Nemzethalál
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. március 23. péntek, 04:08
- Krémer Ferenc
Egy ideje két nagy eszme birkózik egymással Európában: az ellentmondásos hagyományokat őrző nacionalizmus és az ugyancsak nem teljesen egyértelmű unionizmus. Az utóbbi lassacskán és bizonytalanul fogalmazódik meg, de a gazdasági és külpolitikai kényszerek egyre dinamikusabbá teszik. A nacionalizmus ellenben, legalábbis itt, Közép-Európában, az EU keleti végvidékén, különösen Magyarországon nagyon elevennek, ötletektől duzzadónak látszik. Azt, hogy igaz vagy hamis a nacionalisták állítása, hogy az európai integráció megfosztja szuverenitásuktól az országokat (szándékosan nem írtam nemzetet), aláveti őket valamiféle külső hatalomnak, amely majd kizsákmányolja és kifosztja őket, csak akkor tudjuk eldönteni, ha állást foglalunk abban a kérdésben, hogy vannak-e még nemzetek vagy nincsenek.
„Nem leszünk gyarmat!” – jelentette ki a miniszterelnök március 15-én. Úgy tűnik erre a napra mindig tartogat valami mellbevágó értelmetlenséget. Ugyanezzel a jelszóval vonult fel az úgynevezett „békemenet” is januárban. Eltekintve most attól, hogy minden, a huszadik századi kelet-európai történelmet kicsit is ismerő embernek azonnal eszébe jutott, hogy a „békemenet” a sztálinista fából vaskarika, a „békeharc” reinkarnációja, más tartalmat is hordoz. A magyar szélsőjobboldal egyik szárnyának reprezentánsai feltehetőleg azért nevezték el így a produkciójukat, mert azt akarják közölni a világgal, hogy őket hagyják békén, hogy ne szóljanak bele abba, miként garázdálkodnak a jogrendben, a privilégiumok megteremtésében és abban, hogy a gazdasági hatalmat néhány család keresztapái kezébe koncentrálják. Minden esetre nagyon érdekes, hogy a szavakban antikommunista magyar jobboldal hogyan fordul egyre nagyobb lelkesedéssel és elismeréssel a sztálinista hagyományok felé. A hungaronácik által felélesztett és Orbán Viktor által is átvett „nem leszünk gyarmat” jelszó ugyanis szintén a kommunistáktól származik. Mód Aladár egy egész könyvet írt erről, amelyet a Rákosi-rendszerben számtalanszor újranyomtak és terjesztettek.* Valószínűleg ebből tanulhattak azok a történelemtanárok is, akik Vona Gábort és Orbán Viktort tanították, ők pedig, ahogy sokan mások, el is hitték. Így születnek újjá manapság a kommunista pártpropaganda legostobább koncepciói és szlogenjei a magyar (szélső)jobb fejében és kommunikációjában, összekeveredve az eredetileg is nacionalista és nyilas eszmékkel. Az eredmény valami förtelmes zűrzavar, ami mögött sajnálatos módon ott van a magyar értelmiség számára otthonos, ám egyúttal nagyon is kártékony napi élmény és hit, a középszerűséggel való elégedettség. Valahogy úgy, ahogyan József Attila az Eszméletben írta: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.” Eszem ágában sincs arra vállalkozni, hogy ebben a zűrzavarban rendet rakjak, csupán azoknak szeretnék néhány megfontolandó szempontot kínálni, akik hajlandók elgondolkodni azon, hogy van-e még értelme a nemzetnek, és hogy valóban azt jelentette-e a nemzet, amit a mai nacionalisták hisznek és elhitetni akarnak.
A nemzeteket születésükkor, a 18–19. században a korabeli globalizáció eredményének is tekinthetjük. Nem abban az értelemben, hogy szembeszálltak vele, éppen ellenkezőleg! A világpiac (globalizáció) mindig is úgy formálta világot, hogy a helyi struktúrák megfeleljenek a szükségleteinek. Az apró grófságokra és fejedelemségekre tagolt királyságok a maguk eltérő szabályozásaival erre alkalmatlanok voltak, a nemzetek viszont eltüntették a belső határokat és különbségeket. A nemzet tehát egyáltalán nem valamiféle természetadta kerete a társadalmi életnek, nem magától értetődő, és nem természetes közösség. Ellenkezőleg, az előjogaikat védő, a maguk kiskirályságába visszahúzódni akaró és a nemzettel szemben a széttagoltságot védelmező királyságot dicsőítő, a jobbágyságot és a kiszolgáltatottságokat isteni eredetűnek tekintő urak ellenében, küzdelemben kellett létrehozni. 1848 a globalizáció korabeli híveinek, a márciusi ifjaknak a küzdelme volt a kicsinyes privilégiumaikat védőkkel szemben. Más kérdés, hogy szinte azonnal, ahogy létrejöttek a nemzetek, privilégiumokat teremtettek a maguk számára. A nemzet története minden európai országban magában foglalja a haladás mellett a legszörnyűbb hagyományokat is. Aki ma nemzetet mond, az nemcsak az egykori gazdasági és kulturális haladást, de az ellenségeskedést és a háborúkat is a magáénak vallja. A kirekesztés és a kizárólagosság az első pillanatoktól a nemzetek sajátossága volt és hozzátartozik az örökségükhöz. Orbán Viktor ünnepi beszédében, és ebből következően a gondolkodásában és a politikájában, ez a szörnyű örökség még elevenen él. A „magyar élet” sohasem jelentett semmi értelmeset, a miniszterelnök mégis arra akarja kényszeríteni a híveit, hogy a „gyarmati sors” és „a legjobb énünk szerint felépített és berendezett magyar élet” között válasszanak, és „magyar észjárás szerint és a magyar szív ritmusát követve” éljenek.
Kétségbeesett kapaszkodás ez a legrosszabb (nemzeti) hagyományokba. Azért ezek a legrosszabbak, mert azt hazudják, hogy ami „magyar”, az a felsőbbrendűség módján különleges. Gondolom, a szónok maga reprezentálja legjobban a „magyar észjárást”, beszédei és politikája alapján megállapíthatjuk hát annak sajátosságait. Eszerint ezt az igen „különleges” gondolkodásmódot a valóság megértésére való képtelenség, az erőszakosság, a kritika elutasítása, az emberi méltóság semmibevétele és a szegények sorsa iránti érzéketlenség jellemzi. Kiegészül mindez a frázisokhoz és a giccshez való vonzódással, valamint a középszer imádatával. Valóban különleges és valóban magyaros. Szerencsére azonban nemcsak ez a magyar, vannak gondolkodóink, akik más hagyományokat hagytak ránk. Ők azok, akik sohasem vagy csak igen rövid időre tudtak hatalomhoz jutni ebben az országban. Ők azok, akiket a mai jobboldaliak elődei életükben megaláztak, ha lehetett, megfosztottak a megélhetésüktől, ők azok, akiknek el kellett menniük, mert a „magyar észjárás” szerint túl kreatívak voltak, vagy csak azért, mert az akkori magyar urak nem voltak hajlandók magyarnak elfogadni őket. Mert ez az az ország, amelyben az észjárás a legtöbbször lehetetlenné teszi, hogy egy jó ötletből gazdasági vállalkozás és haszon legyen, mindezt pedig csak azért, hogy a félművelt hatalmasok megőrizhessék pozícióikat. Ez az az ország, amelyet már régóta arra tanítanak, hogy rettegjen a változástól, hogy ne akarjon többet, mint alamizsnát a saját uraitól. Ennek az országnak a népe hitt abban, hogy ő is a nemzet része, miközben értelmetlen háborúkba hajszolták, ahol százezrek szíve állt meg – ők az utolsó pillanatban talán megértették, hogy csak annak a szíve ver magyar ritmust, aki feláldozza magát az ország uraiért.
Don-kanyar – német, olasz, román és magyar hadifoglyok (1943) – Wikipédia
A kétségbeesés oka pedig nem az, hogy a kormányfő látja, esélytelen a tőle demokráciát követelő hatalmakkal szemben. Ezt ugyanis szerintem nem látja, és nem is érti az egészet, hogy lehet az, hogy ő, akit az európai politika egyik legtehetségesebb szereplőjének tartottak, aki a 2010-es kormányalakítása előtti két évtizedben az európai és amerikai politikai körök üdvöskéje volt, most páriává vált. Ez személyes tragédia ugyan, de témánk szempontjából mellékes. A kétségbeesés oka ugyanis az, hogy elmúlt a nemzetek kora. Az európai nemzetek ma nagyjából azt a szerepet játsszák, amit létrejöttük idején a grófságok és fejedelemségek: ostobán önző bezárkózással akarnak védekezni a változások ellen. Európa már ma sem nemzetekből áll és a jövőben még kevésbé fog. Az egységes Európai Unió kialakulását kétirányú tendencia jellemzi, és egyik sem igényli a nemzeteket. Az egyik folyamat a gazdaságilag, politikailag és katonailag egységes európai kormányzat kialakulása, amelynek következtében az országok már nem kell hogy nemzetekként jelenjenek meg. A másik folyamat a régiók fontosságának növekedése: ez legalább annyira jelentős és hatékony a nemzetek felszámolásában, mint az előző. A régiók egy részét annak idején elnyelték a nemzetek, és megtettek mindent, hogy identitásukat felszámolják, nyelvüket, hagyományaikat megsemmisítsék. A globalizáció azonban elképzelhetetlen lokalizáció nélkül, a nemzetek viszont a lokálpatriotizmus útjában állnak. Amennyiben egységes Európát akarunk, támogatnunk kell az Unió pártján álló lokálpatriotizmust, és szembe kell fordulnunk a nemzetekkel. Ez a (szélső)jobboldal kétségbeesésének oka, hiszen mivé lesznek ezek a nacionalista politikusok, ha eltűnik talpuk alól a nemzet? Ez a kétségbeesés hajtja a jobboldaliakat, hogy beolvasszák a nemzetbe a környező országokban lakó magyarokat, és ezzel megsemmisítsék politikai és kulturális önállóságukat. Az unionizmus szempontjából azonban például Erdély fontosabb, mint a nemzet. Másként megfogalmazva: Erdélynek, ahogy a többi magyarlakta régiónak is, függetlenné kell válnia Magyarországtól, a magyarság önálló régiójaként kell megjelennie az egységes Európában, hogy újra felvirágozzék – ahogyan aranykorában, amikor szintén független volt Magyarországtól, sőt háborút is viselt ellene. A magyar nacionalisták sohasem fogják megvédeni a Trianonban elszakított magyar régiókat a helyi nacionalistáktól, sőt, áldozatul dobják oda őket, hogy igazolhassák az ottani magyarok feletti uralmuk jogosságát.
Az európai integráció nem fosztja meg a nemzeteket a szuverenitásuktól, mert a szuverenitás más jelentést kapott az elmúlt évtizedekben. Önállóan dönteni ma már csak a többiekkel együtt lehet. Aki nem akar kiszolgáltatott (a jobb- és a szélsőjobboldal szóhasználatában: gyarmat) lenni, az tudomásul veszi, hogy véget ért a nemzetek kora. A nemzethalál ma tehát nem azt jelenti, hogy a nemzet polgárai fogynak el, hanem azt, hogy a polgárok újabb identitásokat vesznek fel, amelyek között a nemzeti másodlagossá válik.
_______________________
* Lásd Mód Aladár: Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért, Budapest, 1943
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!