rss      tw      fb
Keres

Aki nem lép egyszerre... – huszonharmadik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



A háború után, a romhalmaz tetején, a szegénységben, a politikai földcsuszamlások közepette az ország legkisebb gondja is nagyobb volt a művelt nyelvhasználat propagálásánál, úgyhogy egy ideig az Akadémia korábbi Nyelvművelő Bizottsága döcögött tovább. 1950-től azonban a nyelvművelés körül is új, fényes szelek kezdtek fújni: szovjet mintára átszervezték az Akadémiát, s vele a Nyelvművelő Bizottságot. 1950-től a bizottság elnöke Kodály Zoltán volt, jelezvén, hogy itt nem nyelvészeti, hanem „össztársadalmi” mozgalom indul – a nyelvművelés saját történetében Fábián Pál is úgy jellemzi az időszak egyik programadó, 1959-ben rendezett nyelvművelő konferenciáját, tökéletesen jellemző szóhasználattal, hogy „a nyelvművelést az egész társadalomra tartozó feladatnak fogták fel, ahogyan ez a történelmi fejlődés során kialakult”.

A történelmi fejlődés pedig úgy hozta, hogy a nyelvművelésben ugyanaz a két alapelv érvényesült, mint a társadalomban: egyrészt hogy a múltat végképp el kell törölni, másrészt hogy az új nyelvművelésnek a társadalmat kell szolgálnia, nem a nyelvet fetisizálnia. Ez így még rokonszenvesen is hangzana, talán épp ilyen nyelvművelést kívánt volna a Kosztolányit szociáldemokrata kritikával illető Jancsó Elemér is – csak hát a nyelvművelés legfőbb irányelveiben bekövetkezett változások körülbelül olyasmi viszonyban voltak egy „emberségesebb nyelvműveléssel”, mint ahogy az a politikai kurzus viszonyult a szociáldemokráciához, amely a háborút követő néhány év után ismét maga alá gyűrte a magyar társadalmat. Az 1950-es években megszületett a kommunista nyelvművelés.

Az új programot egy 1951-ben rendezett konferencián hirdették meg. A vitaindító nagyelőadást az MTA Nyelvművelő Bizottságának titkára, a fiatal – 35 éves – Lőrincze Lajos tartotta. Mindenekelőtt az előző korszak nyelvművelésétől határolódott el: a nyelvművelés nem lehet csupa tilalmakból álló törvénykönyv, nem merülhet ki az idegen szavak üldözésében, nem építhet más nyelvek lenézésére, nem helyettesítheti benne a magyarázatot és az érvelést a kioktató, gunyoros hangnem, s legfőképpen nem a nyelvért, hanem a társadalomért, az emberért van. A helyesség legfőbb mértéke a közérthetőség: az idegen szavakat nem kell zsigerből kiirtani, csak ha nem jelentetnek gazdagodást („fölöslegesek”), és veszélyeztetik a megértést. Az ortológusok által üldözött „szabálytalan képzésű” szavakkal sincs baj, ha már meggyökeresedtek, és mindenki érti őket, mindegy, hogy mennyire sután fabrikálták őket az elődök. A szaknyelveknek is azért kell egységesnek lenniük egy-egy szakmán belül, hogy ezzel is elősegítsék a tapasztalatcserét és a termelést. A nyelv „karbantartása” pedig csak annak érdekében fontos, hogy a gondolatközlés minél világosabb és árnyaltabb lehessen. Lőrincze megfogalmazásával összegezve: a „nyelv ápolása, fejlesztése, gazdagítása, ’tisztogatása’ nem azért történik, hogy ezzel azt az idegen szennytől, salaktól megtisztítsuk, hanem azért, hogy minél megfelelőbb eszköze legyen az emberek érintkezésének, a gondolatközlésnek, minél használhatóbb fegyvere a társadalom harcának, minél alkalmasabb hordozója és terjesztője a nemzeti műveltségnek”. Kétség sem merülhet tehát föl, hogy a nyelvművelés megújítását a politikai változások ösztökélték.

A zászlóbontás után aztán beindult a nyelvművelő gőzhenger: 1953-tól a Nyelvőr, amely korábban egyre inkább elmozdult a nyelvészeti ismeretterjesztés és a nyelvészeti cikkek közlése felé, ismét teljes erőbedobással tért vissza az immár népművelésnek kinevezett nyelvműveléshez. Ugyanezt a célt szolgálta számos frissen megjelent cikkgyűjtemény is, elvi és gyakorlati tanácsokkal mindazoknak, akik beszálltak a dolgozó nép fölemelésének eme válfajába. 1959-ben az Anyanyelvi műveltségünk című konferencián értékelték – a kor szokásai szerint – az elvégzett munkát: a nagyelőadást ismét Lőrincze Lajos tartotta, ezúttal Bárczi Géza bevezetője után. Lőrincze megerősítette, hogy az 1951-ben kijelölt út helyes volt (naná): az új, „népi” nyelvművelés nem lehet soviniszta, nem lehet ortológus sem, figyelembe kell vennie, hogy a nyelv változik, azaz „a nyelvet nem metafizikusan, hanem dialektikusan” kell vizsgálnia; föl kell hívni a figyelmet a nyelvi babonákra, félreértésből alkotott áltörvényekre is, mert ezek csak félrevezetik az embereket. A dogmatizmust, eszetlen szabálysulykolást egyébként is föl kell váltania a valódi magyarázatnak, legfőképpen pedig: a nyelvművelés nem lehet kioktató, sokkal hasznosabb, ha pozitív, azaz jó példák fölmutatásával nevel nyelvi igényességre.

Ez így egész rokonszenves – mindenképp kellemesebb program, mint a korábbi időszakok vasfegyelmező hozzáállása. Ha csak ennyit tudnánk Lőrincze Lajosról, akkor is megértenénk, miért volt toronymagasan minden idők legkedveltebb magyar nyelvművelője. Lelkes rádióhallgatók várták hétről hétre szinte közhelyesen emlegetett „ízes beszédét”, megértő tanácsait, és pályája is szépen alakult: 1950-től a Nyelvművelő Bizottság titkára, 1960-tól elnöke, 1973-tól társelnöke Illyés Gyulával; 1953-tól a Nyelvtudományi Társaság alelnöke, 1954-től a Nyelvőr szerkesztője, 1970-ben társalapítója az Anyanyelvi Konferenciának, 1972-től a Nyelvünk és Kultúránk egyik szerkesztője, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztője, tévés és rádiós műsorok gazdája volt. Nevét ma is sokan tisztelettel és szeretettel ejtik ki, elveire a profi és félprofi nyelvművelők is szívesen hivatkoznak, mondván, hogy a nyelvművelés egyáltalán nem harcias tevékenység. Csak éppen követni nagyon kevesen követték: a magyar nyelvművelés szemléletét nem sikerült megváltoztatnia.

Hiába volt az 1950-es években meghirdetett Lőrincze-programnak is az egységesítés a középpontjában – összhangban azzal, hogy a korszak hivatalos ideológiája hevesen utált mindent, amit nem tudott szabványdobozokba tömködni – Lőrincze nézetei túlságosan „megengedők” voltak a kortársak szemében, így aztán az 1951-es konferencián egyáltalán nem aratott osztatlan sikert. Hevesen támadta Bárczi Géza, ő továbbra is a nyelv „egészséges fejlődését” és „törvényeit” féltette, de Karinthy Ferenc is úgy vélte, hogy jobb volna óvatosan bánni a „túlzott türelemmel”, mert hogy a féktelen liberalizmus nyelvi anarchiához fog vezetni.

A vita az „engedékeny, pozitív” meg a „rigorózus, hibáztató” hozzáállás között tulajdonképpen már ekkor eldőlt, elméletben is meg gyakorlatban is, csak éppen ellentétes irányban. Szavakban inkább Lőrincze programját hirdették a korszak egészében (bár nem mindenki azonos komolysággal és következetességgel), a gyakorlat viszont jórészt egyenes folytatása volt a 19. század végén megindult „hivatalos nyelvművelés”-nek: a nyelvközpontúság a gyakorlati tanácsok osztóinak a fejében nemigen vesztett pozíciót. Sőt: a közérthetőség kívánalma is a lehető legkínosabban fordult újra türelmetlenségbe az osztálykülönbségek eltüntetésének szolgálatában: a „pozitív” (mintaállító) nyelvművelés helyett valójában folytatódott a hibakeresés, csak már nem a nyelvben, hanem az emberben, aki gyarló, és vagy nem ismeri anyanyelvét, vagy nem használja elég tudatosan.

Szintén súlyos bajok voltak azonban a legfőbb vezérelvként meghirdetett „egységességgel”. Először is: megvalósíthatatlan, mert a nyelv alapvető tulajdonságait és funkcióit nem veszi figyelembe. Az „egységesség” elve szerint „a fejlődés nemzeti fokán” a nemzeti irodalmi nyelvnek kell alárendelni az összes többi nyelvváltozatot, és minél előbb el kell érni azt az állapotot, amikor a lehető legkevésbé tér el egymástól az emberek beszéde, függetlenül attól, hogy kik és hol élnek. Másodszor: még szerencse, hogy megvalósíthatatlan, mert iszonyatos károkat okozott már csak a próbálkozás is, hogy valahogyan eleget tegyenek neki, annak az elvnek ugyanis, amely „lekoptatta” volna a nyelvjárások sajátosságait, megszüntette volna a „réteg- és csoportnyelveket”, a szaknyelvek köznyelvtől való eltérését is a lehető legkisebbre csökkentette volna. A (magyarországi) magyar beszélőket egyetlen nagy, homogén tömeggé akarta tenni, nem engedve meg semmilyen belső tagolódást.

Fölösleges mondani: az egységesítés nem véletlenül éppen az 1950-es években vált a nyelvművelésben a legfőbb követelménnyé. Lőrincze 1951-ben az új nyelvművelő elvek szükségszerű megjelenését a társadalomban és a nyelvtudományban végbement változásokhoz kötötte, és Sztálin ún. nyelvtudományi munkáiból idézett: „A nyelv szerszám, eszköz, melynek segítségével az emberek egymással érintkeznek, kicserélik gondolataikat és kölcsönösen megértik egymást. […] olyan nyelv nélkül, mely érthető a társadalom számára és közös annak tagjai számára, a társadalom megszűnik termelni, felbomlik és megszűnik mint társadalom létezni. Ebben az értelemben a nyelv, az érintkezés eszköze, egyúttal a társadalom harcának és fejlődésének is eszköze.” Nem kétséges, hogy 1951-ben nemigen lehetett volna másra hivatkozni, mint Sztálinra, ezt tették a nyelvtudomány legkülönbözőbb területein, a vörös farkincák nyalábokban lógtak ki az akkoriban kiadott kötetekből. De egy idő után a nyelvészeti cikkekből eltűntek az ilyen hivatkozások, a nyelvművelésben viszont a mai napig föllelhetők ugyanezek az elvek és érvek (sztálinozás nélkül persze), annak ellenére, hogy Lőrincze az 1970-es évekre lényegében kidobta ezt az elvet újrafogalmazott szemléletéből – erről később.

Az egységesítés legkérlelhetetlenebb képviselője egyébként sem ő volt, hanem Deme László – a kommunista és szocialista korszak Lőrinczénél sokkal nagyobb informális befolyással rendelkező szereplője. Ő még 1976-ban is az 1950-es évek szemléletével írt könyvet. Többszörösen is természetes tehát, hogy az új elveket részletesen kifejtő, 1953-ban kiadott tanulmánygyűjteményben (Nyelvművelésünk főbb kérdései) Deme is Sztálinra hivatkozott: „A nemzeti nyelv, Sztálin elvtárs megfogalmazása szerint, egységes az egész nemzet számára, s közös annak minden tagja számára. A nemzeti nyelv tehát nem tekinthető valami sajátos nyelvhasználati formákból összerakódó mozaiknak, hanem csak egységnek. A nemzeti nyelven belül található nyelvhasználati különbségek, sajátos nyelvhasználati formák tehát nem önállóak, hanem változatok az egységes nyelven belül, eltérések a közös nyelvtől. […] A fejlődés mai fokán a nyelvi közösség alapegysége a nemzet. A nyelvnek ezen az alapegységen belül egységesnek, mindenki számára egyértelműnek és egyformán érthetőnek kell lennie. A nyelv ma még nem jutott el fejlődésében a teljes egységig, vannak benne kisebb különbségek táji, foglalkozási vagy társadalmi okokból. De a fejlődés e felé az egység felé halad, s ezt előbb vagy utóbb el is kell érnie. Azt, hogy minden ma meglévő különbség helytelen lenne, nem mondhatjuk. De ha választanunk kell, általában mégsem azt tartjuk helyesnek, ami eltér a közöstől, hanem ami egyezik vele.”

Az egységesség eszménye igen nagy pusztítást végzett a nyelvjárások között: „történetileg kialakult” változatok lévén még élhettek, de a fejlődés kívánatos iránya szerinte lehetőleg már ne túl sokáig. A magyar nyelvjárások – egy minden nyelvészeti alap nélküli politikai kinyilatkoztatás következtében – megfosztattak attól, hogy egyáltalán rendszerrel és szabályokkal rendelkező nyelvváltozatoknak lehessen őket tekinteni: „a nyelvfejlődés irányát és az egységes nemzeti nyelv óriási jelentőségét ismerve, haladásellenesnek kell tekintenünk azt a törekvést, amely pl. nyelvjárásban való írással, nyelvjárások elemeinek az irodalomban való kritikátlan alkalmazásával ezt az egységet megbontani igyekszik. Ez azonban nem vezethet a tájnyelv üldözésére, erőszakos visszaszorítására, mert akkor nyelvünk fejlődésének, gyarapodásának legéltetőbb forrását zárnánk el. Amiben az irodalmi és a köznyelv már véglegesen kialakultnak mondható, abban már nem számíthat gyarapodásra a nyelvjárásokból, sőt minden ilyen kísérlet az egység megzavarását jelentené, sok nemzedék kulturális munkájának eredményét veszélyeztetné.” Hisszük vagy sem, az idézet bizony Lőrinczétől származik, 1953-ból, ízes beszéd ide vagy oda – bár kétségtelen, hogy Lőrincze később kegyelmet adott a nyelvjárásoknak, de már későn, addigra beleverték a magyar beszélőkbe, hogy a „nyelvjárási beszéd” a műveletlenség sötétlő bizonyítéka. Idézve a gyakori vélekedést: „parasztos”.

A nyelvjárások beolvasztására tett kísérletek élesen szemben álltak a korábbi nyelvművelő korszakok törekvéseivel – az időszak politikai céljaihoz viszont pontosan illeszkedtek. A nyelvjárások nemcsak az elmaradottság jelképei voltak a korabeli népvezérek és nyelvművelők szemében, hanem a társadalomnál kisebb közösségek összetartozását is szimbolizálták, így tényleges veszélyt jelentettek a homogenizáló törekvésekkel szemben. A nyelvjárások megszüntetésének igényével magyarázható például, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a „helyes kiejtés” (azaz az egységesített kiejtés) propagálására, mint addig bármikor.

Természetesen a városi munkásság vagy az értelmiség közösségalkotása is hasonló veszélyt jelenthetett. Deme 1953-ban és még 1976-ban is azt fejtegette, hogy a szakmák szerint kialakult szókincs hasznos, mert a termelést segíti, és a kultúra gyarapodását mutatja; különösen hasznos, ha olyan szakkifejezések válnak köznyelvivé, amelyek közérdekű területek szavai, például a marxizmus-leninizmus témaköréből, a társadalomtudományokból, a filozófiából vagy a közgazdaságtanból, de a legjobb mégis az, ha a szaknyelv „önállóságáról lemondva a közös nemzeti nyelv egységes fejlődésének sodrába kerül”. Azaz: ha olyan szakkifejezéseket használ minden tudomány és egyéb szakma, amelyeket mindenki ért – tehát lényegében nem szakkifejezés. Ezzel a háttérrel érthető, hogy a szaknyelvek szókincse volt a korszak nyelvművelésének egyik kedvence: szakfolyóiratokat ellenőriztek nyelvhelyességi szempontból, szaknyelvi ankétokat rendeztek, számos szaknyelvi helyesírási szótár jelent meg. Ez a felfokozott érdeklődés nemigen választható el attól a félelemtől, amit Deme „túlzott szétrétegződés”-nek nevezett – ennek megakadályozása szerinte azért fontos, mert ez biztosíthatja, hogy a tudományok eredményeit mindenki elsajátíthassa, és a közéletben is részt vehessen.

Mivel egy szocializmust építő társadalomban nincsenek engedélyezve a társadalmi osztályok, a nyelv társadalmi rétegződéséről egészen egyszerűen nem vett tudomást a korszak nyelvművelése – ha igen, akkor az egyes társadalmi rétegek nyelvhasználatát „zsargon”-nak vagy „műveltség szerinti rétegzettségnek” keresztelte el. Az egyetlen meghagyott osztály, a „munkásosztály” nyelvi hovatartozását, szintén politikai alapon, elintézte azzal, hogy mivel ez a társadalmi hatalom birtokosa, ez a „nemzeti nyelv” birtokosa is: „a munkásosztály tagjait nyelvileg egyre inkább az jellemzi, hogy a munkásosztály és az egész dolgozó nép a nemzeti irodalmi nyelvnek, a legmagasabb és legcsiszoltabb nyelvi formáknak örököse, és egyre nagyobb számban valóságos birtokosa is”. A többi „kisebb-nagyobb társadalmi csoport” is kifejleszthet magának „sajátos szókincset”, a zsargont és az argót vagy tolvajnyelvet. Ilyen csoportok pl. „a városi kispolgárság, az ifjúság, a nagyobb városok alvilága […] diákcsoportok, mozgalmi egységek; kártyások, aranyifjak” – a figyelemre érdemes lista még mindig Deme Lászlótól származik, 1976-ból. Ezek a változatok azonban, „mivel nem szükségletet elégítenek ki, és fölösleges elkülönülést eredményeznek, nem hasznos, s nem is pozitív irányú eltérések az általánostól”.


museumofthestreetart.blogspot.com/Clet Abraham 

Az egységesítést részben mint társadalmi szükségszerűséget („történelmileg így alakult”), részben mint társadalmi szükségletet értelmezték: a nyelvművelő dolga, hogy megállapítsa, mi az, amire a társadalomnak szüksége van, s mi az, amire nincs. Amire szüksége van, az helyes, amire nincs szüksége, az nem helyes. Szüksége pedig arra van a társadalomnak, ami egységesíti, minden, ami az egységességet veszélyezteti, kifejezetten káros. Ez a kommunista ihletésű „szükségletelvűség” persze faramuci következményeket állított elő: a társadalomnak szüksége van termelésre, ezért szüksége van szakszókincsre, de nincs szüksége ugyanerre a szakszókincsre, ha „fölösleges elkülönülést” eredményez, és akkor már nem is szakszókincs, hanem zsargon; még inkább zsargon, ha olyan társadalmi csoportokhoz tartozik, amelyekről a korszak politikája legszívesebben nem venne tudomást. A nyelvnek szüksége van nemzetközi szavakra, mert azok a kultúra fejlődéséről tanúskodnak, de nincs szüksége „fölösleges idegenszavakra”, amelyeket csak „a közöny, a szakmai arisztokratizmus, a világlátottság és a (fél)műveltség fitogtatásának ösztönös vágya, az anyanyelvi műveletlenség” tart életben. A társadalomnak sem nagyon volt szüksége szakmai arisztokráciára vagy világlátott emberekre. A társadalomnak nem volt (nem lett volna) szüksége közösségekre sem, csak egységes masszára – ahogy Deme írta, „a nemzeti irodalmi nyelven kívüli rétegek önállóságának kora lejárt, még viszonylagos önállóságuké is”, és egy ilyen megfogalmazásnak csak akkor van értelme, ha a szerző abban is hisz, hogy a társadalmi csoportok, szerveződések önállóságának (ezt nevezhetjük akár demokráciának) szintén lejárt a kora.

A nyelvművelés sem maradhatott ki a mozgalmiasításból: azt kellett elérni – vagy láttatni –, hogy a Magyar Népköztársaság valamennyi állampolgárának szívügye, csakúgy, mint az imperializmus és a kizsákmányoló tőkés államok megdöntése érdekében folytatott békeharc. Így hát a nyelvművelést a társadalom egészére kiterjesztették, abban az értelemben is, hogy szigorúan mindenkihez szóltak a nyelvművelő intelmek, s abban az értelemben is, hogy mindenkitől aktív nyelvművelő munkát vártak el.

Minden korábbinál nagyobb számban jelentek meg nyelvművelő cikkek, kötetek. Nyelvművelő cikkeket már nem csak a Nyelvőr közölt, hanem a Magyar Nyelv és a Nyelvtudományi Közlemények is (ezek korábban inkább nyelvészeti írásokat publikáltak). 1979-től bevetették a Bárczi által „könnyűlovasságnak” tervezett nyelvművelő folyóiratot, az Édes Anyanyelvünket is. Sok országos terjesztésű és megyei napilap tartott fönn állandó nyelvművelő rovatot (többek között a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap), de lehetett olvasni nyelvművelő cikkeket az Élet és Tudományban vagy akár a Rádió és Televízióújságban is – lelkes levelezők, újságírók és hivatásos nyelvművelők tollából egyaránt. A rádió és a televízió is sugárzott rendszeresen jelentkező nyelvművelő műsorokat, beszállt a nyelvművelő tevékenységbe a Hazafias Népfront és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, ez utóbbi indította el A magyar nyelv hete című, azóta is minden évben megrendezett programot. A nyelvművelés és a társadalom viszonyának szorosabbra fűzését szolgálta, hogy a nyelvhét megnyitó előadását gyakran közéleti személyiségek tartották; de az is, hogy – Fábián Pál nyelvművelés-krónikájának megfogalmazásában – „a nyelvművelést irányító akadémiai testületek személyi összetétele mindig is azt igyekezett kifejezni, hogy a nyelv ügye az egész társadalomé”. Ennek jelképe volt Kodály Zoltán és Illyés Gyula elnökké választása.

A gyerekek egyébként is trenírozva voltak a NOSZF emlékére rendezett akadályversenyekre, tavaszi kulturális „seregszemlékre” és a mozgalmi lét megannyi apró, Mókus őrsben, Béke rajban átélhető gyönyörűségére (papírgyűjtés, klubdélután, látogatás a gyár valamiben győztes KISZ-alapszervezetének Che Guevara estjén, légpuskás lövészet a honvédelmi napon stb.), így nem volt számukra idegen a nyelvet használó emberfők kiművelését célzó anyanyelvi mozgalom sem. A nyelvművelés áthatotta a nyelvtantanítást, és a „helyes nyelvhasználatra törekvést” ezen kívül az oktatás minden szintjén versenyekkel próbálták népszerűvé tenni. A legismertebb a Kazinczy szépkiejtési verseny volt és a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk (ez nyelvtani, nyelvhelyességi és „retorikai” részből állt, külön a gimnazistáknak és szakközépiskolásoknak, külön a szakképzésben tanulóknak), és a kispajtások meg lelkes tanáraik a rádió Beszélni nehéz! műsora feladatainak közös megoldására számos szakkört hoztak létre az országban.

1976-ban Deme László a következőképpen indokolta az „önkéntes” nyelvművelés fontosságát: „Minden ma ismert nyelvben megvan a lehetőség és az adottság arra, hogy akár a legmagasabb műveltséget hordozza és közvetítse, csak az egyes nyelveket beszélő társadalmak nem jutottak még – körülményeiknél fogva – egyenlő szintre a fejlődésben. És továbbfejlődésüknek a nyelv nemcsak bizonyítéka lehet, hanem segítője is. – Hasonlóak az egyazon nyelvet különféle szinteken ismerő és használó egyének problémái is. Nyilvánvalóan mindegyikük alkalmas és képes arra, hogy anyanyelvét teljes terjedelmében, minden használati árnyalatában megismerje, elsajátítsa. Ha ifjabb korában nem sikerült, felnőttebb korában, tudatosan vállalt többletmunkával még mindig pótolhatja elmaradását. Erőfeszítése megtérül azáltal, hogy egyre jobban és egyre könnyebben képes így a tapasztalatok és gondolatok átvételére és átadására, azaz egyre teljesebb és hasznosabb tagjává emelkedik társadalmának.”

Mindebből nyilvánvaló: a nyelvművelés és a politikai ideológia kapcsolata talán egyetlen nyelvművelő korszakban sem volt annyira átfogó, közvetlen és bensőséges, mint ebben a korban. Az intim kapcsolatot nemcsak az mutatja, hogy a nyelvművelés valóban az egész társadalomra kiterjedt, hanem olyan epizódok is, mint hogy a Nyelvünk állapota, anyanyelvi műveltségünk helyzete című tanulmányt, melyet 1979-ben állítottak össze, az Akadémia illetékes osztálya és elnöksége után megtárgyalta az MSZMP KB mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség is. Az írás csak az után jelenhetett meg, hogy az utóbbi testület is elfogadta.

Kétségtelen, hogy a nyelvművelés kifejezetten jó szolgálatokat tudott tenni a hivatalos politikai ideológiának, annál is inkább, mert az egységesség eszményét mintegy „tudományosan” is alá tudta támasztani (azért szükséges, hogy jobban értsük egymást), és mindeközben nemzetileg is elkötelezettnek tűnt, hiszen folyamatosan a nemzeti nyelvről beszélt. A nyelvművelésnek szintén jól jött a politikai támogatás és a népszerűség okozta társadalmi megbecsülés, saját gondolatrendszerében pedig semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy egy egységes, eszményi nyelvváltozat megteremtését állítsa tevékenysége középpontjába. A nyelvművelést a kommunista szellem vezényletével nevezték ki a nyelvtudomány egyik legfontosabbnak (ha nem a legfontosabbnak) ítélt területévé, hiszen politikai hasznossága nyilvánvaló és egyértelmű volt.

Sokat elmond a korszak feje tetejére állított felfogásáról, hogy Fábián Pál például a nyelvművelés eredményeiként sorolja föl a nyelvtanokat, a szótárakat, a nyelvtörténeti munkákat; sőt a nyelvművelés „segédtudományainak” nevezi mindazokat a nyelvtudományi ágazatokat, amelyek eredményeiből a nyelvművelés meríthet. Igencsak összevont szemöldökkel beszél a renitens polgári nyelvészelődökről: „a nyelvművelést nem tekintették a nyelvtudomány részének, következésképpen nem foglalkoztak vele. Mások […] inkább csak alkalmi szolgálattevésnek, mint állandó munkaterületnek tekintették a nyelvművelést. – Ezzel szemben ma talán nincs olyan nyelvészünk, aki ne érezné a maga ügyének a nyelvművelést, és kisebb-nagyobb mértékben ki ne vette volna részét a nyelvművelő munkából, többen pedig éppen a nyelvművelés területén fejtik ki munkásságuk javát.” Ez a szemlélet tehát erkölcsi parancsként fogalmazta meg, hogy a nyelvész köteles, afféle kommunista műszakban, nyelvet művelni, hogy legyen már valami kézzelfogható társadalmi haszna is.

A kommunista ihletésű egységesítés-igény, az 1950-es években kidolgozott elvek és érvek a rendszerváltás után is föl-fölbukkannak, a rendszerváltásig pedig lényegében változatlanul a főiránynak számítottak. A korábban elhagyni óhajtott „nyelvközpontú” nyelvművelés azonban valójában sosem szorult vissza, Bárczi már ismertetett könyvétől pedig további megerősítést is kapott az 1970-es években – de ugyanebben az időben kristályosodott ki egyre inkább Lőrincze új, megreformált nyelvművelése, ezt ő maga nevezte „emberközpontú”-nak. Már senkit nem lep meg: akkor állhatott elő vele, amikor a szocializmus is „emberarcúvá” vált.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!