Egyelőre a lábát fűrészelik – az EKA lehetőségéről
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. március 04. vasárnap, 04:36
Mára egyértelművé vált, hogy a Fidesz által kreált választási törvény keretei közt vagy csak egy másik kétharmados párttal, vagy ellenzéki összefogással lehet leváltani a kormányt. És mivel egy ellen-kétharmad kizártnak látszik, körvonalazódni kezdett az Ellenzéki Kerekasztal képe, egy jövendő Nemzeti Kerekasztal reményében.
Az 1989-es és a tervezett forma összehasonlításáról írt elemzésében Ara-Kovács Attila és Magyar Bálint pontosan fogalmazott, amikor az utóbbi feladatait egyfelől a kétharmados diktatúra lebontása forgatókönyvének kidolgozásában, másfelől a válsággal összefüggő gazdasági és társadalompolitikai témák vitájának kezdeményezésében és moderálásában határozta meg (Stratégiák egykor és most).
Sajnos azonban a két szerző akkor is pontosan fogalmazott, amikor a helyzet buktatóit rajzolta fel. Hogy ugyanis az új EKA-ban várhatóan részt vevő ellenzéki pártok egyik része (MSZP, DK) súlyos hitelességi deficitben szenved; hogy a civil oldalon a legalább három típusba sorolható szervezetek (szakszervezetek, jogvédők és különböző társadalmi csoportok) strukturált érdekegyesítése nélkül ez az oldal nem lesz képes a pártokkal egyenrangú tárgyalási pozíciót elfoglalni (márpedig ez széteséshez és az egyéb törésvonalak diktálta rivalizáláshoz vezethet); és végül, hogy a politikai ötletverseny, a külön meghirdetett akciók felmorzsolhatják az egymás iránti bizalmat. „Most az együttműködés potenciális résztvevőit különböző, egymással szembeni gyanakvások és félelmek béníthatják” – írták, és mondataik mára éppen beválni készülő jóslatnak bizonyultak. Jelen pillanatban nagyon úgy fest, hogy a készülő kerekasztal lábát előbb kezdték el fűrészelni, semmint hogy az asztallap megmunkálásával érdemben foglalkoztak volna. Ezt a látszatot most az LMP viselkedése erősíti. A párt ugyanis – meglehetősen zavaró, politikai-taktikai kacskaringózások után – február elején egyértelművé tette, hogy a Kerekasztalt előkészítő tárgyalásokban a Gyurcsány Ferenccel és pártjával fennálló viszonya függvényévé teszi a részvételét.
Ez a viszonya azonban nyilvánvalóan hisztérikus, hiszen a két párt eredeti hozzáállása – a dolgok realitásai felől nézve – sem a Kerekasztalhoz, sem a demokratikus eszményekhez nem különbözött. Ami az előzőt illeti, az ügyben a DK elnöke, Molnár Csaba egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy a DK feltétel nélkül kész az együttműködésre, olyannyira, hogy hiszen már voltak is informális, nem hivatalos egyeztetések az EKA szervezői között. „Annyival fontosabbnak tartjuk az együttműködést a minket elválasztó dolgoknál, hogy kijelentettük: nincsenek előfeltételeink a részvételt illetően” – olvasható a Népszabadságban.
Az LMP eredeti hozzáállását is ugyanez jellemezte, hiszen az EKA létrehozásának szükségességét éppen az általuk szervezett december 23-i tüntetések délutánján mondta ki Székely Tamás, a Szolidaritás Mozgalom társelnöke (a „demokratikus” szót ugyan hozzátette – „DEKA” –, de ez ebből a szempontból lényegtelen).
Ami viszont a másik azonosságot illeti, arról hamarosan kiderült, hogy az LMP végső soron megkérdőjelezi a DK demokratikus jellegét akkor, ha a párt az ő felszólításukra, még az EKA tárgyalások előtt, nem tisztázza a maga felelősségét a Fidesz elsöprő mértékű hatalomra jutásában. Magyarán: az LMP csak akkor hajlandó elfogadni vele azonos módon demokratikusnak (tehát tárgyalópartneri szerepre alkalmasnak) Gyurcsányt és a DK-t, ha előbb bizonyít az általa elvárt „önvizsgálat-teljesítmény” terén. (Ki is jut erről eszünkbe?)
Mindez abból a levelezésből derül ki, amelyet Gyurcsány és az LMP újonnan megválasztott frakcióvezetője, Jávor Benedek egy kisebb nyilvánosság előtt, a Facebookon folytatott egymással. Itt Gyurcsány – visszautalva a már fölvetett problémára – egy 2012. január 31-én közzétett nyílt levélben azt ajánlotta, hogy ha a párt szemében valóban az elmúlt időszak tisztázatlansága a megegyezés akadálya, akkor a „feloldhatatlannak tűnő különbség feloldására” elemezzék közösen a háttérben az MSZP-s éveket. Ugyanakkor nyilvánosan kerüljék el, hogy az akkori ügyek – akár a valódi súlyuk folytán, akár csak ürügyként felhasználva – alkalmassá válhassanak az együttműködés megtorpedózására.
Jávor Benedek erre azt válaszolta (2012. február 4-én), hogy maga végezte el a szóban forgó évek elemzését, amivel azt is érzékeltette, hogy a feltárást nem tekinti közös feladatnak: ugyanis csak a sajátjának tekinti. Úgy vár el másoktól önvizsgálatot, hogy a folyamatban ügyészt és bírót jelöl ki önmaga (a pártja) személyében. Az elemzésben pedig változatlanul oda jutott, hogy a Gyurcsány-kormány „normasértéseit” a jobboldali kormánynak épített királyi út lépcsőfokainak lehet tekinteni: „Az Ön miniszterelnökségéhez kötődő normasértéseknek fontos szerepük volt abban, hogy a demokrácia intézményrendszerét most szétverhették, hogy az alkotmányosság lerombolóinak pártja ezek után is a legnagyobb támogatottságot élvezi, és attól kell tartani, hogy ha az ő kudarcuk beteljesedik, annak egyik következménye a szélsőjobb további megerősödése lesz. Ezzel Önnek és követőinek szembe kellene néznie.” Éppen ezért ők az Orbán-rendszer kemény kritikája mellett továbbra is szeretnék napirenden tartani a mai helyzethez vezető út kritikáját, és azoknak a politikai képviseletére szeretnének vállalkozni, „akiket mélyen felháborít és elkeserít az Orbán-rendszer, de emiatt nem akarják a szőnyeg alá söpörni a megelőző ciklusok hibáit és csalódásait”.
Másfelől viszont Jávor arról is ír, hogy maga is jelentős fajsúlykülönbséget lát az MSZP és a Fidesz kormányzati destrukciói között: az MSZP-t csupán a normasértésekben, a Fideszt viszont a totális pusztításban látja felelősnek, és hangsúlyozza, hogy nem akar egyenlőségjelet tenni a kettő közé. Ezzel egyszersmind bemutatta a hatalmas, kilógó lóláb mibenlétét is. Mert ha ő maga sem akar egyenlőségjelet tenni egy kormány (majd párt) esetleges normasértései, valamint egy másik kormány (majd párt) totális destrukciói közé, akkor hogy tehet egyenlőségjelet a kettő antidemokratizmusa közé, ami pedig a dolgok logikája szerint most az egyetlen kizáró oka az EKA-ban való részvételnek? Nem kérdés, hogy csak úgy tehet egyenlőségjelet, ha nem emiatt teszi. És ha nem emiatt teszi, akkor az eddig történtek alapján kizárólag a rivalizálás mindent felülíró szerepe lehet az egész vágányátállításuk kulcsa. Az az egyetlen, szerencsétlen pillanat, amellyel Gyurcsány ürügyet szolgáltatott a hisztéria újraindításához, amikor a december 23-diki, délelőtti („odaláncolós”) tüntetés egyik letartóztatottjaként engedett az események kínálta (kétségtelenül vonzó) dramaturgiának. Kimondta, hogy „itt most megszülettek a Gyorskocsi utcai koalíció feltételei”, és ezzel módot adott arra, hogy az LMP ezt az ötlet elcopyrightolásának tartsa. És mivel ezek szerint náluk sincs fontosabb az igazságok szerzői jogának tulajdonlásánál, hamar visszaálltak az „abban legyünk egységesek, hogy szemben állunk Gyurcsánnyal” követelményéhez, és részükről befejezzék az egyeztetésekhez való csatlakozást. E mellett a párt – amúgy nem teljesen alaptalan – hivatkozása az önálló pártarculat építésének fontosságára már csak azért is nevetségesen halvány, mert hiszen ezt az arculatot éppen ezzel teszik az összes többihez hasonlóvá.
Igaz, a párt végül mégis leváltotta azt a Schiffer Andrást, aki épp szenvedélyes és elvakult Gyurcsány-ellenességével vált egyre kellemetlenebbé a számára, ám, mint a fentiekből kiderült, ezzel a lépéssel egyáltalán nem ugrottak ki a hisztérikus, személyes viszonyok mindent meghatározó erejének bűvköréből.
Gyurcsány minderre február 13-án így reagált a Facebook Petőfi utca nevű blogján, egy „somlai, horváth” névvel jelzett interjúban: „Távol áll tőlem ebben az ügyben bármilyen cinizmus és flegmaság. De azt tudom mondani, hogy az LMP-nek joga és lehetősége van eldönteni, hogy a Demokratikus Koalíció szavazóival és az általuk támogatott vezetővel együtt akar-e működni vagy sem. Nem várható el azonban egy politikustól, hogy azt mondja a frissen alapított pártja támogatóinak, hogy mégse képvisellek titeket, mert az LMP ezt nem akarja. Úgyhogy ez egy igen nagy dilemma, de az LMP-nek és az LMP szavazóinak a dilemmája. Az ő dilemmájukat önakasztással nem tudom megoldani”.
Az LMP távolmaradásával nemcsak az a gond, hogy továbberősíti az amúgy sem gyenge totalitárius felfogást – amely szerint akivel valamelyik politikai szereplő nem tud totálisan (tehát a személyes ellenszenv-rokonszenv és pártrivalizálási dimenzióban is) azonosulni, azzal a minimális demokratikus értékekben se tudjon-akarjon stratégiai konszenzusokat kialakítani –, hanem az is, hogy ezzel láncreakciót indított el.
Sharks – flickr/merfam
Az LMP levelét követően a 4K! (Negyedik Köztársaság) nevű baloldali mozgalom is azonnal közzétette, hogy bármennyire is az ellenkezőjét tervezte, ilyen feltételek mellett nem vesz részt a jogrendet helyreállító, köztársasági minimumprogram kialakítását célzó tárgyalásokban. „Amennyiben a demokratikus ellenzéknek csak egy része jelenik meg az asztalnál, úgy nem lehet ezt a fórumot az Ellenzéki Kerekasztalnak tekinteni” – írták.
A „kerekasztalisták” közé tehát a jelen pillanatban a Milla, a Magyar Szolidaritás Mozgalom, az MSZP és a DK tartozik. Hogy végül hol áll majd a 4K!, és mit jelent majd az egyelőre kétségbeejtő tagságú Baloldali Kerekasztal (BAKA), az még eldönthetetlen.
Most annyit látni, hogy bizonytalanná vált a létszám, de ami nagyobb baj, ezzel az is bizonytalanná vált, hogy egyáltalán van-e esélye a második Kerekasztalnak. Ha halványul a lehetősége, akkor az is bizonytalanná válik, hogy vajon hol tudnak majd összegződni a modellváltásra és az ország konszolidálására irányuló karakteres, de egyelőre csak egymással párhuzamosan futó szakmai-politikai törekvések. Azok az erőfeszítések, amelyek valóban az ország legfontosabb problémáira – a szociálpolitika, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a roma ügyek, a foglalkoztatáspolitika, a szétdúlt jogrend stb. – reflektálnak. És amelyek néhány képviselője 2011. szeptember végén, a D-Day nevű tüntetéssorozat második napján, a Nagy Imre-szobornál egy Társadalmi Kerekasztalt már létrehozott. Itt néhány pillanatra elérhetőnek látszott az a cél, hogy a szakmai programok egyeztetésének középpontba állításával aktivizálni lehessen a szakértelmiséget, hogy elindulhasson az alkotmány, illetve az elmúlt időszakban meghozott törvények tényleges megvitatásának folyamata, és hogy az egyes ágazatok megegyezhessenek egy szakmai-politikai minimumban, amelyet majd közösen képviselhetnek a kormánnyal szemben. Hová kanalizálódhatnak most ezek a törekvések?
„Szembe kell nézni azzal, hogy az 1989-es rendszerváltás után a hagyományos értelmiségi pozíciók leértékelődtek, s a szellem embereinek nem kis része – politikai szervezetekhez kötődve – prostituálódott: nem a politikai indulatok és előítéletek megfékezését szolgálták, hanem ’szakértői’ érvrendszert szolgáltattak e demagógiák széleskörű tálalásához. Gyakorlatilag megszűnt a racionális érvelésen alapuló állítások és vélekedések összemérhetősége és intellektuális versenye” – kell itt idéznem ismét az Ara-Kovács–Magyar Bálint tanulmány egyik megállapítását, ezúttal azonban vitatkozva velük. Nem igaz, nem szűnt meg a valódi érvelésekre is képes értelmiség, csupán egy másik fajta mentalitás vált uralkodóvá. Az lehetőség szűnt meg – pontosabban nem jött még létre –, hogy a politika számára a „nemzeti egység” ne valamiféle konstans, totális érzelmi egyesülési állapot átélését jelentse, hanem mindig az éppen adott pillanatban fontos, konkrét kérdésekben való egyetértés kifejeződését. Esetünkben azt, hogy az autokrácia helyett a demokrácia választandó. Ehhez a konszenzushoz lehet csatlakoznia a magára valamit is adó gondolkodónak – az egyéb, agyonhiszterizált és személyes viszonyokra kivetített, „legyünk egységesek a riválisaink gyűlöletében” víziókhoz meg nem. A Kerekasztal létének most az is a feltétele, hogy megértik-e a váltásra készülők a puszta rivalizálás és a versengésben (vagy akár versenyezve) kialakított, minimális megegyezésre törekvés különbségét. Ha nem, akkor tragikus módon az a tárgyalássorozat is kárba fog veszni, amely pedig már zajlik jó néhány szervezet keretein belül, a politikusi szerepre készülők és a szakértelmiségiek között. És amely ma az egyetlen esélye ennek az országnak, hogy európainak legyen nevezhető.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
