Vallás és bevallás
- Részletek
- 2010. június 03. csütörtök, 05:02
- Lángh Júlia
Lángh Júlia
Nem igaz, hogy az állampolgár, miután választott, és demokratikus türelemmel elviseli négy évig a többség által megválasztott képviselők uralmát, már nem szólhat bele semmibe, mert ők döntenek fölötte. Mi is dönthetünk bizonyos kérdésekben. Megint van „mi” és „ők”.
A citoyen dönthet, pontosan ugyanolyan szabadon, ahogyan felnőtt korunkban döntünk arról, eljárunk-e valamilyen templomba, követjük-e annak a vallásnak az előírásait, amelynek keresztvize alá szüleink síró csecsemőként tartottak bennünket.
Tudomásom szerint igen kevesen vannak az olyan elkötelezettek, akik felnőttkorukban formálisan is kiiratkoztak a megkérdezésük nélkül rájuk aggatott vallásból. Viszont köztudomásúan igen sokan vannak, akiket megkereszteltek – gyakran a szülők sem igazi vallásosságból, inkább a nagyszülőknek, a környezeti elvárásoknak tett udvarias engedményből –, de néhány karácsonyi éjféli misén kívül, ha ugyan egyáltalán, sosem járnak templomba, nem tartják be egyházuk formális szabályait.
Akkor miért kellene a népszámlálási kérdezőbiztosnak azt a vallást bediktálnunk, engedelmesen és gondolkodás nélkül, amit amúgy sem tartunk? Milyen alapon vallanám én magamat katolikusnak, csak azért, mert a mamám félt a bigott anyukája csípős nyelvétől, az evangélikus papám meg mindig csak hallgatott, ezért aztán rom.kat-nak kereszteltek, de a kisgyerekkori, nagymama-vezérelte kötelező misérejáráson túl, kamaszkorom óta folyamatosan csak azt tapasztalom, hogy ennek az egyháznak a felkent képviselői – tisztelet a nagyon kevés és dicséretes kivételnek – egyszerűen nem tartják be a szeretet alapvető parancsát?
Mi számít? A forma, vagy a valóság?
Ismeretes, milyen óriási számszerű különbség van a megkereszteltek és az egyházi adót fizetők között. És még ez is! Tudok falusi emberekről, akik kínkeservesen, mert félnek a falu szájától, és mert nem szoktak hozzá, hogy nemet mondjanak (azelőtt a párttitkárnak, most a klérusnak), fizetnek, amikor beállít hozzájuk az egyházi adószedő, és mézes-mázosan felszólítja rá őket (még akkor is, ha pontosan tudja, a faluban mindenki mindent tud, hogy az illető soha be nem teszi a lábát a templomba), nem merik azt mondani, hogy kérem, én nem vagyok vallásos, miért kellene nekem a kis fizetésemből/nyugdíjamból magukat támogatni. Inkább fizet, megalkuvásból. Nem mondom, hogy gyávaságból, mert nem akarok ítélkezni, tudom, hogy nehéz egy faluközösségben élni.
flickr/massimo faccioli
De nagyon szeretném, ha minél szélesebb körben terjedne az a józan és logikus megfontolás, hogy ha a népszámlálásnál megkérdeznek, milyen vallású vagyok, ne azt mondjam, amit a szüleim anno beírattak valamilyen egyházi nagykönyvbe – ismétlem: tudtom és beleegyezésem nélkül –, hanem azt, amit őszintén érzek és a mindennapjaimban megélek.
Nem szabad, hogy a népszámlálás összekeverje a vallási és egyházi hovatartozás kérdését. De ha ő keveri, akkor mi, öntudatos állampolgárok, tisztázzuk a helyzetet a bevallásunkkal. Nem a megkereszteltetés számít, hanem a hit. Ami nem azonos az egyházi hovatartozással.
Számos felmérés van, összevonom az adatokat: a felnőtt lakosság 10-13 százaléka mondja magát az egyház tanítása szerint vallásosnak, 44-50 százaléka pedig a „maga módján” vallásos. Ez nagyon rendben is van, a világvallások erkölcsi alapelvei igaz gondolatokon alapulnak, egyetértünk abban, hogy ne ölj, ne hazudj, ne kívánd el másnak a jószágát, ne is gyűlölködjél stb. Ha mindenki komolyan venné a „maga módján vallásosságot”, nem lenne ez az eszeveszett légkör ebben az országban.
A 2001-es népszámlálás adatai szerint a megkérdezettek nem a szívükre hallgattak, amikor a vallásra vonatkozó kérdésre válaszoltak, hanem a hajdani szülői parancsnak engedelmeskedtek, és a kérdésre azt válaszolták, amit csecsemőkorukban rájuk oktrojáltak. De hát felnőttek vagyunk, könyörgök!
Aki a „maga módján vallásos”, vagyis bizonyos általános – és igen helyénvaló – erkölcsi, úgy is mondhatnám, humanista, emberséges, tisztességes elveket követ, az nem tekinthető egy egyház formális szabályai követőjének. Akkor vajon mégis miért mondta magát annak 2001-ben?
Eltelt azóta közel tíz év. Legyünk már felnőttek!
Van választás!
Mondhatjuk azt is, hogy felekezeten kívüliek vagyunk. Vagy a magunk módján vallásosak. Vagy ateisták. Kinek mi tetszik.
Vagy megtagadhatjuk a választ. Olyan nehéz nemet mondani?
Ha megalkuszunk, ha valamiért azt hisszük, azt kell bevallani, amit születésünkkor a keresztlevelünkbe írtak, és nem azt, ami a mai valóságunk, akkor érveket adunk az aktuális hatalomnak ahhoz, hogy a legszemélyesebb magánéletünkbe beavatkozva hozzon keresztény kurzushoz illő döntéseket. Ezt akarjuk?
Kérem, terjesszék, terjesszétek ezt a gondolatot. Ez egyáltalán nem polgári engedetlenség (bár az sem baj, ha van). Ez őszinteség. És önvédelem.