A Jobbik és az újfasizmus – II. rész: Hívek és támogatók
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2012. április 06. péntek, 04:44
|
A Jobbikkal kapcsolatban a leggyakrabban megfogalmazott kérdés, hogy kikre támaszkodik a párt, mely társadalmi rétegek és csoportok alkotják a párt szavazói bázisát, honnan, a társadalom mely szögleteiből szerveződik társadalmi támogatottsága. Ez a kérdés több szempontból is meghatározó fontosságú. Egyrészt azért, mert a Jobbik támogatottsága nyíltan újfasiszta nézetei ellenére nő, ami felveti azt a kérdést, hogy vajon tényleg ilyen mértékben terjednek-e, vannak-e jelen az újfasiszta eszmék a magyar társadalomban – vagy valami másról van szó. Másrészt, ha nincsen világos képünk a Jobbik támogatóinak társadalmi hovatartozásáról, összetételéről, akkor a demokratikus ellenzék és a demokratikus közvélemény nem lesz képes hatékony stratégiát kialakítani a szélsőjobboldallal szemben.
Az elmúlt években számos olyan kutatás zajlott le, illetve számos olyan tanulmány jelent meg, amely a Jobbik társadalmi támogatottságát, szavazói bázisát vizsgálta, s ezen keresztül igyekezett magyarázatot adni a párt sikerére. A néhány évvel ezelőtti elemzések még elsősorban a Jobbik „plebejus” jellegét hangsúlyozták, azt, hogy támogatói inkább a társadalom alsóbb rétegeiből érkeznek. Ezeknek a szavazóknak egy része életkori sajátosságokkal jellemezhető (fiatalok), más részük földrajzi hovatartozásuk alapján írható le (Északkelet-Magyarország), egy harmadik részük pedig a településtípusok szerint ragadható meg (kisváros). Ez a széles körben elterjedt értelmezés abba az irányba mutatott, hogy a Jobbik mindenekelőtt az alul- vagy rosszul képzett népesség, ezen belül is elsősorban a kilátástalan körülmények között élő fiatalság pártja. A népességnek ezek a rétegei úgy tételeződtek, mint akiknek az írás első részében említett cigányellenesség, antikommunizmus és szociális demagógia, illetve ezek keveréke azért lehet elfogadható politikai ideológia, mert éppen ezeknek a társadalom szélére szorult embereknek a dühére, elkeseredettségére, „primitív” indulataira épít. Hogy ez valóban így volt-e, hogy a Jobbik jelenséget lehetett-e így is látni, nyilván nem vonható kétségbe. Azt azonban látni kell, hogy ennek a magyarázatnak volt egy lényeges társadalmi, politikai funkciója. Nevezetesen az, hogy megnyugtatóan hatott, mivel a szélsőjobboldalt, illetve az újfasiszta pártot a társadalom egészét tekintve perifériális jelentőségű réteghez kötötte, sikerét a társadalmi változások veszteseihez kapcsolta. Azt üzente, hogy a Jobbik marginális rétegek marginális ideológiáját képviseli, a társadalmi középnek semmi köze sincs az újfasiszta eszmékhez. Ma már ez a magyarázat egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek. Egy elgondolkoztató, a 2011–12-es állapotokat rögzítő, tükröző tanulmány arról számol be, hogy a nyugdíj előtt álló korosztály különösen fogékony a radikális jobboldal eszméire, illetve hogy a Jobbik támogatóinak 15 százaléka felsőfokú végzettségű. Ez a két kiragadott adat arra figyelmeztet, hogy a Jobbik társadalmi támogatottságának az alakulását egyrészt folyamatosan változó – hogy azt nem mondjam, terebélyesedő − folyamatnak kell tekinteni, másrészt pedig tágabb, illetve más perspektívában is érdemes szemlélni.
A tágabb perspektíva kifejezés elsősorban arra vonatkozik, hogy a Jobbik támogatottságát nem lehet kizárólag politikai, ideológiai és szociológiai okokkal magyarázni, nem lehet csupán a hagyományos értelemben vett társadalmi osztályokhoz vagy rétegekhez kötni. Ehelyett sokkal inkább szociokulturális csoportokra és miliőkre érdemes fordítani a figyelmet. Olyan csoportokra és környezetekre, amelyeket – különböző okokból – nem érintett meg a demokrácia, a szabadságot és a biztonságot egymással összeegyeztethetetlen eszméknek tartják, és ezért hajlandók az előbbit az utóbbi javára feláldozni; hajlanak a zárt gondolkodásra, támogatják a zárt társadalom újfasizmus által annyira kedvelt politikai elképzelését. Ha ebből a megközelítésből indulunk ki, akkor a Jobbik támogatóinak öt csoportját különböztethetjük meg.
Egyrészt vannak az újfasiszta eszméket nyíltan vállalók, akik tudatosan hirdetik ezt az ideológiát, annak különböző elemeit. Ezt az egyébként számszerűleg nem túl nagy csoportot, illetve tagjait szervezetileg leginkább a kuruc.info, barikad.hu, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom környékén, illetve a Betyársereg és a Magyar Gárda félkatonai szervezeteken belül lehet megtalálni. A Jobbik persze tagadja az ezekkel a szervezetekkel való kapcsolatát, noha 2009 nyarán Szegeden a párt elnöke hivatalosan is találkozott ezeknek a szervezeteknek a vezetőivel. Arról nem is szólva, hogy a parlamentben is megszólalnak olyan Jobbikos képviselők, akik egyáltalán nem leplezik újfasiszta nézeteiket.
Egy másik csoportot alkotnak azok a különböző társadalmi környezetekből származó emberek, akik hajlanak a radikális eszmékre, a demokráciát fáradságos és sikertelen kísérletnek tekintik, összekapcsolják a korrupcióval, a hagyományos értékek pusztulásával, azzal a meggyőződéssel, hogy a társadalmi változások alapvetően rossz irányba tartanak. Ez az a csoport, amely különösen nyitott a Jobbik, illetve az újfasizmus által felkínált egyszerű és demagóg magyarázatokra, az ellenségképekre, a hamis nemzeti érzelmekre, a nacionalizmusra, s amelynek a politikai magatartását a csalódottság, a düh, a gyűlölet, az indulatok és érzelmek, de ezzel egyidejűleg a környező világgal szembeni értetlenség, elutasítás, valamint a társadalmi és intellektuális bizonytalanságból fakadó félelem határozza meg. A Jobbik kíméletlenül kihasználja ezeknek a csoportoknak a félelemben és aljas indulatokban gyökerező radikalizmusát, s rájuk alapozza primitív rasszizmusát, antiszemitizmusát és cigányellenességét.
A harmadik csoportot azok az elsősorban – de nem kizárólagosan − a fiatalabb generációkhoz tartozó választópolgárok alkotják, akik úgy érzik, kívül rekedtek a politikai közösségen, a társadalmon, akik úgy érzik, senki sem foglalkozik velük, és ezért nincs politikai képviseletük. Ez az a réteg, amely elsősorban alacsony képzettsége következtében kilátástalannak tekinti a saját helyzetét, s nem találja a helyzete megváltoztatásához szükséges eszközöket, nem rendelkezik azokkal a kulturális technikákkal, készségekkel és tudással, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az ember valamilyen módon boldoguljon a mai, késő modern társadalmakban. A Jobbik által is képviselt újfasizmus ezeknek a csoportoknak a társadalmi törődés, a politikai támogatás látszatát kínálja fel, úgy tesz, mintha felvállalná ezeknek az embereknek a gondjait, miközben a valóságban politikai tőkét kovácsol a társadalom perifériájára szorult népesség reményvesztettségéből és kétségbeeséséből.
További, az újfasizmus eszméire fogékony csoportot alkotnak az alsó-középosztály társadalmi lecsúszástól, elszegényedéstől rettegő tagjai, akik vevők mindenre, ami reményeik szerint megakadályozza eddigi társadalmi helyzetük rosszabbodását, életük eddigi viszonylagos biztonságának elvesztését. Ez a réteg nagy részében a korábbi, az ipari kapitalizmusban, az „első modernitásban” biztos társadalmi státusszal rendelkező, kulturálisan azonban mindig is konzervatív munkásosztályból formálódott ki. Ezek az emberek a késő modern, posztindusztriális társadalomban egyre inkább rá vannak szorulva az állam – egyébként egyre szűkülő − jóléti szolgáltatásaira, a segélyekre, a különböző támogatásokra. A Jobbik és az újfasizmus tudatosan törekszik arra, hogy ezeket a társadalmi egzisztenciájukat féltő embereket szembeállítsa, szembefordítsa kulturálisan, etnikailag vagy fajilag másnak, idegennek bélyegzett redisztribúciós vetélytársaikkal – Európában a bevándorlókkal, Magyarországon elsősorban a cigánysággal.
Végül nem lehet elfeledkezni a magát nemzeti-kereszténynek tartó középosztálynak arról a rétegéről sem, amely úgy érzi, azt tapasztalja, hogy eddigi tudása a mai világban végérvényesen elértéktelenedett, kulturális értékei és normái többé már nem meghatározóak, sőt, bizonyos tekintetben a perifériára szorultak. Azokról a társadalmi rétegekről van szó, amelyek hagyományaik, kulturális tudásuk okán mintegy beleragadtak a nemzeti kultúra és a politikai kereszténység mítoszaiba, és ezzel a mai világgal nem tudnak mit kezdeni. A Jobbik támogatóinak ez a rétege nem feltétlenül fogadja el ugyan az újfasizmus eszmerendszerét, világnézetét, de fenntartások nélkül rokonszenvez minden olyan elemével, amelyről azt gondolja, hogy hozzájárulhat a korábbi társadalmi, kulturális állapotok, helyzetek visszaállításához.
Ez a vázlatos áttekintés azt látszik bizonyítani, hogy a Jobbik által képviselt újfasizmus viszonylag széleskörű társadalmi támogatottsága különböző forrásokból táplálkozik és ennek megfelelő tagoltságot mutat. Másként fogalmazva, a Jobbik politikai előretörésének az oka jelentős mértékben a pártnak abban a képességében rejlik, hogy nem társadalmi osztályokat és/vagy rétegeket kíván megszólítani, hanem rajtuk túllépve az újfasiszta eszmékre fogékony, ezeket a legkülönbözőbb okok miatt elfogadni hajlandó választópolgárok gyűjtőpártját hozta létre. S pontosan ebben rejlik politikai és társadalmi veszélyessége. Ugyanakkor nem lehet arról nem beszélni, hogy ez azért is sikerülhetett, mert a hazai jobboldal számos vonatkozásban olyan közelséget mutat a szélsőjobboldali eszmékkel, amely sokak számára megnehezíti, sőt, lehetetlenné teszi a jobboldal és a szélsőjobboldal közötti különbségtételt. Erről szól majd ennek az írásnak az utolsó része.
A cikksorozat első része: A Jobbik és az újfasizmus – I. rész: Eszmék és ideológia
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
|
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
