rss      tw      fb
Keres

Statisztika


Az első látásra szürke és unalmas statisztika az elmúlt egy-két hétben joggal tarthatott igényt közérdeklődésre. Előbb azért, mert a köztársasági elnök kifogásolta bizonyos – például a vallási hovatartozásra vonatkozó – kérdések hiányát a tervezett népszámlálási kérdőívben. Utóbb pedig azért, mert a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa és munkatársai nagy horderejű javaslatokkal álltak elő bizonyos statisztikai adatkezeléseket illetően. Mivel ez utóbbi távlatilag sokkalta fontosabb, kezdjük ezzel. A javaslatok elvi alapjainak összefoglalása megtalálható a Népszabadság XI. 16-i számában (1) közölt cikkben: „A ’színvakság’ tarthatatlan. Paradigmaváltó javaslatok az etnikai adatkezelés területén”. Ugyanott megtalálható a részletesebb elemzést tartalmazó internetes honlap címe is (2).

Mi is tehát az a „színvakság”, amely tarthatatlanná vált, és miért vált azzá? Hosszú időn át az volt az elfogadott, illetve hivatalos álláspont, hogy az etnikai hovatartozás kvázi mindenkinek a magánügye. Például ha valaki beludzs nemzetiségűnek vallotta magát, akkor beludzs nemzetiségűnek számított akkor is, ha egy szót sem tudott beludzs nyelven, és soha egyetlen őse sem élt Beludzsisztánban; s ha valahány ilyen ember összejött, akkor alapíthatott egy beludzs kisebbségi önkormányzatot. Mára ez a helyzet szerencsére megváltozott, és a kisebbségi biztos munkacsoportja most további világos és értelmes javaslatokat tesz az idevágó ügyek kezelésére. (Megjegyzem, a civil szervezetek esetében is érdemes lenne talán megvizsgálni, hogy csakugyan ezres nagyságrendű tagság áll-e mögöttük, vagy csupán egy baráti kompánia.) Az igazi és egyre növekvő problémát azonban az elmúlt években a bűnözési statisztika jelentette. Tudjuk, miért: a „cigánybűnözés” fogalma miatt. Amint a cikkben olvassuk: „[A] magyar társadalmi realitásra figyelemmel is elengedhetetlennek tűnik az adatgyűjtés. […] Az adatgyűjtés és nyilvántartás elvi tilalmát felülírta a társadalmi gyakorlat, és ma minden kontroll nélkül, megállíthatatlanul forog a közbeszédben a ’cigánybűnözés’ fogalma.” Ha adatok állnának rendelkezésre a cigányok által elkövetett bűncselekményekről, akkor persze jól ismert rasszistáink rögtön lobogtatnák ezeket, mondván, sőt kiabálván: lám, a cigányok között magasabb a bűnelkövetők aránya. (Ami igaz ugyan, csak éppen nem a cigány származás, hanem a nyomor és az elmaradottság miatt.) De másfelől az is világosan kiderülhetne, ami jelenleg inkább csak sejthető, hogy ezek a cselekmények nagyrészt két körre korlátozódnak: az egyik az ún. „megélhetési”, piti bűnözés, a másik a család vagy a klán érdekei valóságos vagy vélt sérelmének megtorlása bárkivel, akár egy másik roma csoporttal, akár a „hivatalosság” valamely képviselőjével (tanár, orvos, rendőr) szemben. Az előbbi magyarázata kézenfekvő, az utóbbi magyarázata az erős patriarchális-familiáris hagyomány. Viszont az olyan, igazán komoly bűntetteket, mint teszem sikkasztás, bankrablás, rablógyilkosság és hasonlók, általában nem romák követik el.

Mindezek mellett a megbízható statisztika már csak azért is szükséges, mivel – amint arra nemrégiben az Állami Számvevőszék is rámutatott – ennek hiányában képtelenség ellenőrizni, hogy a romák segítésére kidolgozott programok anyagi eszközei eljutnak-e csakugyan a célcsoporthoz; a munkahelyi fölvétel bizonyos eseteiben szükségesnek mutatkozó ún. pozitív diszkrimináció pedig (tehát hogy például meghatározott arányban romákat vegyenek föl bizonyos munkakörökbe) egyszerűen lehetetlen is az etnikai hovatartozás megállapítása nélkül. (Tudjuk, hogy arra is volt már példa: ügyeskedő emberek romának hazudták magukat, csakhogy bizonyos támogatásokat megkapjanak.) A cikk szerzői hivatkoznak a nemzetközi szervezetek egyértelmű állásfoglalásaira is: „Az ENSZ-nek a faji diszkrimináció felszámolásáért felelős bizottsága öt különböző ajánlásban is hangsúlyozza az adatgyűjtés fontosságát, miként az Európa Tanács rasszizmus- és intolerancia-ellenes bizottságának (ECRI) 4. számú általános ajánlása is”; megállapítva egyszersmind: „hazánkban még mindig nem állnak rendelkezésre megfelelő etnikai adatok, amelyek megalapozhatnák a célzott, adekvát intézkedések kidolgozását.” A kisebbségi biztos és munkatársainak részletes javaslatai – melyek megfogalmazása során angolszász példákat is figyelembevettek – nagy körültekintéssel járják körül az egész bonyolult kérdéskomplexumot, hogy ugyanis a pozitív hatások érvényesülhessenek, negatív hatások viszont ne léphessenek föl. Van tehát, ahol fontosnak és hasznosnak tartják az adatgyűjtést, és van, ahol szükségtelennek és károsnak. Én nem vagyok szakember, hogy pontosan meg tudjam ítélni javaslataik részleteit, de annak örülök, hogy laikusként is megállapíthatom: ők viszont láthatólag olyan szakemberek, akiknél jó kezekben van a probléma intézése.

Most nézzük a vallási hovatartozást. A vallás mint egyéni vallásosság a modern állam szempontjából csakugyan magánügy, ugyanakkor a vallás mint társadalmi jelenség az állam részéről is figyelmet érdemel. Így hát statisztikák is készülnek róla. Fölütöm például a Meyers lexikonjának „Ungarn” címszavát (egy 2003-as kiadásban), s ott erről a következőket találom:  a lakosság több, mint 84 százaléka keresztény; kb. 61 százalék katolikus (ebből kb. 280 000 bizánci rítusú), kb. 23  százalék protestáns (főleg reformátusok, emellett még lutheránusok), kb. 0,2 százalék ortodox; a zsidó közösség kb. 80 000 tagot számlál. A Magyar Nagylexikon „Magyarország” címszavánál (a 2001-es kiadású kötetben) pedig a következőket: a becslések a római katolikus népesség arányát közel kétharmadosra teszik, a fennmaradó hányad túlnyomó része a többi történelmi egyházhoz tartozik; a népesség kevesebb mint 5 százaléka felekezeten kívüli, szociológiai felmérések alapján az aktív vallásgyakorlók aránya 15 százalék; az ún. történelmi egyházak mellett számos kisebb, keresztény és más egyház és felekezet működik. Tudom, hogy Németországban nagyobb relevanciája van a vallási (katolikus versus protestáns) megoszlásnak történelmi és kulturális szempontból, de mégis: miért kell nekem Magyarország vallási viszonyairól pontosabb adatokat találnom egy német, mint egy magyar lexikonban? A népszámlálásnál a szimpla rákérdezés persze – amint erre már többen rámutattak – nemigen fog másra adatot szolgáltatni, mint egy családi tradícióra, pl. a formális megkeresztelkedésre; de talán rá lehetne kérdezni másra is. Mondjuk, hogy az illető támogatja-e anyagilag (egyházi adó vagy adófölajánlás stb.) formájában valamelyik egyházat. Mindjárt hitelesebb képet kapnánk, amit már nem lehetne egyházpolitikai manipulációkra fölhasználni.

Mert a statisztikával bizony lehet manipulálni (az említett manipuláció is megtörtént): állítólag mindent és mindennek az ellenkezőjét bizonyítani lehet vele. Sőt, Mark Twain nyomán elterjedt a rosszmájú – némelyek szerint Disraelitől, mások szerint Lincolntól eredő – szólás, miszerint a hazugságnak három fokozata van: a közönséges hazugság, a gyalázatos hazugság és a statisztika (lies, damned lies, and statistics). De ez azért mégsem mindig igaz. Megbízható statisztikák szerint.

 

(1) http://nol.hu/velemeny/20091116-a__quot_szinvaksag_quot__tarthatatlan
(2) www.kisebbsegiombudsman.hu

 

Hozzászólások:

 

Mihancsik Zsófia
Csak két megjegyzés

Az első. Sokáig figyelemmel kísértem Ayaan Hirsi Alinak, a Szomáliából Hollandiába szökött, és ott, hosszú utat bejárva, a parlamenti képviselőségig jutó emberjogi harcosnak a tevékenységét. Az egyik könyvét fordítottam is. (1) Közbevetőleg: azért lépett ki a holland munkapártból, és lépett át a konzervatív liberálisokhoz, mert szerinte a baloldal „pontosan olyan, mint a muzulmánok! Amikor védelmezni akartam a házastársi erőszak áldozatául esett muzulmán bevándorló nőket, azt mondták: nem ez a legfontosabb! Ez a probléma magától is megoldódik, ha a bevándorlók munkához jutnak és integrálódnak. Pontosan ezt mondják az imámok is, amikor arra utasítják a nőket, hogy fogadják ma el az elnyomást és a rabszolgaságot, mert holnap a mennyekben Istentől majd datolyát és szőlőt kapnak cserébe… A baloldal mindentől fél. Márpedig a félelem tovább élteti az igazságtalanságot és a szenvedést.” A lényeg: ismert gyakorlat Afrika számos országában a kislányok nemi megcsonkítása, külső nemi szerveik eltávolítása, a hüvely bevarrása. Hirsi Ali, aki maga is szenvedő alanya volt ennek az eljárásnak, évekig küzdött, írt, beszélt azért, hogy a Hollandiában élő muzulmán családok lánygyermekeit évenként vessék alá orvosi vizsgálatnak, ugyanis a szülők – ha nem Hollandiában, muzulmán orvosokkal csináltatják meg a műtétet – a nyári iskolai szünetben visszaviszik a gyerekeket a szülőhazájukba, és ott hajtatják végre. Folyamatosan két nyugati jogelvet szegeztek szembe vele: hogy a liberális jogállam nem gyűjthet és nem tarthat nyilván adatokat a vallási és etnikai kisebbségekről, illetve hogy a kötelező orvosi ellenőrzés olyan cselekmény, amely sérti az emberi test és a magánélet sérthetetlenségének elvét. Európára szabott emberjogi elveket szegeztek szembe vele, aki emberi jogokat akart védeni. Csak éppen azok az emberek muzulmán kislányok és nők voltak. Akiknek a Hirsi Ali által is sok helyen leírt szenvedése és megnyomorított élete volt „az a társadalmi gyakorlat”, amelynek felül kellett volna írnia „az adatgyűjtés és adatnyilvántartás elvi tilalmát.” Mindezt csak azért tartottam fontosnak leírni, mert megjósolható, hogy a kisebbségi és adatvédelmi ombudsmannak az etnikai adatkezeléssel kapcsolatos szabályok újragondolására tett javaslata nálunk is a különféle rendű és rangú jogvédők és doktriner liberálisok heves ellenállásába fog ütközni. Nem tudom, hogy a bevándorlás és a kulturális együttélés súlyos problémáival küszködő nyugat-európai országok elmozdultak-e már a holtpontról, hiszen az ombudsmanok számára készített jelentésből is kiderül, mióta próbálják a nemzetközi szervezetek felhívni a figyelmet arra, hogy egyes emberi jogok korlátozása a feltétele más emberi jogok érvényesülésének, sajnos, a nyugati világban is. De mi még itt, Magyarországon a gárdaegyenruha problémáját sem tudtuk megoldani, nemhogy a rasszizmus elszenvedőinek védelmét – akár a személyes adataikkal való önrendelkezés jogának időszakos megsértése árán is.

Ami a népszámlálást és a vallásra vonatkozó adatok gyűjtését illeti: „Mert a statisztikával bizony lehet manipulálni (az említett manipuláció is megtörtént)” – írja Lendvai L. Ferenc. Nem tudom pontosan, mire céloz, vélhetően arra a visszaélésre, amelyre a köztársasági elnökhöz intézett nyílt levelében már felhívta a figyelmet a Joggal a Jogállamiságért egyesület (amelynek többen is tagjai vagyunk). Ez a második megjegyzésem. A levél elolvasható az Élet és Irodalom 2009. október 30-ai számában.

 

(1) Az engedetlen. Bp., Ulpius-ház, 2007.
(2) http://www.es.hu/index.php?view=doc;24390