyelvész örömére), hanem ő volt az első „hivatásos” nyelvművelő is, az első nyelvművelő folyóirat pedig a Nyelvőr. A nyelvművelés az ő korában szerezte be nyelvtudományinak látszó érveit a helyesség megítéléséhez, és a nyelvművelés gyakorlatában manapság is gyakran találkozhatunk ennek a Hunfalvy és Budenz által meghonosított pozitivista nyelvfelfogásnak a szemléletével. A nyelvművelő érvek és a nyelvhelyességi elvek közül a „grammatikai” típusúak azóta is erre az alapra épülnek. (Ezeket akkor vetik be, amikor nyelvészeti magyarázatot próbálnak adni arra, mit miért bélyegeznek meg.) Mindannyiunknak ismerős ma is az „idegen szavak” és „idegenszerűségek” elleni hajsza, a „germanizmus” bélyege szintén, akkor is, ha mára főgonosszá az angol lépett elő: az egykori bélyegek és harci motiváció ma ugyanúgy jelen vannak, mint másfél évszázada.

Velünk maradt a „pesti nyelv” kiátkozása is. A 19. század végén szerzett rossz hírét elméletben azóta is őrzi (gyakorlatban meg a budapesti a mintaadó változat), csak hozzáadódott még az 1930-as években a „tolvajnyelv” túlzott hatásának vádja, és egyébként minden további gyanakvás is, amely a polgárosodást és a városiasodást kísérte és kíséri. Figyeljék csak meg, ha valaki nyilvánosan, sztenderdnek értelmezett beszédhelyzetben olyan fordulatot használ, amelynek szalonképességében bizonytalan (például lenyúlta, eldobta az agyát stb.), akkor mentegetőzésképpen a jelentését tekintve tökéletesen értelmetlen pestiesen szólva kifejezéssel vezeti föl (azért értelmetlen, mert az utána következő fordulatot az egész országban ismerik és használják). A pestiesen szólva mindössze annak a jelzése, hogy a beszélő tudja ám, most nem egészen komilfó, ahogyan magyarul beszél, mások talán „túlságosan szlengesnek” minősíthetik, és homlokráncolva csóválják a fejüket a képernyő előtt, ha tisztes közszereplő szájából hallják – és a pestiesen szólva egyben annak a jele, hogy a magyar közvélemény meglehetősen normatív, az egyébként magyar nyelvtudásukban magabiztos értelmiségiek agyában is hevesen munkálkodik a nyelvőrködő szuperegó.

Azt gondolnánk, csodára van szükség, ha a mai nyelvművelés egyként föl akarja vállalni a nyelvújítás és a nyelvművelés apostolának örökségét: világos, hogy sem Kazinczy, sem Szarvas imázsa nem sérülhet, noha a Nyelvőr vitéze nem kímélte a széphalmi nyelvhőst. Még sincs szükség fékevesztett trükközésre ahhoz, hogy Kazinczy újításhívő neológus beállítódásának szerves folytatásaként tüntessék föl Szarvas újításellenes neo-ortológiáját. A konkrét elvek valóban ellentétesek voltak, a szemlélet azonban tényleg azonos volt, nevezetesen, hogy a nyelv eszköz, javítható és javítandó. A korai neológusok és a 19. század végi új-ortológusok nyelvfilozófiai álláspontja azonos volt, s élesen szembenállt a köztük lévő kor „tökéletes nyelvbéli ideált” borzadva elutasító romantikus nyelvfilozófiájával, Teleki és a Tudós Társaság nézeteivel.

Érdemes fölfigyelni rá, hogy ez a köztes korszak – még egyszer, a nyomaték kedvéért: amikor a magyar nyelv megújítására és kiterjesztésére megalakították a Magyar Tudós Társaságot – lényegében hiányzik a nyelvművelés kanonizált belső történetéből. A nyelvművelés krónikásai ugyanúgy jártak el, ahogyan minden tudományos nézetrendszerben szokás, ha a sajátjukkal szembenálló, számukra értelmezhetetlen másik paradigma (szemlélet) tevékenységéről van szó: egészen egyszerűen nem vesznek tudomást róla, hogy létezett, vagy valamiféle jelentéktelen, a változást szükségessé tevő, „eltorzult” korszaknak tüntetik föl. Ennek megfelelően olvashatjuk az Akadémia első korszakáról, hogy a szervezet kezdettől fogva „magán viselte a nyelvi liberalizmus bélyegét”. Ez az ítélet persze a nyelvművelés szentesítette elvekhez igazodik, s ezért elmarasztaló, de kétségtelenül kulcsot ad annak megértéséhez, hogy miért olyan nehéz ebben a korszakban „nagy nyelvművelőket” fölkutatni, s miért nehéz töretlen ívűnek láttatni a nyelvművelést. Fölöslegesen keressük ugyanis a mai nyelvművelés elvei vagy gyakorlati fogásai közül bármelyiknek a forrását ebben a korszakban, de hiába is próbálunk bármilyen, a mai értelemben vett nyelvművelő elvet kimutatni a század középső harmadában. Ennek éppen az az oka, hogy ebben a korszakban egészen más nyelvszemlélet uralkodott, mint az ezt megelőző vagy a későbbi, szimbolikusan a Nyelvőr megjelenésétől számított periódusokban, s ezzel a nyelvszemlélettel egészen egyszerűen nem fér meg a normatív hozzáállás – márpedig ez a nyelvművelő magatartás egyik alapeleme.

A Kazinczy és a század vége közötti nyelvművelés közt a híd kiépítése, amellett, hogy kognitív értelemben szinte szükségszerű, mellesleg igen hasznos is: a történetben így pusztán mellékszálként van jelen az – egyébként Akadémia alapszellemét meghatározó – „liberális tévelygés”, s egyben értelmet nyer az új korszak határozott fellépése is: hogy igazán véget kellett már vetni a nagy szabadosságnak. Ráadásul nem sérül a Kazinczy-éra mítosza sem, annak ellenére, hogy a Teleki nézeteit lesöprő új korszak vezére, Szarvas Gábor és mozgalmának elkötelezett hívei nyíltan és élesen a Kazinczy által kezdett nyelvújítást kárhoztatták azért, hogy – nézetük szerint legalábbis – a magyar nyelv a 19. század végére satnyává és korccsá vált.

A nyelvművelés történetíróinak védelmében azonban ne gondoljuk, hogy itt valami tudatos történelemhamisításról van szó. Azok a tudományos iskolák, amelyek önmagukat kizárólagos érvényűnek tekintik, saját történetüket írva nyilvánvalóan saját szemléleti előzményeiket keresik, s ami nem illeszthető a nézeteikhez, azt egyszerűen tudománytalannak ítélik. Ugyanaz történik tehát, mint minden, magát kizárólagos érvényűnek minősítő (politikai, társadalmi, kulturális, vallási stb.) eszmerendszer esetében: csak az fogadható el – bárminek, „családnak”, „magyarnak”, „helyesnek”, „erkölcsösnek”, „igényesnek” stb. –, ahogyan ők értelmezik, ami nem illeszthető az ő gondolkodási keretükbe, az nincs, hülyeség vagy káros, zavart okozó torzulás, amit jobb mielőbb ellehetetleníteni, betiltani, megsemmisíteni.

Összegzésképpen: a nyelvművelés hőskorában tehát az alapelveket még a kor vezető nyelvészeti vonulatának tanaiból, a pozitivista elvekből lehetett magyarázni – a korábbi időszak nyelvműveléstelenségét szintén, csak azt a romantikus nyelvfilozófia nyelvi türelméből. Hasonló tudományos háttér a későbbiekben nem bukkant többé föl – nem is találkozhattunk már vele. A pozitivizmust váltó strukturalista, később a generativista nyelvészeti irányzatok, jóllehet nyelvfilozófiai alapvetésük a pozitivizmuséhoz áll közel, már kifejezetten elítélték az előíró nyelvszemléletet (egyébként a pozitivista tanok sem szükségképpen vezettek nyelvvédelemhez, sőt), a mindkettővel párhuzamosan létező, hol csak alig éldegélő, hol megerősödő társasnyelvészeti iskolák meg pláne (erről bővebben is volt már szó). A Nyelvőr első időszakát követően a nyelvművelés elveit, gyakorlatát, azt, hogy a nyelvművelés mit tartott a nyelv legfőbb megrontójának, milyen célt tűzött ki maga elé, már tisztán az aktuális központosító politikai ideológia határozta meg.

A nyelvművelés – vagy amit egy adott korban éppen annak neveztek – persze történetének első évszázadában sem volt mentes az uralkodó politikai ideológia hatásától. A nyelvújítást a Kazinczyt megelőző, az általa vezérelt és az őt követő korszakban is a nemzeti nyelv elfogadtatása, használatának lehetővé tétele irányította. A század középső harmadában a szabadelvűség nemcsak a nyelvszemléletet, hanem a politikai életet is meghatározta. A Nyelvőr első nemzedéke már a hatalomhoz való igazodás, a hierarchia tisztelete jegyében értelmezte a világot, s mélyen át volt itatva a szabadelvűség fénykorát követő időszakra jellemző áltörténeti és álnépi giccsel, szemléletének terjedését pedig, mint láttuk, mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmusra való hajlandóság biztosította.

A grammatika-elvűség és a nyelvművelő gyakorlat dogmatizmusa, a nyelvi „tisztaság” eszméje, az „idegenszerűségek elleni harc” tehát a 19. század utolsó évtizedei óta jelen van a nyelvművelésben. Ezek az elvek ugyanott gyökereznek, ahol a világot skanzenné alakítani szándékozó urbanizációellenesség, a nyelvek és kultúrák egymásra hatásának kárhoztatása, a bezárkózás, az etnocentrizmus és az abból újra meg újra kinövő idegengyűlölet – beleértve, hogy a legveszélyesebb „idegenek” belülről támadnak. Ugyanott van a forrása, ahol a „nemzet” kirekesztő fölfogásának, annak, hogy a „magyart” a patetikusnak hitt ordenáré bóvlival azonosítják, a „népit” a mucsaisággal, s a kettő eredőjeként a „tökös magyar viselkedést” a Csörgheő Csuli-féle szabadkézi rántottazabáló tempóval. Ahol a polgárosult, nyugatos – nevezzük nevén, európai magyar – szellem megtagadását és hazaárulásnak minősítését a nyugatos, európai integrációt szorgalmazó és megvalósító Széchenyire, I. Istvánra, időnként Mátyásra mutogatva remélik legitimálni.

Ez a szellemiség a 20. század első harmadában izmosodott meg és öltött még visszataszítóbb formát a közgondolkodás egyik jelentős vonulatában és a nyelvművelésben egyaránt.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!