Ha Semjén is látta volna Brunót…

Nyolcéves lehettem, amikor félrenéztem valamit a hirdetőtáblán, és az alsósok szombat délutáni kötelező filmvetítése helyett a felsősökére mentem. Így sikerült beszereznem a lehetséges legborzalmasabb és legnyomasztóbb élményt, amit az ember egyedül, nyolcévesen egy sötét vetítőteremben beszerezhet.

A téma Giordano Bruno megégetése volt, különös tekintettel az egyház tudományellenes álláspontjára. A megközelítés nem lett volna ellenemre, de a tudományoskodásnál sokkal jobban izgatott az igazság kérdése, és persze az is ott volt a filmben. Ezért hiába, hogy azonnal láttam: az valami iszonyat, ami a vásznon zajlik, inkább menekülni kéne, nem futottam sehová, mert az igazság megfejtésének lehetősége fogva tartott, és a film alattomosan bevont valamibe, aminek a mélyén valóban voltak igazságok.

Az igazság egyébként úgy került elő, hogy az általam akkor felfoghatatlan szerepű figura, Giordano Bruno elkeveredett valami könyvvásárra (azóta tudom, hogy a frankfurtira, amely már az 1500-as évek végén is létezett), ahol is egy gazdag olasz férfi ugyanúgy félreértette őt, ahogyan én az iskolai hirdetőtáblát. Csak az ő félreértéséből azért annál nagyobb baj lett. Az olasz azt hitte, hogy ez a Bruno majd a mágiába fogja őt beavatni, és ha eltanulja tőle, amit csak lehet, akkor maga is fog tudni varázsolni. Ám hamar kiderült, hogy Bruno semmiféle varázslásról nem beszél, hanem csupa filozofikus dologról, például hogy a világ örökké volt, és örökké létezni fog, továbbá hogy végtelen, éppen úgy, ahogyan azt a csillagászok is sejtik. A világűrben pedig szépen egymás után sorakoznak a végtelen számú bolygók és napok, ezért a mi Napunk sem az egyetlen, az Úristen éppen ezért nem a mi Földünket látja a dolgok közepének. Sok ilyet lát még („szegény” – tettem hozzá én, nyolcévesen). Ez volt egyébként a film leginkább megnyugtató része, amelybe veszély nélkül beleélhettem magam, és meg is tettem. Sőt, még élveztem is, amit azután ez a Bruno az Istenről mondott: hogy ugyanis Isten nem a világ ura, hanem benne van a világban, a dolgokban van, meg a törvényekben. Hogy is képzelhetne valaki olyasmit, hogy az Isten egy közönséges kocsis, aki a bakról hajtja a világot?! Nem lófogat az! Ez a kép nekem különösen tetszett – alighanem azért, mert telibe találta éppen annak az elképzelésnek az abszurdumát, amelyben addig nyilván magam is benne voltam, de amelytől éppen meg akartam válni. (Kerestem később ezt a képet az írásaiban, s bár pontosan így nem találtam meg, de akár ott is lehetne.) Ráadásul a Brunót játszó színésznek szenvedélyesen csillogott a szeme, miközben ezeket mondta, én pedig ráismertem, hogy hiszen ez ugyanaz, aki egy előző filmben a bátor, ám annál melegebb szívű partizán volt, és a tűzszünetben kutyát simogatott. (Akkoriban csak magyar és szovjet filmeket néztünk, többnyire sok partizánnal.) Nem csoda, hogy teljes valómban meg voltam fogva.

Nem úgy a gazdag olasz, aki számomra ismét csak érthetetlen módon hazavitte magához a vadidegen Brunót, és hetekig eltartotta („hogy lehet az, amikor nem is volt bejelentve?!”).  Ő egyre kevésbé volt elragadtatva, s a végén elment a „tanácshoz”, és följelentette a saját vendégét, „eretnekségért”. (Ez utóbbi szó jelentéséről ott, a sötétben csak sejtéseim voltak, de miután hazamentem, megnéztem a Pallas kislexikonban.)


flickr/claud334

Ami ezután jött, az minden szempontból maga volt a pokol, és nemcsak azért, mert a történetből igazán semmit nem értettem, azt se tudtam, ki kicsoda és mit akar, hanem mert úgy látszik, a lényeg mégiscsak átjött. És a lényeg elborzasztó volt. Azt tisztán megértettem, hogy itt egy igazság lángoló tekintetű képviselőjéről van szó, akinek a fejére azonban hamarosan csuklyát húztak azok, akik nem lángoltak ezért az igazságért. S miközben őt a csuklyával megkímélték az alágyújtott máglya látványától, közben minket, nézőket egyáltalán nem kíméltek meg attól, hogy végignézzük a gyűlölet tobzódását. Akik azt akarták, hogy itt egy ember szenvedjen és haljon meg, amiért mást gondol az Istenről és a világról, azok szintén csuklyákat húztak magukra, és rémisztő, őrjöngve felfokozott körtáncot jártak a kis, olasz téren (ma már azt is tudom, hogy ez a szép nevű Campo di Fiori, Róma közepében). A továbbiakból főként hangok és képek foszlányai maradtak meg az emlékezetemben, és persze a saját iszonyú rémületem: ezek szerint lehetséges olyan, hogy valaki mond egy találó hasonlatot, amit igaznak gondol – és amit ráadásul én is annak gondolok –, mire jönnek borzalmas, egymást hergelő, beteg agyú és rossz szándékú emberek, és ellene szövetkeznek. Neki pedig, amíg életben hagyják, el kell viselnie az őrjöngő gyűlöletüket. Akkor ebben a világban mindent lehet, csak emberben és Istenben bízni nem. Mert ha engem egy egyszerű hasonlat miatt meg lehet alázni, csak mert másoknak más hasonlat jutott az eszébe – történetesen az, hogy Isten igenis egy bakon ül, ostorral a kezében, hogy azt ne mondjam, a történelmet kívülről dirigáló úrként –, akkor semmi értelme annak, hogy az emberek egymás számára gondolkodnak. És ha nem egymás számára gondolkodnak, akkor hol érvényesül az, hogy lehetséges a világban egy Isten? Aki úgymond minden embert a maga képére teremtett, azért, hogy ez a teremtettség és hasonlatosság összekötő erőként hasson? Hol van értelmük az „isteni sugalmazású” emberi törvényeknek?

Mondanám, hogy milyen jó lett volna, ha például Semjén Zsolt – aki görcsösen ragaszkodik a római inkvizítorok ostorcsattogtató, úrként vezérlő Isten-képéhez (amelyről megjegyzem, hogy az inkább Jahve, és nem az Újszövetség kegyelmet adó Istene) – előbb születik, és szintén látja az ötvenes évek közepén ezt a műalkotást. S esetleg ugyanúgy megérti, mennyire elborzasztó, ha azok, akik éppen hatalmon vannak, mereven ragaszkodnak egy Istenről alkotott képhez, és azt mindenütt akarják érvényesíteni. Esetleg azt is megérti, hogy az elborzasztó hatáshoz nem kell feltétlenül máglya: olykor elég az őrjöngő, csuklyás körtánc, és már meg is született körülöttük az elemi bizalmatlanság és az undor. De nem mondom, mert tudom, hogy ugyanazt a látványt két ember merőben másképp is értelmezheti. Ezer egyéb tényezőn múlik, hogy miként, és semmi sem garantálja, hogy Semjén ugyanúgy elrémült volna ettől, mint például én, na meg a tanár, aki a világosban aztán már látta, hogy ott ül egy halálra zöldült kakukktojás is.

Semjén valószínűleg a csuklyásoknak drukkolt volna, ahogyan ma sem riasztja hallgatóságának bizalmatlansága és viszolygása. Pedig az ilyenek is sokan vannak.

Mint a felsősök tanárától megtudtam, az alsósoknak aznap a híres Homoki Nagy-filmet vetítették: Gyöngyvirágtól lombhullásig, állatok a Gemenci Vadrezervátumban. Amit egyébként már többször láttam, és mindannyiszor szintén halálra rettegtem magam közben. Nem szerettem, hogy a róka mindig elkapja a nyulat, és még kevésbé szerettem, hogy a fiúk többsége a róka győzelméért izgul. Ma már értem, mi a különbség a vágyak és a szükségszerűségek között, ezért elviselem, amit a Homoki Nagy filmjében látok. (A rókának drukkoló fiúkat ma sem.)

De azt is tudom, hogy Isten nem a szükségszerűségeket képviseli, hanem a vágyat. Ezért aki Istent a történelem uraként emlegeti, az hamis dolgokra vágyik.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

видеокамеры купить в москвепоиск на сайте через гуглпрокурор Данильченко Юрий