rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. június 4.

Lendvai Ildikó, az MSZP elnöke


Bolgár György:
- Ha megengedi, először erről a parlamenti emlékülésről szeretnék beszélni, ami Trianonról szólt, és arról, hogy az MSZP miért maradt távol róla. Önök azt mondták, hogy azért, mert nem engedték Önöket véleményt nyilvánítani.

Lendvai Ildikó: - Ennél egy kicsit több okunk volt erre.

- Akkor ezt a többet szeretném hallani Öntől. Nincs meg annak a veszélye, hogy a mai magyar politikai közhangulatban az MSZP megint valamiféle nemzetietlen pártnak tűnik, mert még erről a közös nemzeti tragédiáról sem hajlandó közösen megemlékezni?

- Természetesen van ilyen veszély. Sőt, ez nem fátumszerűen előálló veszély, hanem ez a jobboldali többség nyilvánvalóan tudatos törekvése. Kétségkívül karanténba, méghozzá a nemzetietlenség karanténjába akarják bezárni az MSZP-t, mi több, az egész magyar baloldalt és liberális oldalt is. De arra jutottunk, hogy egy ilyen helyzetben még mindig jobb karanténban lenni, mint beleolvadni egy olyan kórusba, ami látszólag gyászéneket mond Trianonért, hiszen természetesen indokolt szomorúan emlékezni rá, de valójában éppen nem a sebeket gyógyítja. Nem megbékéléshez, hanem akár új konfliktusok keltéséhez vezet. Tehát inkább vállaltuk a megbélyegzést. Inkább vállaltunk egy ilyen átmeneti karantént, minthogy bűnrészesek vagy cinkosok, vagy néma asszisztálók legyünk egy ilyenfajta rossz folyamatban. Szóval nem egyszerűen presztízsproblémánk van, hogy mi hozzá szeretnénk szólni valamihez, és nem engednek. Hozzászólni is csak azért lett volna helyénvaló, és azért vetettük ezt fel, mert hasznos, ha kifejeződik egy másikfajta vélemény, egy másik politikai és kulturális következtetés, amit a trianoni tragédiából le lehet vonni.

- Van egy olyan érzésem, mintha átszakadtak volna a Trianonnal kapcsolatos gátak. Ezek a gátak, sokszor túlzóan óvatosan, gyakorlatilag a normális vitát vagy a történtek és a történelem megbeszélését akadályozták. Most viszont úgy érzem, hogy átestünk a ló túlsó oldalára azzal, hogy emléknapot tartunk, meg gyászolunk, meg hát van olyan párt a parlamentben, amely már nyilvánvalóan revíziós követeléseket is meg-megfogalmaz. Úgy tűnik, hogy végül is azt akarjuk a magunk és a világ tudomásra hozni, hogy ezzel mi nagyon nem értünk egyet és ez számunkra nagyon sérelmes. Tulajdonképpen azt üzenjük, hogy ha ez igazságtalan, sérelmes és ezt nem tudjuk elfogadni, akkor mintha változtatni is szeretnénk raja. Márpedig minden reális gondolkodású ember tudja, hogy ez lehetetlen.

- Éppen ez a baj. Én azt önmagában nem tartom rossznak, hogy erről beszéljünk. Sőt, talán hosszú évek mesterkélt és mesterséges elhallgatása, konfliktuseltemetése és a problémák szőnyeg alá seprése után szükségszerűnek is tartom, hogy erről beszélni lehessen, sőt kelljen. De az a gondolat, ami például úgy szól, hogy Trianon igazságtalan, szomorú, fájdalmas dolog volt a magyarság számára, és a sebeink máig nem tudtak minden tekintetben begyógyulni, eme gondolat elmondása csak akkor jogos, ha minimum két másik gondolatot is hozzákapcsolunk. Az egyik gondolat Trianon előzményeiről szól. Trianon ugyan nem jogos büntetése a magyarságnak, az elég bicskanyitogató, ha az ember ilyet hall. De mindenképpen igaz, hogy a Trianon előtti állapotok sem voltak sokkal igazságosabbak. Nem akarom elmondani, mert közhely, hogy egy olyan vegyes nemzetiségű országban éltünk, ahol történetesen a magyarok kisebbségben voltak, és nem adták meg azokat a jogokat az akkor itt élő nemzetiségeknek, amiket most teljes joggal kérünk számon az utódállamokon. Tehát azt a gondolatot is el kell mondani, hogy azért előtte sem volt minden rendben. Magyarán a teljesen visszaállítás, függetlenül attól, hogy politikailag nonszensz, szintén nem egy igazságos Európa-térképet eredményezne. De talán még fontosabb a másik gondolat, amit az előzmények után és Trianon igazságtalanságának elismerése mellett el kell mondani. Ez pedig az, hogy a trianoni tragédiára tragikusan rossz válaszok születtek. Például az erőszakos határrevízió, az összes többi nép megbélyegzése, a magyarság fölényének hirdetése a többiekhez képest, tragikusan rossz válaszok voltak. Ráadásul majdnem ugyanannyi emberáldozatba kerültek. Minden magyar családnak van ilyen élménye, az én családomnak is. Úgy adódott, hogy apám és anyán családja is Erdélyből származik, és mindent, ami Trianonból következett, azt a család két ága elszenvedte. A kis vagyonka elvesztésétől a menekültként vagonban lakásig mindent, amit lehetett, és ide keveredtek Magyarországra. Erre én is emlékszem, és ez sosem fog a család emlékezetéből kitörlődni. Azonban muszáj arra is emlékeznem, hogy erre a tragikus helyzetre adott tragikus válaszként apámat huszonéves korában elhajtották a Don-kanyarba. A kettőre együtt kell emlékezni, a rossz helyzet rosszaságára és a rossz válaszok rosszaságára. Ez hiányzik ebből a bizonyos Trianonra emlékező törvényből, amit most a többiek éppen ünnepelnek a parlamentben. A féloldalas emlékezet pedig nem tudja gyógyítani a sebeket. Mi próbálkoztunk azzal, hogy elmondjuk a véleményünket. Pontosan azért, hogy ezek a gondolatok elhangozzanak a parlament falai között, hogy hallható legyen, így is gondolkozik a magyarság. Ezt megelőzően módosító indítványokkal is próbáltuk a féloldalas emlékezetet teljessé tenni. Máig nem értem, hogy miért nem volt elfogadható az a módosító indítvány, amely egy egyszerű magyar mondatban elmondta volna, hogy a trianoni sebek gyógyításának ma nem a határrevízió az eszköze, hanem sokfajta európai együttműködés, a szülőföldön való magyarként megmaradás segítése és általában az EU. Itt vált nekem a dolog gyanússág. Miért nem szabad azt a mondatot elfogadni a törvényben, hogy nem a határrevízió útját keressük, nem éleszteni akarjuk a konfliktusokat, hanem megoldani, hogy nem csak Trianonra akarunk emlékezni ezen a napon, hanem a Kárpát-medencei megbékélésnek is szánjuk ezt az emlékezést?

- Szóval az a helyzet, hogy miközben ezek józan és reális gondolatok, mégiscsak Önök vannak defenzívában, folyamatos visszavonulásban. És azt látjuk, hogy az elmúlt években terjednek a Nagy-Magyarországos matricák, terjednek az ehhez szellemileg kapcsolódó mindenféle gyűlések, irományok, kiadványok és erősödnek az ezt képviselő politikai pártok. De a nagy kormányzópárt is, már egy évtizeddel ezelőtt is a Trianonban széttört tükröt akarta összeragasztani, a nemzet egyesítéséről beszél. És az átlagpolgár fejében a nemzet, valamint az ország egyesítése nem biztos, hogy olyan ésszerűen és világosan elválik egymástól. Tehát úgy tűnik, mintha azt sugallnák folyamatosan, hogy Trianon revideálható. Ezzel szemben az MSZP mintha magyarázkodna, védekezne, és nem tudja megmagyarázni azt, hogy ez az út, ha továbbviszik, akkor szakadékba vezet, ahelyett, hogy próbálnánk valamilyen ésszerű, jobb helyzetet teremteni a határon túli magyarok és az itt élők számára egyaránt.

- Nagyon fontos, hogy azt mondja, egy útról van szó és nemcsak egy véletlenül rosszul sikerült szövegről. Talán rossz politikai zsargonnak hangzik, de én úgy látom, hogy amiben élünk, az egy kulturális és politikai konzervatív célú ellenforradalom. Nem fegyveres, hanem szellemi ellenforradalom, nem egykori mozgalmár terminológiával. Ez olyan valami, ami szembemegy Európával, egy konzervatív fordulat. Méghozzá egy rosszízű, avíttas, penészszagú konzervatív fordulatnak a folyamatában vagyunk benne. Ennek része az is, tudom, nem kell összekeverni a Jobbikot és a Fideszt, de mégiscsak része, hogy a Jobbik letakarja Károlyi Mihály szobrát, mert olyan történelmi emlékezetet akar, amiből a magyar progresszió alakjai kimaradtak. Része az is, hogy a parlament egyik lábáról a másikra áll és toporog, mert nem tudja, hogyan kell viselkedni, amikor a székely himnuszt éneklik. Amivel egyébként önmagában, dalként semmi baj, csak az a baj, hogy egy ilyen folyamatba épül bele. Része az is, hogy felelőtlen és rosszfajta időzítése van a kettős állampolgárságról szóló törvénynek. Része az is, hogy ez a trianoni emléktörvény - a témától teljesen független módon is elítélendően -, úgy kezdődik, hogy két részre osztja a parlamenti képviselőket. Mi, akik úgy hisszük, hogy Isten a történelem ura, és szegény többiek, akik nem így hiszik. Ez példátlan dolog a világi állam egyik legfőbb helyszínén, a parlamentben, hogy eszerint osztják fel a képviselőket. Ez mind, mind ennek a rosszfajta, konzervatív kulturális fordulatnak a része, ami nem befele visz minket Európába - pedig az segítene a határon túli magyaroknak is -, hanem sajnos kifele és visszafele.

- Végezetül röviden szeretnék beszélni arról, hogy államfőjelöltet fognak állítani, Balogh András jelenlegi bangkoki nagykövet személyében. Tudjuk, hogy esélye sincs, a Fidesz kétharmadának tudatában. De nekem az jutott eszembe, hogy miközben ő egy kiváló ember és nyilván alkalmas is volna a feladatra, de ő egy olyan ember, akit maximum néhány ezren ismernek ebben az országban. Vagyis a szélesebb választóközönség, amely figyelemmel kíséri az elnökválasztást, azt mondhatja, hogy mit kezdjek egy nagykövettel. Nem tudtak volna olyan valakit megnevezni, a biztos vereség tudatában, aki mégiscsak valamiféle szimbolikus jelentőséggel bírna? Egy baloldali embert, akit Önök szívesen választanának, ő meg szívesen elvállalná, hogy a baloldal jelöltje legyen.

- Nekem hivatalosan még nem szabadna beszélnem arról, hogy ki a mi jelöltünk, de azért fogok felelni a kérdésre. Az fog történni, hogy az elnökség holnapután először a választmány elé tár egy javaslatot, majd még aznap, a kongresszus dönt róla. Én még nem mondhatnék nevet, de azért most mégis föltételezzük, hogy úgy van, ahogy maga mondja.

- Vagy ahogy olvastuk a Népszabadságban.

- Mondjuk így, igen. Tehát gondoljuk végig a következőt. Amikor Mádl Ferencet köztársasági elnöknek jelölték, ráadásul először úgy jelölték, hogy nem választották meg, majd később meg is választották, hányan ismerték a nevét? Sőt még Göncz Árpádról is igaz ez, aki ugyan az irodalmat ismerők körében nagynevű műfordító volt, de azért az egész ország nem ismerte a nevét, mégis mindnyájunk elnöke, sőt Árpi bácsija lett. Én azt gondolnám, hogy nem feltétlenül a jelölés pillanatában kell valakinek országosan ismertnek lenni. A jelölés pillanatában az életművével egy olyan sugallatot kell képviselnie, amire ennek az országnak, a Magyar Köztársaság első embere által megtestesítve, szüksége van. Egy olyan emberről kell hogy legyen szó, aki Európa és Magyarország összetartozását, a szakmai tudásában, a vérében, ösztönében és gondolataiban hordja, hiszen erről szól az élete. Olyan emberről, aki tudja, hogy Magyarországnak a világba illeszkedő, méltó és megbecsült helyét kell megtalálni. Olyan emberről, aki a tudománynak is jelese, de közéletileg is aktív. Nyilván, aki a baloldalhoz kötődik, hiszen nem véletlenül a baloldal jelöli, de élete különböző állomásain bizonyította, hogy nem egy párt embere, hanem képes akár nagykövetként, akár tudósként, akár számos megbecsült európai tudományos és nemzetközi társaság vezetőjeként az egész ország, sőt az egész régió érdekét képviselni. Végül azt hiszem, hogy olyan ember jó köztársasági elnöknek, aki nem a saját szobrát akarja megépíteni, aki nem minél magasabb talapzatra akar felmászni, hogy úton-útfélen kioktassa a nemzetet, hanem egy kicsit visszahozza a már emlegetett Göncz Árpád által megtestesített köztársasági elnöki eszményt, aki mindnyájuknál bölcsebb, de mindnyájunk iránt nagyon megértő. Mi ilyen embert kerestünk. Nem akarok visszatérni a névre, de úgy gondolom, ha őt fogjuk jelölni, akkor ilyen embert találtunk, és ha ilyen embert találunk, akkor meg fogja ismerni az ország. Nem azért, mert annyira oktondi lennék, hogy azt hiszem, megválasztják majd köztársasági elnöknek, hanem azért, mert be tudjuk mutatni, egy élő személyen, hogy mi milyen köztársasági elnököt képzelnénk, ebbe a nagyon szép, de tagolt, megbékélésre, emelkedettségre és európai szellemre éhező országnak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Izsák Jenő karikatúrái