Trianon alternatívája
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. június 06. vasárnap, 05:54
Mostanság jóformán naponta hangzik el a fölszólítás: nézzünk szembe Trianonnal! Rendben van, nézzünk. Azt a kérdést tegyük föl tehát mindenképp, vajon szükségszerű volt-e Trianon, vagy volt alternatívája.
Tényleges alternatíván azonban nem valamely elvont lehetőséget értünk, szóval bármit, amit éppen el tudunk gondolni létezőnek. Elgondolhatnánk például, hogy Magyarországon 1848, illetve 1867 után úgy is alakulhatott volna a fejlődés, hogy az itteni nagyszámú nemzetiségiek minden körülmények között ragaszkodjanak ehhez az államhoz, ahogyan a németajkú elzásziak és az olaszajkú korzikaiak ragaszkodnak immár évszázadok óta Franciaországhoz. Hiszen a minta éppen ez volt: a francia politikai nemzet. Ennek felelt meg a koncepció, hogy Magyarországon lehetnek különféle nemzetiségek, amelyek – legalábbis az idevágó, Deák–Eötvös féle 1867-es törvény elvei szerint – szabadon élhetnek nyelvükkel és kultúrájukkal, politikai nemzet azonban csak egy van: a magyar politikai nemzet. Hogyan is szólt a jelszó Franciaországban? Liberté, égalité, fraternité; unité et indivisibilité de la République – ou la mort! És ha ott sikerült a dolog, nálunk miért ne sikerülhetne? Hát csak azért – sajnos –, mert az 1867-es törvény minden elve írott malaszt maradt, így aztán az elzászi németek és a korzikai olaszok példáját az istennek sem akarták követni a felvidéki tótok, az erdélyi oláhok és a délvidéki rácok. (Horvátország nem közvetlenül volt része az államnak, hanem ún. „társország” volt; Erdély az ismert „unió” miatt igen.) Ez a lehetőség tehát 1848/49-ben vagy 1866/67-ben talán még reális alternatíva lehetett volna – már akkor sem biztosan, de 1918/19-ben már bizonyosan nem.
Akkor ugyanis már egy hosszú megelőző – negatív irányú – fejlődés végső stádiumában voltunk, no és persze egy katasztrofálisan elvesztett háború végén. Elképzelni persze azt is el lehet – tényleges alternatívaként azonban ez sem jön számításba –, hogy a győztesek igazságos döntéseket hozzanak, s a vesztesnek is éppúgy igyekezzenek kedvezni, mint önmaguknak. Ezt nemcsak azért nem vehetjük alternatívaként számításba, mert a történelmi néplélektan a Vae victis! elve szerint működik, hanem mert a megvalósult lehetőség javított változata még mindig ugyanaz a lehetőség, és nem egy másik. A trianoni béke méltánytalansága Magyarországgal szemben rögtön látványosan kiderül, ha arra gondolunk: határokat ugyan egyaránt lehet geográfiai és etnográfiai elvek alapján is vonni, de itt fölváltva alkalmazták e kettőt, és minden esetben azt, amelyik a magyar állam szempontjából kedvezőtlenebb volt. A szlovák-magyar határ esetében a geográfiai, a román-magyar határ esetében az etnográfiai elvet vették kiinduló alapként figyelembe, kiegészítve még némi katonai-geopolitikai szempontokkal. Ám ha korrekt módon jártak volna el, magát a kialakított rendet az sem változtatta volna meg.
Tényleges alternatíva tehát csak egy lett volna: az a lehetőség, hogy a Központi Hatalmak netán megnyerik a háborút. Akkor nyilván minden másként történik. És bizony, hogy másként! Csak nem úgy, ahogyan azt a legtöbben ma elképzelik, hogy ugyanis megmaradhatott volna minden ugyanúgy, mint régen.
Győzelem esetén az újrarendezés föltételeit a Német Birodalom diktálta volna. Hogy hogyan, arra nézve elég világosan megfogalmazott és nem is különösebben titkolt tervek voltak kidolgozva egész Európára és mindenekelőtt Közép-Európára nézve, de minket itt most csak az Osztrák-Magyar Monarchia és benne Magyarország lehetőségei érdekelnek. A német háborús célok központi elemét a Németország által vezetett Mitteleuropa megalkotása képezte. A tervet egy ideális és szép formában a kiváló Friedrich Naumann adta elő, 1915-ben publikált ilyen című könyvében, amely a következő évben magyarul is megjelent, s nagy és színvonalas diszkussziót váltott ki a Huszadik Század hasábjain. Naumann önkéntes szövetséget képzelt el, amelyben Németország vezető szerepe szabad elismerés tárgya – a német sajtóban lezajlott vita azonban megmutatta, hogy egyrészt az igazi cél egy „grösseres Mitteleuropa” (a kontinentális német hegemónia) létrehozása, s hogy másrészt az önkéntesség és szabad elismerés a megvalósulás során nemigen lenne biztosítva.
Ausztria-Magyarország a világháború során egyre inkább német függésbe került. Ennek igen egyszerű magyarázata abban rejlik, hogy a Monarchia hadserege egyetlen alkalommal sem tudott igazán sikeres operatív műveleteket végezni a Reich segítsége nélkül. Csapatainkat több alkalommal is a német hadsereg mentette meg a súlyos (vagy még súlyosabb) vereségtől. A szerencsétlen Sixtus-békekísérlet lelepleződését követő Canossa-járás során Spaban a függés végül már nyilvánvalóvá és formálissá is lett, a kikényszerített vámuniós elképzeléssel. A kérdés így tehát az: milyen szerepe lett volna a Monarchiának és Magyarországnak Mitteleuropában?
Hogy az Osztrák-Magyar Monarchia gyönge, s hogy az államot béklyóba fogó feudális rendszer és az államot szétfeszítő nemzetiségi ellentétek miatt gyönge, ez közhelynek számított. A következtetés logikus módon az volt, hogy ezt az államképződményt társadalmában modernizálni, szerkezetében föderalizálni szükséges. Mindkét követelménynek a dualista rendszer, vagyis Magyarország különleges helyzete volt a fő akadálya. A modernizálásnak azért, mert a feudális rendszer Magyarországon építette ki a legerősebb bástyáit, a föderalizálásnak azért, mert ez eleve nem mehetett végbe Magyarország privilegizált helyzetének megszüntetése nélkül. Ezeket a követelményeket a birodalmi-német és a német-osztrák sajtó széltében-hosszában taglalta, s ennek során újra és újra előkerültek azok az idevágó tervek, amelyeket még a korábbi trónörökös, Ferenc Ferdinánd kabinetirodájában dolgoztak ki, s amelyekkel nagybátyja, II. Vilmos német császár, aki a főherceggel szoros és sűrű levelezést folytatott, messzemenően egyetértett.
Vereinigte Staaten von Gross-Österreich
A trónörököst persze, mint tudjuk, meggyilkolták Szarajevóban, szelleme azonban nem szállt vele a sírba. A tervek tovább éltek, s a világháborús német győzelem és Mitteleuropa megvalósítása esetén érvényesültek volna. És hogy konkrétan milyen is lett volna a Monarchia föderatív szerkezetű átalakítása, arra nézve igen plasztikus dokumentum áll a rendelkezésünkre, melyet a főherceg egyik bizalmas embere, Aurel Popovici publikált Lipcsében még 1906-ban, Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich címmel. Magyarország itt a föderalizált és egyszersmind centralizált Nagy-Ausztria egyik tagállama lett volna – kétségtelenül valamivel jobb határokkal, mint a trianoniak. Az alternatíva tehát ez lett volna. Lehet választani.